Egész éjjel alig aludtam valamit, folyton a tegnap estén járt az agyam. Hogy lehettem ennyire gyáva! Oda kellett volna mennem Kareszhez, megszorítani a kezét, hogy érezze, vele vagyok, de én csak röhögtem a többiekkel együtt, sután, idegenül. A hazug nevetéstől rángatóztak az izmok az arcomon, szinte már fájt, mégsem hagytam abba. Karesz mozdulatlanul állt a kör közepén, a tábortűz megvilágította az arcát. Olyan volt a fényben, mint egy nagyra nőtt isten, aki nem fél semmitől és senkitől, legfőképpen nem Luka-tól, hiába volt ő a bandavezér. Csak nézett rám, a szemében nem volt harag, én mégis azt kívántam, bár lett volna, akkor most könnyebb lenne.
Kirángatom a biciklimet a fészerből, érzem a hátsó kerék lapos. A rohadt életbe, dühöngök magamban, ennek is most kellett leeresztenie. Keresem a pumpát, de nem találom. Anyám megint behajította valahová, amikor este hazaért a műszakból. Néha arra gondolok, direkt csinálja, talán már csak a düh az egyetlen kapocs közöttünk, amióta apám elhagyott minket. Tovább szitkozódom. Anyám szerint nincs annál visszataszítóbb, ha egy lány csúnyán beszél, de nem érdekel.
Végre megtalálom a pumpát apám szerszámosládája mögött. A kezem remeg az idegességtől. Már ott kellene lennem a téglagyári tónál. Luka teljesen be van gőzölve Karesz miatt. Szávai ma reggel parancsba kapta, kerítse elő Kareszt, különben baj lesz. Szávai pedig fél a bajtól, tudja, Luka keze hamar eljár, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő szeretné. Egyszer akkorát kapott tőle, hogy megrepedt az orrcsontja, mégse ment orvoshoz, nehogy beszarinak tartsa, inkább kínlódott hetekig.
Szávaitól tudok a mai találkozóról is, mivel ő Luka jobb keze. Reggel egy papírgalacsint dobott be az ablakomon, azt írta, menjek ki a tóhoz, talán én vissza tudom fogni Luka-t, végül is miattam van az egész balhé.
Végre elkészülök a pumpálással. A kapu hangosan csapódik be utánam. Hegedűsné a szomszédból rám ripakodik:
– Minek jársz te gimnáziumba, ha még a kaput se tudod rendesen becsukni!
– Nyári szünet van! – vetem oda gúnyosan, és hajtok tovább. Utálom ezt az öregasszonyt, mindenbe beleüti az orrát. Apámról is fűt-fát összehordott, pedig ő nem tehetett semmiről, anyám üldözte el itthonról az állandó féltékenységével.
Az utca végén járok, Mancus néni a kisbolt ajtajában áll és integet. Kedd van, ilyenkor szoktam beugrani hozzá Luka söréért. Nekem fél áron adja, olyan vagyok neki, mint az unokája, aki sosem született meg.
– Majd holnap elviszem, most rohannom kell! – lassítok egy pillanatra az üzlet előtt.
– Valami baj van, angyalom? – néz rám aggódva, de nem válaszolok, csak megrázom a fejem, és tekerek is tovább. Meleg van. A napsugarak behatolnak a bőröm alá, belülről égetnek, mint a fájdalom. A hátamon átnedvesedik a póló, szorosan tapad hozzám, mint ez a város.
A templomnál aszfaltoznak. A kátrány gőzölgő lávaként terül el az úttesten, szúrós szaga kaparja a torkomat. Már csak egy év, és érettségi után végleg elhúzhatok innen.
Luka a legmenőbb srác a gimiben, fél éve pécézett ki magának. Áldottam az eszem, hogy aznap reggel nem engedtem anyám nyüstölésének, és miniszoknyát vettem fel farmer helyett, pedig rohadtul fáztam. Luka a kémia terem előtt állt, és stírölt, mégsem jött oda hozzám, Szávait küldte maga helyett.
– Délután gyere ki a téglagyárhoz, Luka ott akar találkozni veled! Aztán ne késsél, mert utálja!
Még most is emlékszem az izgalomra, ami úrrá lett rajtam. Kiválasztottnak éreztem magam, bár fogalmam se volt, Luka mit látott meg bennem, de nem is érdekelt, csak az volt fontos, hogy akart engem. A csajok irigyeltek a suliban, mert Luka nőjének lenni kiváltság volt. Az apja orvos, autójuk van meg tetőteres házuk. A haját kékre festi, a tanárok mégsem piszkálják soha, mert az örege jóban van a városi pártbizottság elnökével, tőle pedig sokan tartanak. Luka Bécsből hozatott nekem lila Impulse spray-t, magnókazettát meg fekete csipke bugyit, csak kedvesnek kellett lennem hozzá.
Anyám ki nem állhatja Luka-t. Semmirekellőnek tartja, aki csak az apja pénzét szórja. Azt mondta, nem is várt tőlem mást, csakhogy én is egy szemét alakba kapaszkodom, hiszen apám mindig szart a fejemre, honnan is tudhatnám, milyen egy normális pasas. Ez hazugság! Amikor apám ivott, kedves volt velem, néha még fagyizni is elvitt. Igaz, máskor levegőnek nézett, de ha ivott, akkor tudtam, hogy szeret. Ha volt egy kis pénzem, vettem neki dobozos sört. Szerettem, ha spicces. Olyankor úgy éreztem, összetartozunk, a lánya vagyok és nem egy idegen, aki csak véletlenül csöppent bele az életébe.
A szüzességemet Luka vette el, pár nappal azután, hogy Szávaival kirendelt a téglagyári tóhoz.
Fájt, ahogy belém hatolt, kíméletlenül, durván, de nem törődtem vele, csak magamban sziszegtem, nehogy meggondolja magát. Az persze nem volt a pakliban, hogy belém fog szeretni, mondta egy szeretkezésünk alkalmával, amikor először kötözte meg a kezemet. Anyám később meglátta a csuklómon a kötél rózsaszín sávos nyomait, esküdözött, feljelenti Luka-t, én meg azt kiabáltam, csak próbálja meg, többet nem lát. Luka-nak legalább fontos vagyok, üvöltöttem az arcába.
Luka apjának van egy kis horgásztanyája a téglagyári tónál, ott szoktunk összejönni a bandával. Nyitva szokta hagyni az ablakot, hogy lássák a többiek, ahogy maga alá gyűri a testemet. Hátulról befogja a számat, leszorítja a fejem az ágyra, egészen addig, amíg el nem megy, aztán rágyújt, a tenyere közé fogja az arcom, mélyen a szemembe néz, és azt mondja:
– Ez a szerelem, bébi, nálam jobban senki nem fog szeretni, ezt jól jegyezd meg!
Ha sört viszek, kedves lesz velem, mint az apám volt. Simogatja a hajam, néha még sír is, hogy nem akar bántani, fogalma sincs, miért teszi, de nem fogja többet, megígéri. Aztán minden folytatódik tovább, de tudom, nem tehet róla, ő ilyen.
A város szélénél járok, kifordulok a földútra, a bicikli ide-oda zötykölődik alattam. Vadvirágok édes illata kísér végig a mezőn, az erdő felől utolér a nyári szél. A levegő átjárja a testem, az izzadságcseppek hűvössé válnak a hátamon. Az erdő szélén, a kőkeresztnél megállok. Felnézek Krisztusra, de ő nem néz rám, csak némán tűri a sorsát a kereszten. „Talán értem is vezekel” –
mélázok el. A kereszt mögött még ott a helyünk a fűben. Tegnap délután itt feküdtünk Karesszel, egymáshoz simulva, boldogan. Az arcomat cirógatta. Közel hajolt hozzám, a szája forró volt, az érintése szelíd, nem vad és követelőző, mint Luka-é.
– Ezt nem csinálhatja veled! – húzta oda a csuklómat az arcához, amikor észrevette rajta Luka szorításának nyomait. – Majd én megvédelek attól a baromtól!
Karesz lovas artista. Három héttel ezelőtt találkoztunk a ligetben, ahol a cirkusszal táboroztak. Ahogy kilépett a porondra, elállt a lélegzetem. Fényes, fekete ruhája a testéhez tapadt, izmai megfeszültek alatta. Nem tudtam levenni a szemem róla. Néha lopva ő is rám pillantott.
Az előadás után képtelen voltam hazamenni, ott álltam a cirkusz bejáratánál, mint akit oda cövekeltek. Nem kellett sokáig várnom, Karesz pár perc múlva felbukkant. Egyenesen felém jött. A szívem majd kiugrott a helyéről. Nem szólt egy szót sem, csak megfogta a kezem, és hátrahúzott a sátor mögé. Perceken át csókolóztunk a sötétben. Az egész testem remegett, őrültség volt, amit csináltunk, de egy cseppet sem bántam.
Luka sejti, hogy valami történt velem, már nem vagyok olyan odaadó vele. Mindenről tudni akar, és egyre vadabb dolgokat talál ki a szexben. Pár napja fojtogatni kezdett az ágyban. Nagyon megijedtem. Alig kaptam levegőt, hörögtem, azt hittem megöl, de elengedett. Azt kiabálta, húzzak el a francba. Karesznek nem mertem elmondani, mi történt, nem akartam balhét. Ott akartam hagyni Luka-t, de nem ment, féltem. Mintha arra vártam volna, hogy majd valaki más megteszi helyettem. De Karesz nem várt tovább, tegnap este váratlanul megjelent a téglagyárnál. A gyomrom összerándult, amikor előlépett a nádas susogó csendjéből. Legszívesebben elmenekültem volna, titkon mégis arra vágytam, derüljön ki végre az igazság, ne kelljen hazudnom tovább.
Karesz mindent elmondott. Luka magához rántott, azt hajtogatta, minket senki nem választhat el, ha Karesz el akar vinni, akkor erővel kell elvennie. Karesz nem mozdult, megmondta, nem fog verekedni előttem, intézzék el másképp ezt a dolgot. Luka kiröhögte, gyáva kis pöcsnek nevezte, de nem tudta kihozni a sodrából, és ettől egyre dühösebb lett. Váratlanul rám üvöltött, menjek, ha akarok, neki ilyen ribanc nem kell, aki mással kefél! Nem mozdultam. Luka gúnyolódni kezdett Karesszel, a többiek meg hangosan röhögtek. Nem tudom, mi történt velem, de nevetni kezdtem én is, hiába próbáltam abbahagyni, képtelen voltam rá. Karesz meg csak állt és nézett, a szemében nem volt harag, jobban értett engem akkor, mint én magamat. Hirtelen zokogásban törtem ki. A gyávaság könnyei fékezhetetlenül zúdultak végig az arcomon. Luka még mindig röhögött, de Karesz hamar elvette a jókedvét, „Szánalmas vagy, Luka, nem bandavezér!” bökte oda megvetően, aztán megfordult, és elindult a város felé. Luka magából kikelve üvöltött utána, hogy őt nem lehet csak úgy faképnél hagyni, de Karesz rá se hederített. Biztos voltam benne, hogy nekem ezek után annyi, de Luka nem bántott, sőt hazavitetett Szávaival. Egyedül akart maradni.
Már a tónál járok, a biciklim beragad a sárba, le kell szállnom, gyalog megyek tovább. A vizes sárdarabok súlyától félig leválik a szandálom talpa, minden lépésnél klaffog, ahogy a sárbuborékok közé szorulnak. A levegő párás, a nádason szellő suhan át. A lándzsa alakú leveleken végigfut a remegés, aztán újra csend lesz. A horgásztanya ajtaja tárva-nyitva, a földön ott hever Karesz bringája, arrébb a cipője. A nádas felől váratlanul kiabálás hallatszik. Nem látok senkit. Lerúgom a sáros szandált a lábamról, és futni kezdek a víz felé. A hangok felerősödnek, most már tisztán hallom Luka-t.
– El ne ájulj nekem, mert nem szedlek össze, az tuti!
– Semmi bajom, csak kurva meleg van! – hallom a távolból Kareszt, majd Luka gúnyos röhögését.
– Te nem akartál verekedni, baszd meg! Most már tűrjed!
– Én inkább bunyóztam volna, főnök, de ez se rossz. – nyerít fel valahonnan Szávai. Megrémülök. Ismerem Lukat-t, mennyire szemét tud lenni, ilyenkor a legvadabb dolgokat képes kitalálni. Hirtelen észreveszem Szávait. A nádas partján ül, hot-dog-ot zabál. Most már látom Luka-t is, ahogy Karesz előtt gumicsizmában masírozik a vízben, kezében egy üveg sört szorongat.
– Mi a szart csináltok itt? – ordítok rájuk. Luka meglepődik, amikor meglát.
– Te szóltál neki? Megmondtam, hogy nem tudhat róla! – vágja hozzá a sörösüveget Szávaihoz.
– De… főnök… miatta van minden… lássa csak, ahogy a faszija elvérzik!
– Fogd be a pofád!
– Elvérzik? Mit csináltatok, ti állatok? – üvöltök rájuk torkom szakadtából. Berohanok a vízbe. A nádszálak pengeéles levelei belemetszenek a combomba. Felszisszenek. Odakapok, érzem ahogy a tenyerem alatt kiserken a vérem.
Karesz a vízben áll, egyenesen, büszkén, arcát égeti a nap. Sárga pólója nedves, a testéhez tapad. Ekkor veszem észre a lábát. Elszörnyedek. Piócák szívják a vérét. Némelyik már majdnem szétdurran, akkorára nőtt, nyálkás, fekete bőrük alatt pulzál a vér. Undorodom tőlük, de Luka-tól még jobban, mégis nekimegyek.
– Rohadt szemét vagy! Gyűlöllek! – ütném meg, de elkapja a karomat a levegőben.
– Állj le, bébi! – förmed rám. – Ne avatkozz bele, ez a mi dolgunk!
– Menj haza! Kérlek! – rimánkodik Karesz, egy pillanatra meginog. – Majd én elintézem.
– Mindjárt összeesel, nem foglak itt hagyni, érted! – bőgöm el magam. Luka még mindig a karomat szorongatja.
– Egyezséget kötöttünk! – hajol hozzám egészen közel, érzem a leheletén a savanyú sörszagot.
– Ha két órát kibír a dögökkel, akkor vihet, de ha elesik, akkor maradsz. Na, mit szólsz? – liheg a fülembe kéjesen.
– Te beteg, állat! – kiabálom, közben próbálom kiszabadítani magam a szorításából. – Gyűlöllek! Sose szerettelek, érted! – fröcsögöm felé. Váratlanul elengedi a karomat. Ellök magától. Elesek, a talpamat felsérti egy nádtorzsa, de nincs időm a fájdalomra. Karesz rám támaszkodik, ahogy mellé érek. Érzem a piócák nyálkás testének érintését a bokámon.
– Gyere onnan! – kiabál rám Luka, de nem mozdulok.
– Azt mondtam, gyere onnan!
– Baszódj meg! – köpök felé. Luka hozzám lép, megpróbál elrángatni Karesztől, de nem sikerül.
– Ezek a dögök olyanok, mint a vámpírok! Ki kell jönnöd! – néz rám kétségbeesetten.
– Leszarom, Luka! Vele akarok lenni. – válaszolom szinte hisztérikusan.
Karesz már alig áll a lábán. Előre bicsaklik a feje. Felsikítok. Luka hirtelen faképnél hagy. Zöld gumicsizmájával felveri a vizet, ahogy a part felé vágtázik. Odakint a hátizsákjából kivesz egy zacskót, ledobja a földre.
– Nesze, só van benne! Ettől majd leesnek a piócák! – mondja kimérten, aztán int Szávainak. Az értetlen arccal tápászkodik fel a földről, gyorsan begyömöszöli a szájába a maradék kiflit, és elindul Luka után a város felé.
(Fotó: Milan Popovic, kép forrása: Unsplash)