A madagaszkári gyűrűsfarkú maki illatmirigyei váladékával kommunikál. Testük termelte vegyületekből több, mint kétszáz illatot tudnak előállítani, amit mindenhová odakennek és így üzennek fajtársaiknak – tárta elénk a tényeket valamelyik állatos csatorna, amit egy vasárnap reggel a nevelt kislányommal néztünk tükörtojásra várva.
– Káros szenvedélyektől mentes maki keresi 8 és 12 év közötti, ápolt megjelenésű odaadó partnerét. Jelige: Egyedül nem megy – sziporkáztam a kanapén heverve, de senki nem figyelt.
Istenem, de jó lenne erről Jázminnal beszélgetni. Ő mindig hozzáfűz valami vicceset, vagy csak valamit, ami él. Erre biztos azt mondá, hogy “Milyen pedó ez a maki!” – és nevetne. Én meg mondanám neki, hogy “Te hülye ezek, max 15 évig élnek. Egy 8 éves maki olyan középkorú, mint mi!”. “Ki a középkorú?” – kérdezné eltúlzott felháborodással és megmarkolná a hajamat, csücsörítene, aztán jönne az összehúzott szemes, “gyanús vagy” nézéssel, és lassan megcsókolna.
Mit csinálhatnak most a férjével? Kurvára megint a Balatonon vannak a gyerekekkel, és nagy napszemüvegével azt nézi a partról, hogy a nyomorék férje fel tud-e állni végre az új szörfdeszkáján.” – gondoltam. “Jó… nem nyomorék” – feddem magam, hogy legalább a saját filmemben megmaradjak a jó oldalon. “Csak egy béna fasz, akinek fogalma sincs, hogy Jázmin egy kincs” – állítom meg az ingát.
Jázminnak gyűrűsfarkú maki felmenői lehettek, mert a teste olyan erős pézsmát termelt, amitől megtébolyodtam, és érteni kezdtem a molekulákba kódolt üzenetet. Ha megéreztem a bőre illatát, békés vízibivalyból egyetlen szippantás alatt éhes leopárddá változtam.
Találkozásaink alkalmával azzal kezdtem, hogy megparancsoltam, húzza le a bugyiját és dőljön rá a konyhapultra, gyalupadra, motorháztetőre, én pedig feledve mindent, ami szent, hosszan simogattam, szagolgattam az oltárt, amiből teás, gyantás, vasalt inges, púderes, tengerillat áradt, meg még valami kancaszag, ami olyan orrlyuktágulásra hergelt, amitől vicsorogni kezd az ember, hogy mélyebben érezze. És Jázminból nem lehetett eleget szippantani. Ő volt a kokainom.
Kapcsolatunk ahhoz hasonlított, mint amikor valaki egy izomautóval szeretne gyorsan haladni a belvárosban. Amikor a lámpa zöldre vált, kipörgő kerékkel felgyorsul 70-re, de már ott is a következő piros, meg kell állni és hosszan várakozni. Aztán újra egy rövid zöld, és ismét egy hosszú piros. A pirosak alatt rendes életet éltünk a saját családunkkal. Iskolába hordtuk a gyerekeket, hogy ott módszeresen lerombolják és újraépítsék őket. Igyekeztünk nem leugrani a munkahelyünk épületének tetejéről az unalomtól és a meg nem valósult álmaink okozta szepszistől. Hétköznap este bambán ettük a kulturális junkfoodot, amit a kereskedelmi tévék éppen feltálaltak. Olykor vendégül láttuk a barátainkat, akikkel száraz vörösbort ittunk, új Pintér Béla darabokról beszélgettünk, a gyerekeinkkel dicsekedtünk, és próbáltuk elterelni a figyelmünket az idő megállíthatatlan masírozásáról, ami napról napra, évről évre sorban elveszi mindenünket. Hajunkat, fogunkat, látásunkat, éles eszünket, rokonainkat, barátainkat, reményeinket, méltóságunkat, míg végül már teher leszünk a világnak, és a legtöbb amire vágyunk, hogy testünkkel mihamarabb táplálhassunk egy hóvirágot.
De amikor zöld lett… amikor zöld lett, akkor Jázminnal ráléptünk a gázra és pár órába sűrítve eonokat éltünk le. Nem volt idő illedelmeskedni, szégyenlősködni, vagy félni. Találkozásaink alkalmával egyetlen szempillantás alatt – veszítenivaló nélkül – kiterítettük a kártyáinkat, a ruhánkat, a lelkünket, és elkezdtük egymást tölteni.
Amikor egy zuglói oltóponton először megláttam Jázmin lúdtalpasra taposott bakancsát és rövid, formás lábait, nem gondoltam semmi rosszaságra. Nem régóta házas ember voltam, nevelt kislányomat imádtam, és a véremből való kétévesért rajongtam. Túl voltam már a kalandokon.
Az oltópont úgy nézett ki, mint egy iskolából sebtében kialakított II. világháborús hadikórház. Fehér paravánok osztották kisebb helyiségekre a termet, amibe beléptem. Minden más is fehér volt: ágyak, asztalok, köpenyek, tollak. Nagy volt a fejetlenség, pedig már csak négyen vártunk oltásra aznap. A mosolygós ázsiai fickót és az anyjával érkező, gyámolításra szoruló fura fiút egész gyorsan beoltották. Az orvos törve beszélte a magyart, kapkodott, és azonnal elkavarta az igazolványaimat, amit egy pillanattal előbb vett el tőlem. Közben határozott kijelentéseket tett.
– Maga nem kaphat oltást, mert a Modernák között négy hónap kell! Mikor kapott oltást?
– Nem tudom.
– Akkor megnézem, várjon itt. Nem, inkább oda üljön le.
A mozdulatai is bizonytalanságról árulkodtak. A nővérek annyira forgatták miatta a szemüket, hogy a doki inkább tűnt egy nemzetközi körözés alatt álló csalónak. Olyannak, aki kiadta magát már villanyóra leolvasónak, fogathajtó világbajnoknak és Jack Nicholsonnak is, a Hilton szállodalánc különböző egységeiben. Ezt a mostani osztályos orvos szerepet egyelőre nem tudta magáévá tenni, ezért lötyögött rajta.
Épp leültettek egy székre, amikor Jázmin betoppant. Óvatos, meg-megtorpanó, de meg nem hátráló, kíváncsi őzként nyomult be a díszletek közé. Fekete Martens bakancs, harisnya, combközépig érő kordbársony szoknya. Kék farmerkabátja hátán egy A4-es méretű vasalt matrica virított, rajta David Bowie Hunky Dory albumának borítója, amin Bowie női ruhában és hosszú hajjal a távolba tekint, és láthatóan még nem döntötte el, hogy fiú lesz-e vagy lány. Meg voltam győződve arról, hogy ezt csináltatta, nem létezik, hogy ilyet kapni lehet. Később, egy kivételes éjszakán, amikor a szereposztásunk megengedte, hogy egy teljes estét együtt töltsünk, elmesélte, hogy van egy angliai turkáló, ahol kifejezetten zenei albumok és filmplakátok képeivel díszített holmikat árulnak.
Jázmin egy újszülött kiscica ártatlanságával vázolta fel romlott ügyét a nemzetközi szélhámosnak. Hogy neki eddig egy oltása sem volt, de időpontja sincs, viszont egy Janssenre lenne szüksége, és utána utazhat-e majd ezzel Angliába, és a Havas Ignác utcai kormányablakban átveheti-e az igazolványt. Sose kedveltem az ilyen macerásokat, akik a szabályokat lazán értelmezik, aztán pimaszul a világhoz fordulnak, hogy valaki oldja meg a problémájukat. Felsőbbrendűségem teljes tudatában visszabújtam Michael Chabon Fenegyerekek c. könyvébe, ami akkor már benne volt életem top 3 könyvében, pedig még csak a felénél tartottam.
Habár később érkezett, Jázmin előbb kapta az oltást. Háttal ült nekem, fedetlen vállal, és jajongott, nyögött, vonaglott, ahogy megszúrták. Erre nem számítottam. Onnantól kezdve csak arra tudtam gondolni, hogy vajon akkor milyen hangot adhat ki, amikor a seggébe dugom az ujjam.
Egy nővér leültetett két méterre tőle, és megkért, hogy tegyem szabaddá a karom. Így ültünk, pucér vállakkal, kiszolgáltatottan, egymással szemben. Maszk volt mindkettőnkön, így arcát nem láttam, csak a szemét és vörös loboncát. Azok a szemek mesélni kezdték, hogy épp most döftek bele egy fél méteres injekciós tűt, és ezt soha ne engedjem többet, és azonnal csináljak valamit, igen, én, mert én vagyok itt, és ő most apa ötéves kislánya, vagy annyi se, és tessék őt oltalom alá venni, megvigasztalni, mert itt egy ritka nagy kincs veszne el, ha ő ebből nem állna talpra, és mert itt most én vagyok az egyetlen, aki megértem és aki nem bántottam.
Aztán jött a nővér, az én karomba is beleverte a tűt és mindkettőnket megkért, hogy kint várakozzunk. Jázmin leült az ablaktalan, pislogó-neonfényes folyosón egy fémvázas székre. Melléültem, és elővettem a könyvem. Egy percig imitáltam az olvasást – ami alatt hatszor olvastam el ugyanazt a bekezdést –, aztán összecsuktam, és odafordultam hozzá.
– Fájt?
– Igen. Nem bírom a tűt.
Ennél több nem jutott eszembe, de nem is kellett, mert innentől csak beszélt, kérdezett, panaszkodott, mondta, kacagott, megérintett, felvett Instán, és két hét múlva, egy belvárosi hotel süppedős vörös szőnyeggel borított folyosóján, a szobánk ajtaja előtt megcsókoltuk egymást.
Az embernek az az érzése Jázmin közelében, hogy szünet nélkül érez, gondol, tervez valamit. Nem ragadtatja el magát szélsőséges szomorúságra, se boldogságra, de nem hagy ki egyetlen pillanatot sem a létezésből. Mint azok, akik el merték hinni, hogy csak egyszer élnek, és emiatt réges régen, egy közeli rokonuk halála miatt már kisírták a lelküket egy piros kockás abroszra, ott meggyúrták, forgatták, lisztezték, paskolták, formázták, és visszarakták testük kemencéjébe, hogy a hátralévő 65 évben, pontosan az utolsó napra, azzá a tökéletes aranybarna cipóvá süljön, amilyennek lennie kell egy kerek élet végén.
Ilyen kalandokon merengtem egy szombat este a 35 fokos dézsafürdő gőzölgő vizében, egy kis afgán hasis és gyerekkori barátaim társaságában, akik ma estére kimenőt kaptak, csakúgy mint én. Képzeletemben Jázminokkal, Emesékkel, Lucákkal szerelmeskedtünk, akikkel megismerkedhettem volna, ha nem lennék házas. Elmerengtem a pézsmaillatú dugásokon, különböző hajszínű, korú és rasszú nőkkel és férfiakkal. Elmerengtem, hogy újból és újból szerelembe esem vonzó ismeretlenekkel, akik jobban megértenek majd, mint bárki azelőtt. Elmerengtem szédítő találkozásokon, ami után mindent újrakezdek. Tűnődtem a háromcsillagos hoteleken, és eldöntöttem, hogy négynél alább nem adnám, ha megcsalnám Kingát. Elképzeltem egy jó humorú, domina hajlamú lovászasszonyt, és egy tizenöt évvel fiatalabb, szeplőtlen masszőrlányt, aki nem baszogat azzal, hogy leégettem a család előtt, mert nem adott át egy fontos üzenetet, amit a sógornőm küldött. Aztán elképzeltem a lelkiismeretfurdalást, amit abban az infernális pillanatban éreznék, amikor látnám Kinga szemében ellobbanni a bizalmat, és elgondolkodtam, mihez hasonlít az a hegyes valami, amit a szívébe szúrnék azzal ha megcsalnám. Végül beraktam David Bowie Life on Mars című számát, fejem hátrahajtottam a dézsa peremére, rágyújtottam, és magam elé képzeltem Kinga elélvező arcát, pirulós mosolyát, ha bókot kap, teás- rózsás illatát, tiszta vágyait, és hogy amikor hazaérek, odasimul hozzám és erősen megölel.
Amikor hazaértem, fel kellett ébrednem szentimentális ábrándjaimból. Ő még nem volt túl a legutóbbi vitánkon, hogy én beégettem, a franc se tudja már mikor. “Nem az volt a baj amit mondtál, hanem ahogy mondtad, tudod?”. Szó se volt már ölelésről. Végül a hasistól kilágyulva, most kivételesen én mentem oda hozzá, megfogtam a kezét, és magam sem tudom hogy, egyszer csak ott voltunk, ahol néha mindenki boldog.