Haladni szeretnék, haladnom kell, testem legvékonyabb rostjai és apró sejtjei sürgetnek, de mintha mocsárban lépkednék.
Ólomnehéz súlyok húzzák karomat, lábamat, meggyötör minden mozdulat. Egész testemmel előredőlök, egyesével igyekszem kiszabadítani végtagjaimat. Lomhán kúszok a mocsár lassan és súlyosan hömpölygő párájában. Nem látom a ködöt, a mocsarat sem, csak érzem. Érzem ragadós kapaszkodását bőrömön és a bőröm alatt, érzem ízületeim reszelős erőlködésében, mikor fordulnának, izmaim forróságában.
Nem tudom, mikor indultam és hová, és nem is gondolkodom rajta, mert testem rostjaival együtt agyam idegszálai is lelassultak és ragadóssá váltak, a mocsár a fejemben van, és csak valami tudattalan, zsigeri késztetés dohogja mélyen, hogy keresnem kell. Mikor már úgy tűnik, végleg beleragadok ebbe a sűrű, tapadós masszába, az utolsó pillanatban enged a mocsár, miközben a gomolygó párából egy új felhőt küld rám.
Onnan tudom végül, hogy álmodom, hogy karjaim közt egy nagypárnát szorongatok, és a fejem azon a pici, tömött kispárnán pihen, amit csak én szeretek. Most öleltem magamhoz a párnát, még csillapító a hűvössége, de ez csak egy percig tart. Beosztom ezt a percet, csak ennyi időre szabadultam a ködből, ennyi időm van, hogy szabadsággal töltsem meg a tüdőmet, kivasaljam testem összegubancolódott szövedékének szálait. A perc végére már valahol máshol vagyok, ahol nem ér el a hűvös simaság.
Új álmomban könnyűvé váltam. Robogok valahová. Még mindig keresek.
A gyerekeimet, akik jó ideje távol vannak tőlem. Olyan távolságban, mely elkoptatja a biztonságérzetet, és villámló hirtelenséggel a legdurvább szorongást küldi helyette, hogy lassú, csámcsogó harapásokkal hasítson ki jogtalan darabokat nyugodt kimértségemből. A szorongás legmélyebb álmomban támad, mikor leengedem egóm kerítéseit, a leggyengébb, legkiszolgáltatottabb vagyok, és tudattalanomból szűrők és pajzsok nélkül bugyog fel az érzés. Robogok és keresek, közben üvölteni szeretnék, hogy adjátok ide a gyerekeimet, adjátok őket ide, azonnal! Hang nélkül, görcsösen ordítom, hogy meg akarom fogni, meg kell fognom őket, a bőrükhöz akarok érni, át kell ölelnem mindkettőt, tartanom, hordoznom kell őket, érezni akarom súlyukat. Meg kell szagolnom őket, és miközben megmerítkeznék illatukban, rögtön tudnám, hogy minden rendben, testemből való testük ép, lelkük csillog.
Látni kezdek.
Látom a vagont, amin robogok. Szürke és kék, fémes fényét csak sejteni lehet a por rétegei alatt. A kocsi oldalában nyitva a hatalmas ajtó, kopott acél, karcos benne az üveg, oldalra kell húzni, hogy a vagon falához simulva kinyíljon. A vagonon kívül színes a rohanó világ. Fényes zöld, tiszta kék, csillogó sárga. A nyitott ajtóban állok, kezeimet széttárva kapaszkodok az ajtó fémtokjába. Térdeim megrogynak, hogy ellensúlyozzam a vonat rángatását, talpamban érzem a talpfák remegését. A szél hangos csattanásokkal csapkodja ruhámat, tépi hajamat.
A robogás egyszer csak lassulni kezd, tudom, megálló következik. Megigazítom válltáskámat, itt kell leszállnom, itt találom meg, akiket keresek. Befutunk az állomásra, gyönyörű sárga fényben úszik. Tetszik, ez az én megállóm, gondolom, befutottam. Várom, hogy eléggé lelassuljunk és le tudjak lépni. Lustán csordogálunk a vonattal, izgatottá válok, még egy pillanat és megállunk, mindjárt lelépek, gyalog folytatom tovább a keresést. Igen, igen, ez az én megállóm, lábam feszítőizmai engednek kicsit, hogy lendülni tudjak, amikor ugrani kell.
Ekkor szemben, a túloldali peronon meglátom páromat.
Mozdulatlanná dermedek. Több éve, hogy elment, azóta álmomban is csak egyszer-egyszer jelent meg. Elárasztanak a boldogság forró hullámai. Ajándék, igazi ajándék! Nem tudom mire vélni, hogy itt van, különleges a pillanat, oka van, hogy eljött! Minden érzékszervemet kinyitom, hogy az élmény egyetlen cseppje se vesszen kárba.
A sárga fényben úszó peronon sétál, abban az öltönyében, amit annyira szeretett hétköznapokon hordani. Mindig elegáns volt az acélkékben, a hátán kicsit gyűrött a zakó, fehér ing van alatta, kigombolt felső gombbal, nyakkendő nélkül, a fekete farmer felett kicsit domborodik a pocakja, kezét hanyagul zsebre vágja, őszbe hajló haja gyérül. Nem változott, mosolygok magamban. Tekintetünk egymásba kapaszkodik. Végtelen nyugalma, hallgatag derűje láthatatlan csatornákon át ér hozzám, átölel és beburkol. Itt van! Megáll az idő, várok. Arcán mozdulatlan a béke és a befelé tekintő bizonyosság. A titkos tudás a legvégső jövőről, amit csak egyféleképpen szerezhetünk meg. Ő már tudja, nekünk még várnunk kell. Lassú, laza lépésekkel követi vonatomat a peronról, zsebre tett kézzel, tekintetében megbolydíthatatlan nyugalommal. Érzem, üzenni szeretne. Tudom, üzenni fog. Mozdulatlanul figyelek, izgatott vagyok, érzékszerveim minden antennája pattanásig feszül, szívem legbelső kamráját is kiürítem, hogy hazaérkező üzenete biztonsággal lehorgonyozhasson. Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül sugallja: Minden rendben van, megnyugodhatsz. Ennyi. Tudom, hogy így van, ha ő mondja, semmi kétségem, máris lehiggadok, szorongásom elillan. Ezért jött hát.
Tekintetével továbbra is fogva tart. Mosolya alig észlelhető, talányos. Jóságos. A vonat egyre lassít, mi egy időbuborékban figyeljük egymást, várom, hogy leszállhassak, ez az ő megállója, ez az én megállóm, le akarok szállni. Ekkor észreveszem, hogy a vonatom és a peron között nincs átjáró, csak egy hatalmas szakadék. Elkaplak, mondja szavak nélkül, miközben alig észlelhető mosollyal az arcán, nyugodtan sétálva kísér, és tudom, csak egyetlen mozdulatomba kerül, egyetlen elszánt ugrásba, máris a karjaiban lennék, biztonságban. Tényleg elkapna. Nem húzhatom az időt, mert a vonat végül nem áll meg, lassan, alattomosan gyorsítani kezd megint. Talpamban kis rángásokat érzek, gyorsabban szikráznak az állomás melegsárga fényei, kis vízszintes csóvákat hagynak maguk után. Ugranom kell, ha ez az ő megállója, az én megállóm! A gyerekeim rendben vannak és biztonságban! Gyorsulunk, lenézek a lábamra, és meglepődve látom, laza papucsban vagyok, ami csúszik. Hogy került ez a papucs a lábamra? Ez nem tartja a lábfejemet! A szerelvény már túlságosan felgyorsult! Mitől remegek? Megint rángat a vonat, és itt van mindjárt az állomás vége, az én megállóm vége. Ő csak sétál, nyugalma rezzenéstelen, keze a zsebében, mosolya jóságos, derűje megingathatatlan. A peron végén már lobog a hajam. Két kezemmel kapaszkodok a vasajtó keretébe, térdeim megrogynak, kicsit előrehajolok, hogy lássam, hogy lásson. Mindjárt visszajövök, kiáltom, a következőnél leszállok, ha megáll, és visszajövök! Mosolyogva bólint, mikor elhagyom a megállót, szeretet árad felém. Tudom, üzeni szavak nélkül. Keze a zsebében, zakója lazán nyitva. Ráér. Övé a végtelenség. Beszéd helyett lelkével küldi az ölelést. Beburkol és megtart.
Továbbrobogok.
Nincs kétségem.
(Fotó: Charles Forerunner, kép forrása: Unsplash)