Kora reggel volt. A fehér függönyt enyhén megemelte a hajnali szél, mint amikor lágyan fodrozódik a tenger. A levegő is a sós víz illatával volt tele. Milyen látvány lehet felülről az a milliónyi ágy, ilyen-olyan idétlen és kifacsarodott pózokban fekvő emberekkel, ahogy álmodva vagy álomtalanul, kiszolgáltatottan várják a reggelt, mintegy áldozatul esve a következő napnak?!
Vilma nyitott szemmel feküdt a nagy francia ágyban. Még mindig nem tudott középen aludni, pedig a válás óta már három év eltelt. Ijedten kutatott szemével egy ismerős szeglet után, amiben meg tud kapaszkodni, hogy visszafelé iramodva az emlékeiben megragadja a valóságot és végre meg tudja válaszolni a közben felmerült kérdést: kicsoda ő?
Nem emlékezett a nevére, a nemére, sőt arra sem, hogy milyen korszakában van az emberi életnek. Az a néhány másodperc, amíg nem tudott magának válaszolni, örökre meggyökerezett a lelkében. Abban a pillanatban ahogy eszébe jutott, hogy kicsoda ő és hogy hívják, az egész élete rázúdult, minden fájdalmával és örömével, az összes elvágatlan szállal, felelősséggel, hibákkal, teendőkkel, határidőkkel és vágyakkal. Egy lélegzetvételnyi ideje maradt csak felülni és kidörzsölni szeméből ezt az ijesztő ébredést, mielőtt berobbant a szobába a kislánya, Lilla. Felmászott az ágyra, és macskásan, négykézláb nyávogva somfordált oda hozzá és odadugta az arcát az övéhez.
-Anya, te sírsz?
-Rosszat álmodtam.
-Mit?
-Nem tudtam ki vagyok.
-És azt tudtad, hogy én a gyereked vagyok?
Vilma megsimogatta az arcát és magához szorította.
-Persze, hogy tudtam.
Kezdődött az anya üzemmód a reggelikészítéssel, ebédcsomagolással, mindenre odafigyeléssel, dugóbanállással az iskoláig, visszafelé ugyanúgy, míg végre hazaért. Miután ledobott magáról mindent, leült a konyhaszékre, ahonnan a hálószobába látni, és a bevetetlen ágyat nézte. Mint egy éjszakán át tartó szeretkezés után. Háborús övezet. Gyűrött és habos, mint a dühtől félig nyitva hagyott száj. Hűvös levegő áradt a szobába a nyitott ablakon át. Kellemes hideg simogatta bőrét, mikor meztelenül belebújt a paplanok és párnák közé. Izgató volt a hűvös ágynemű érintése, olyan borzongató, mint nyáron elmerülni a tengerben. Lüktetni kezdett, lihegett, mint egy menekülő állat. Dörzsölte a tenyerével is, amíg felsikoltott és ki nem buggyant az első könnycsepp. Aztán már nem tudta abbahagyni. Összegömbölyödve zokogott sokáig. Belealudt a sírásba, a délutáni nap lassanként felszárította könnytől nedves lepedőjét és szemhéja alá bújva felébresztette Vilmát.
Csörgött a telefon. Lilla tanárnője hívta, hogy már mindenkit hazavitt az édesanyja, csak őt nem. Tud-e jönni? Persze, hogy tud. Magára kapdosta ruháit, gyorsan bevetette az ágyat és elindult az iskolába. Újabb dugó.
Mintha nem arra a világra ébredt volna, amit ismer. Idegen volt a saját életében. Minden valószerűtlennek és túl kiszámítottnak tűnt. Ennyi lenne az élet? Három éve váltak el. Nagy szerelem volt, legalábbis akkor úgy érezte. Hová tűnt az az érzés? Pedig akkor egy életre esküdött. Szerelem volt egyáltalán? Közben zöldre váltott a lámpa, mögötte mindenki dudált. Nem tudott elindulni. Mereven kapaszkodott a kormányba, képtelen volt megmozdulni, vagy csak elfordítani a fejét. Belemerevedett a pillanatba, mint akkor, amikor…Mint minden alkalommal, amikor…Tamással szeretkeztek. Fájt. Azt hitte, az a szenvedély, hogy egymást tépve-ütve harcolnak az ágyban, ahol természetesen mindig Tamás volt az erősebb, az ő vágyai teljesültek és elégültek ki, úgy, ahogy ő akarta, s akkor, amikor kedve volt. Hogy felejthette el a könnyeit, amit magába fojtva, csendesen és titokban a fürdőszobában nyelt le minden éjszaka? Hogy felejthette el a kék foltokat a combján és a kezén, amit okos öltözködési manőverekkel és sminkkel tüntetett el? Hogy felejthette el az elhallgatott mondatokat, azt a rengeteg lefelé pillantást, mikor a boldogságukat irigyelték? Hogy felejtehette el az érintését, amitől összerándult a teste és a lelke? Valaki már az ablakon dörömbölt, Indulj már el te hülye picsa! Nem látsz a szemedtől? Nem, nem látott. Milyen hülye mondás, de most annyira igaznak érezte. Kiszállt az autóból és ott hagyta az egész vérben forgó szemű, magából kikelt zombisereget. Busszal ment Lillához az iskolába. Rémült és aggódó tekintettel szaladt felé, hogy pici karjával gyorsan megölelhesse és többé ne szakíthassa el tőle semmi. Vilmának hirtelen nem jutott eszébe semmi, amit Lillának bocsánatkérésképpen mondhatna. Elfogyott belőle minden megnyugtató szó, amit magának és másoknak mondani szokott. Az élet csinált valamit, amire még nem volt felkészülve.
Finom kopogásokat hallott az ajtó felől. Nem szokott hozzájuk jönni senki, főleg nem este, mikor Lilla már lefeküdt. Lassan, óvatosan nyitott ajtót és egy visszafojtott, halk sikoly kíséretében fogadta Tamást, aki egy csomagolópapírral bevont dobozzal állt az ajtó előtt. Hol van az ünnepelt? – kérdezte. Vilmának ekkor jutott eszébe, hogy ma van Lilla születésnapja. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Tamást megtűrte a lakásban, csakis Lilla miatt. Lilla egész nap nem szólt egy szót sem, csöndesen viselte, hogy mint minden átlagos napon, ma is fél kilenckor ágyba bújjon, és hagyta, hogy Vilma – egy hétköznapi anyukás mosollyal az arcán – kilibbenjen a szobából. Elfogadta, hogy ez most ilyen, hogy anyunak most ilyenje van. Vilma rettenetesen érezte magát, még egy alkalom, amikor megszégyenül Tamás előtt, és kiderül, hogy nem jó anya. Tamás mindig ezt mondogatta, hogy először kutya kéne, nem egy gyerek. Vilma nem engedte be. Majd holnap megünneplik, csak menjen el most. A dobozt is vigye magával. Hogyan fogja kárpótolni Lillát? Miért van az, hogy amint Tamás megjelenik, ő mindjárt rosszul érzi magát, és ellepi az önvád?
Aznap este döntötte el, hogy elköltöznek a városból, az országból. Radikális változásra volt szüksége ahhoz, hogy megválaszolja a kérdést, ami reggel óta kínozta. Ha álmában a lelke képes olyan messzire szökni, hogy felébredve nem emlékszik önmagára, talán egy egész lényét érintő szökéssel maga mögött tudja hagyni azt, aki többé már nem szeretne lenni. Vajon a reggeli ébredésnél emlékezni fog önmagára és erre a napra, vagy ez is a tudatalattija homályába vész, mint annyi más élmény és gondolat az életéből?! Emlékezni akart, újra és újra felébredni, és ha reggelente meg kell kérdeznie magától, hogy kicsoda ő, arra biztosan számíthat, hogy Lilla minden nap be fog szaladni hozzá és emlékeztetni fogja.
(Kép forrása: Andrea Piacquadio fotója a Pexels oldaláról)