Kocsis Laura első kötete, a Cseréljünk! idén nyáron jelent meg a Menő Könyvek kiadó gondozásában. A regény két szemszögön – egy thai cserediák és az őt fogadó család szemüvegén – keresztül is bemutatja az emberi kapcsolatok bonyolult hálózatát és a tinédzserkor nehézségeit. Mindössze 16 éves volt, amikor elkezdte írni a történetet, és fiatalsága miatt voltak is kétségei azzal kapcsolatban, hogy készen áll-e már egy saját kötetre. Ez a bizonytalanság nem érezhető a könyv lapjain, energikus, könnyed stílusa, szerteágazó és tudatos történetszövése korát meghazudtoló érettségről árulkodik. Kocsis Laurával első kötetéről, kezdő szárnypróbálgatásairól, a számára fontos értékekről, illetve jövőbeli terveiről beszélgettünk.
– Mesélnél kicsit a kezdetekről? Mikor, illetve hogyan kerültél kapcsolatba az írással?
– Már a Barbie-aimmal is olyan bonyolult történeteket adtam elő, ahol visszatérő karakterek és crossoverek voltak a különböző jelenetek között, de harmadik-negyedikes koromban kezdtem el ténylegesen írni. Az első történetem egy lányról szólt, akiről kiderül, hogy egy űrhercegnő és van egy titkos ikertestvére is, akiket gonosz tökfejű emberek üldöznek. Az a vicces, hogy a Cseréljünk! előtt ez volt az egyetlen regényem, amit befejeztem.
– Ez egyébként milyen terjedelmű lett?
– Volt egy kábé kétujjnyi vastag füzetem, amibe írtam. Ha begépelném, szerintem nagyjából száz oldal lenne, ez még nem volt hosszú történet. Egyébként rossz is, nemrég megtaláltam és megpróbáltam elolvasni, és a hangsúly a próbálon van, mert nem bírtam. De hát mindenkinek el kell valahonnan indulnia, nekem ez volt az első lépcső. A második részét még elkezdtem kézírással füzetben, de utána már csak telefonon írtam. Nagyon régi fájljaim is vannak abból az időszakból, amikor még kezdetleges sztorikat írtam, aztán kilencedik környékén kezdtem el azokat a regényeket, amikkel még most is foglalkozok. Mindegyiknek van 3-5 része és minimum egy crossover regényük is, amiben találkoznak. Ezek azért is jók, mert attól függetlenül, hogy nem fogok velük semmit csinálni, sokat tudtam fejlődni azáltal, hogy megírtam, visszaolvastam, aztán átírtam őket. A szerkesztést is így tanultam meg.
– Mikor fogalmazódott meg benned a Cseréljünk! gondolata?
– Miután kapcsolatba kerültem a Menő Könyvek kiadóval – volt egy tini szerkesztőség, aminek a tagja voltam –, azt kérte a főszerkesztő, hogy mutassam meg neki néhány írásomat. Elküldtem neki pár novellát és utána kérdezte meg, hogy lenne-e esetleg kedvem regényt írni nekik. Volt ez a sorozatuk, az Ellenpontok, aminek az a lényege, hogy ha megfordítjuk a könyvet, akkor két oldalról lehet olvasni, a végén pedig, ha középen felvágjuk az összeragasztott részt, megoldódik a történet, és abban egyeztünk meg, hogy ebbe írnék egy részt. Kitaláltam egy barátnős témát, de aztán rájöttem, hogy előbb el kellett volna olvasnom a meglévő Ellenpontok regényeket, mert volt már egy hasonló kötet. Úgyhogy végül azt az ötletet elvetettem. Aztán a kádban, fürdőzés közben jutott eszembe, hogy csinálhatnék egy olyan regényt, ami a cserediák és fogadócsalád oldaláról is bemutatja a dolgokat.
– Ha jól értem, akkor novellákat is szoktál írni. Ezeket publikáltad már, vagy egyelőre az asztalfióknak készülnek?
– Novellákat csak pályázatra írok, mert ha van egy ötletem, azt inkább a meglévő történeteimbe írom be, mint hogy egy új, rövidebb sztorit kezdjek. A befejezésekkel sokáig gondom volt, annyi regényt kezdtem már el, hogy a kezdésben jó voltam, viszont lezárni nem nagyon tudtam őket, mert nagyon ritkán jutottam el a történet végéig. Szóval erre volt jó gyakorlás, amikor mégis írtam egy novellát. Jártam kreatív írásra, voltam táborban, az iskolában is volt pályázat, amire írtam őket. Ezeket küldtem el a főszerkesztőnek, de előtte nem publikáltam még, úgyhogy ez elég nagy mérföldkő volt. Szerencsés is vagyok, ezt elismerem, meg apának is sokat köszönhetek – ő kötött össze a Menő Könyvekkel –, és a főszerkesztő is nagyon aranyos és támogató volt.
– Az, hogy az apukád is ír, motivál téged, vagy inkább feszélyez?
– Kettőnk közül én foglalkoztam előbb írással, amikor elkezdtem a regényemet, ő akkor iratkozott be a Péterfy Akadémiára. Nagyon jó volt, hogy lett egy író cimborám, akivel mindig beszélhettem. Most is ez van, ha ketten együtt vagyunk, akkor rövid időn belül az írásra kanyarodik a téma. Nagyon szeretem, hogy tudunk egymással erről beszélni és egymásra találtunk ebben. Végül is igen, motivál, hiszen vannak körülöttem olyanok, akik olvasottabbak, vagy tudnak valamit az írásról, ezért nagyobb a mérce, nagyobbat kell ugrani.
– Honnan szoktál ihletet meríteni, illetve mennyi időt töltesz egy nap írással?
– Általában a legvéletlenszerűbb helyekről és helyzetekből merítek ihletet. Utazok valahol, látok egy érdekes embert, vagy csak ülök a kádban és gondolkozok. Előfordul, hogy nem tudok elaludni és elkezdek kitalálni egy karaktert, aki izgalmas lehet. Nagyon szeretem a gondolataimat összeillesztgetni és ha egy jó kombinációt megtalálok, akkor azt továbbfejlesztem. De van olyan is, amikor egy könyvről eszembe jut, hogy én ezt másképp csináltam volna, akkor miért ne írjam meg úgy? Szeretnék – hogy is mondjam – szigorú magatartású író lenni, aki tényleg mindennap leül és ír, de nem ilyen vagyok. Én vagy az egész napot bezárkózva töltöm, írok és leharapom a fejét annak, aki be mer nyitni hozzám, vagy heteken át nem írok semmit. Elég szélsőséges vagyok ebben. Ráadásul van egy olyan fázis, amikor szeretek írni és van egy olyan is, amikor inkább visszaolvasom, amit már megírtam. Ha visszaolvasós időszakomban vagyok, akkor elég nehéz leülni és rávenni magamat, hogy írjak. De azért minden héten írok minimum egy-két órát, de ha mondjuk írós hetem van, akkor esténként hármat-négyet is.
– Volt már olyan, hogy azt érezted, az írás teher?
– Persze. A Cseréljünk! második felénél azt éreztem, hogy az egész kukába való, senki nem fogja szeretni, és az egész évemet elvesztegettem erre. Meg azért bennem van az is, hogy ha valamit muszáj, akkor azt juszt se. Amikor februárban be kellett fejeznem, akkor a határidőnek is ilyen hatása volt. Tudtam, hogy egy hét van a leadásig és még két fejezetet meg kellene írnom, de úgy voltam vele, inkább megnézek még egy Netflixes sorozatot. Olyan is van persze, amikor konkrétan odaszögezem magam a billentyűzethez és ha elkezdek írni, akkor már nem érzem akkora tehernek. Más volt a helyzet is, mint a saját kis regényeimnél, azokat tényleg csak a szórakozás kedvéért írom, hiszen ennél tudtam, hogy mások is el fogják olvasni, és ez extra teher volt.
– Ha jól tudom, a kötet kiindulópontja egy megtörtént esemény. A sajátodhoz meglehetősen hasonló családmodellt választottál a főszereplő lány számára is. Mennyire tudsz azonosulni Emma karakterével?
– Mindenkitől megkapom, hogy én vagyok Emma. Az öcsém konkrétan összezavarodott attól, hogy az én anyukámat nem Katának hívják, akkor hogyan lehet Emmának az anyukája Kata. Én nem tartom magamat Emmának. Ha Emma az én részem, akkor a lobbanékony, lázadó része az enyém, de azért szeretem azt hinni, hogy nem vagyok teljesen ő. Egyébként van ez a mondás, hogy write, what you know – azt írd, amit tudsz –, amiben nem teljesen hiszek, de elsőre ezért választottam egy olyan családot, ami hasonlít az enyémre. Ebben a családközegben jártas vagyok, tudom milyen szerepek, dinamikák lehetnek benne, és nem szerettem volna egy teljesen ismeretlennek nekifutni elsőre.
– Mennyire zavar az, ha esetleg azt hiszik rólad, hogy Emma vagy?
– Zavar. Teljesen megértem, hogy – főleg azok a családtagjaim, akik nem annyira jártasak az írásban – nehezen hiszik el, hogy attól még, hogy te írsz valamit, abban nem feltétlenül vagy benne. Ha én most írnék egy sorozatgyilkosról, attól még nem lennék sorozatgyilkos. Számomra Emma – bár a végére sokat fejlődik a személyisége –, nem egy feltétlenül pozitív karakter, és ha azt mondják, hogy én vagyok Emma, akkor az kicsit rosszul esik. Persze, az én karakterem, nagyon szeretem, meg igazat adok abban, hogy vannak bennünk hasonló tulajdonságok, de azért nem vagyunk azonosak.
– Nekem nagyon tetszett, ahogy Emmát felépítetted. Nagy fordulat és fejlődés megy végbe a karakterében, végigkövetjük, honnan indul és hová jut el, ez fontos része a regényednek. Mesélnél egy kicsit az eredeti Nittayáról is? Milyen volt a kapcsolatotok? Milyen nehézségekbe ütközött a beilleszkedés során?
– Nittaya egy kitalált karakternév, Nenenek hívták a lányt, aki nálunk lakott. Szerintem jól kijöttünk egymással, bár nagyon különböző személyiségek voltunk, így a végén volt köztünk néhány konfliktus is. De attól még jóban voltunk, csak éreztem, hogy nem ő lenne a legjobb barátnőm, ha egy osztályban lennénk (ő eggyel feljebb járt, én akkor voltam tizedikes, ő tizenegyedikes). Nagyon aranyos lány volt, mindent nagyon imádott, és mindig pozitív volt. Nittaya meg Nene eléggé hasonlítanak egymásra, csomó mindent bele is írtam a regénybe, ami neki furcsa volt. Az, hogy orrot fújunk, vagy Magyarországon nem királyi család van, a plázáink – ezek mind szokatlanok voltak neki. A villamosok nagyon tetszettek neki – nem pontosan úgy történt meg, mint a regényben, hogy három, vagy négy villamost meg kellett várni miatta, de volt, hogy üldöztük a villamost, hogy találjunk egy megállót, ahol le tudja végre fotózni. Úgyhogy valós alapja is van ezeknek a jeleneteknek. Szerintem ő elég jól váltott, alkalmazkodó volt és amennyire én beleláttam, jó osztályba került, voltak barátnői is.
– Az ünnepeket is együtt töltöttétek? Nem volt ez neki furcsa?
– A karácsonyt azt hiszem, már pont nem velünk töltötte – arra emlékszem, hogy az iskolában adtunk egymásnak ajándékot –, december környékén ment el tőlünk a következő családhoz. A Halloweent azt még biztos, de az ugye nem kimondottan magyar ünnep. A 18. szülinapját is együtt ünnepeltük, kicsit sajnáltuk is őt, mert az érkezése utáni második héten volt, még alig ismertük őt, de azért próbáltunk olyan bulit csapni neki, ami méltó a 18. szülinaphoz.
– Voltak esetleg olyan dolgok, amiket az ő viselkedésében te találtál furcsának?
– Azt szokták mondani, hogy az ázsiai kultúrák nagyon hierarchálisak, a tekintélyelv náluk nagyon fontos. Ezt éreztem rajta is. Például – lehet csak ő, nem feltétlenül minden thai – a legelején úgy vásárolt magának, hogy előtte kikérte az anyukája véleményét és hiába tetszett neki valami, ha az anyukája nemet mondott rá, akkor nem vette meg. Nekem eléggé furcsa lett volna az, ha anyukám megmondja 18 évesen, milyen kabátot, meg milyen fehérneműket vegyek. Az volt még szokatlan, hogy neki minden vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz volt. Az első nap úgy jött haza az iskolából, hogy már három legjobb barátja és öt barátja van. Amikor pedig kicsit megfázott, halálos betegnek tűnt. Meg tudom érteni, hogy még soha nem fájt a torka és nem volt náthás, de én ilyen betegséggel jártam iskolába, ő meg ott feküdt a szobájában elfehéredett arccal, zsebkendőkkel körülvéve. Ez a „vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz” szemlélet kicsit idegen volt, de el tudtam fogadni, nem okozott konfliktust közöttünk.
– Mesélnél picit a munkafolyamatról, kezdve az anyaggyűjtéstől, a tervek felvázolásán át a regény végleges formába öntéséig?
– Miután megálmodtam a fürdőkádban a történetet, elkezdtem gondolkozni azon, hogy milyen cselekményelemeket lehetne beletenni. Megkérdeztem Nenét, hogy lenne-e kedve segíteni nekem Nittaya megformálásában, mert ő ugye tudott a thai emberekről olyan konkrétumokat mondani, amelyeket interneten nem feltétlenül talál meg az ember. Néhány dolognak azért utána kellett néznem, például, hogy náluk milyen az iskolarendszer, milyen tananyagok vannak, vannak-e egyáltalán kötelező olvasmányok. Thaiföldről is több mindent meg kellett tudnom, hogy Nittaya szemszöge autentikus legyen. Van egy white board-om, pont akkor kaptam, sorban felírtam rá, hogy 1.fejezet: Emma, második fejezet: Nittaya, és így tovább. Elkezdtem rajzokkal is ábrázolni, hogy mi fog történni, utána ezekből lett egy szöveges szinopszis, ami alapján elkezdtem írni a regényt. A karaktereknek is csináltam rövid összefoglalót, de én nem szoktam olyat részletesen kidolgozni őket, mint mondjuk apa, nála mindenkinek külön dokumentuma van. Van egy képem róluk, mintha konkrét emberek lennének és úgy is írom meg őket. Mire befejeztem a könyvet – észrevettem, hogy ez nálam többször így van, ha hosszabb dolgot írok –, a szereplők már nem voltak teljesen azonosak a könyv elején lévőkkel. A végére már kiforr a személyiségük, a regény első tíz fejezetét át is kellett dolgoznom, hogy homogének legyen a karakterek.
– A munkafolyamat melyik része volt a kedvenced és volt-e olyan fázis, ami esetleg nehézséget okozott?
– Kitervelni mindent jobban szeretek, mint leírni. Mindig az a legizgalmasabb, amikor elkezdek valamit, aztán minél többet rágom, annál kevésbé érdekel. Kicsit olyan, mintha már megírtam, vagy elolvastam volna a saját könyvemet, és utána még egyszer leírnám. Inkább másolásnak tűnik, mint kreatív munkának. Az volt a kedvenc részem, amikor kitaláltam, hogy a fejezetekben mi fog történni, milyen cselekményszálak lesznek bennük. A kutatómunkával is elvoltam, érdekelt a téma, nem a tücskök párzásáról kellett elolvasnom negyven oldalas esszéket. Vannak töltelékfejezetek is a regényben, de ezeknek bele kellett kerülniük, hogy a történetek eloszlása arányos legyen, és hogy megérjenek a gondolatok a szereplőimben. Azokat nem szerettem írni, így próbáltam azokba is belerakni valamit, amiről úgy gondoltam, számomra izgalmas lesz. Például Samu kifejezetten ilyen extra volt, merthogy ő egy olyan karakter volt, akit szórakoztató volt írni.
– Rengeteg életkor, nem, tapasztalat szempontjából is eltérő karaktert szólaltatsz meg a kötetedben. Ráadásul minden szereplődnek megvan a külső körülményekből vagy saját belső félelmeiből fakadó korlátoltsága és egyéni harca is, ami a történetben konfliktusok forrása lesz. Mennyire volt nehéz azonosulni ezekkel a szereplőkkel, illetve váltogatni a különböző szemszögek között?
– Ilyen szempontból szerencsém van, mert szuperérzékeny ember vagyok, ha látok egy kutyás videót, a villamoson is képes vagyok elsírni magamat. Könnyen bele tudok helyezkedni a karakterek fejébe, ha a gondolataikat, konfliktusaikat, vagy belső értékeiket legalább kis mértékben megértem. Olvastam már olyan könyveket is, amikor annyira utáltam a főszereplőt, hogy nem akartam azonosulni az ő értékeivel. A két fő karaktert egyszerű volt megírni, főleg azért, mert Emmának és Nittayának elég különböző nézetei vannak, könnyű volt váltogatni őket. Most írom a következő regényt, amiben öt különböző szemszögem van. Na, az nagyobb kihívást jelent, mert ott nem feltétlenül ennyire jól elválaszthatók a karakterek személyiségei.
– Ahhoz képest, milyen fiatal vagy, pontosan és jól ábrázolod a felnőtt szemszögeket is.
– Az empátiám olyankor is hasznos volt, amikor a karakterek szüleit, testvéreit, vagy esetleg a barátait kellett megírnom, mert így bele tudtam élni magam a helyzetükbe, még ha ez nem is minden esetben volt jó. Ha nem is volt konkrét élményem, azért, mert nem éltem át az adott szituációt, de valami hasonlót igen, akkor azt már könnyen át tudtam formálni magamban. Mondjuk azt, hogy valami nagyon reménytelenné vált, már én is megtapasztaltam, mikor rájöttem, hogy holnap tz-t írunk és még nem készültem semmit. Az ilyen élményeim alapján már át tudtam azt élni, hogy mit érezhetett Kriszti, amikor a szülei el akarták küldeni Juszufot. Nekem még nem próbálták meg másik családba költöztetni a szerelmemet, úgyhogy ezt konkrétan nem ismerem, de magát a reménytelenséget, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetet látok magam előtt, amiből egy nagyon extrém megoldással kell kijutnom, igen.
– A regényedben a tinédzsereket érintő problémák – beilleszkedési nehézségek, megnemértettség, családi- és társas konfliktusok – mellett fontos társadalmi kérdéseket is feszegetsz (multikulturalizmus, rasszizmus, felelősségvállalás). Finom utalásokkal, hétköznapi szituációkba ágyazva irányítod rá ezekre az olvasó figyelmét, a különböző karakterek álcája mögé bújva más-más megoldási stratégiákat vázolsz fel. Mi az az üzenet, amit a legfontosnak tartottál kidomborítani ebben a történetben?
– Nem az az ember vagyok, aki megír egy üzenetet, ami köré épít egy könyvet, de azokat az értékeket, amelyeket az adott szituációban fontosnak tartok, beleépítem a történetbe. Nekem például nagyon fontos volt kidomborítani azt, hogy a sztereotípiákat félre kell tenni, és az embert kell értékelni, nem pedig azt, hogy honnan jött. A másik fő gondolat az, hogy mindannyiunknak vannak problémái. Attól még, hogy valakin nem látszik, mert mosolyog, neki is lehetnek gondjai. Fontos, hogy amikor elmerülünk a saját világunkban, akkor se felejtsük el, hogy a többieké nem szűnik meg létezni és hogy a mások élete sem egy tökéletes, szivárványos felhő, szóval elfogadónak kell lennünk, ha azt várjuk, hogy minket is elfogadjanak.
– Különösen izgalmasak voltak számomra azok a kapcsolatformák, amelyekben a szereplők nyelvi korlátokba ütköztek. Gondolok itt Icuka, a bolti eladó és Nittaya kapcsolatára. Illetve az is, ahogy a nyelvtanulásra, belső szemszögből nézve reflektálsz. Mennyire volt nehéz Nenevel az együttélés során leküzdeni ezeket a korlátokat?
– Nene sajnos nem tanult meg magyarul. Néhány szót ismert, meg tudott buszjegyet venni, és ennyi. Mindketten beszéltünk angolul, de voltak azért akadályok, mert Nene sokszor nem használt múlt időt. Nehéz volt kitalálni, hogy most akkor ezt múltban, vagy jelen időben mondja, de a vége felé ez már egyre jobban ment neki. Néha a kiejtése is zavaró volt. Egyszer elmentünk egy plázába és mondta, hogy szeretne pájzsámázt venni, és akkor én mondtam, hogy nem vagyok benne biztos, hogy az Magyarországon kapható. Két-három perces beszélgetés után derült csak ki, hogy pizsamát akar venni. Azt hittem, ez valami keleti tea, vagy gyógyászati mód. Egyébként jól beszélt angolul, tág volt a szókincse, csak voltak olyan szavak, amiket máshogy ejtettünk ki.
– A cselekmény több szálon fut – ott vannak a kiránduláshoz kapcsolódó részletek, a zongoraleckés fejezetek, vagy mondjuk a titkos levél története –, ezeket aprólékos műgonddal dolgozod ki és fonod össze, a tetőponton össze is futnak. Van olyan történetszál, amelyik különösen kedves neked?
– A zongorás szálat nagyon szerettem, mert szórakoztató karakterekkel dolgozhattam, és beleirhattam a zongorázás iránti szeretetemet. A leveleset is élveztem, az a nővérem ötlete volt. Amikor megvolt a szinopszis, Lillával, a nővéremmel átbeszéltük az egészet és ahol azt mondta, hogy itt még hiányzik valami, oda kitaláltuk ezt a szerelmes leveles témát. Egyébként a kirándulást is nagyon élveztem írni, de mindent szerettem, ami a hétköznapi életből való kilépés volt.
– Meglehetősen fiatalon jelent meg az első köteted. Voltak félelmeid, gátlásaid a publikálással kapcsolatban?
– Amikor először felajánlotta a kiadó, hogy lenne-e kedvem könyvet írni, az volt az első gondolatom, hogy én erre nem vagyok méltó, vissza akartam utasítani. Anya állított meg, hogy Laura, te meg vagy bolondulva, ha kaptál egy ilyen lehetőséget, akkor vállald el, úgyhogy neki köszönhetem, hogy egyáltalán nekikezdtem. Végig az volt bennem, hogy még csak 18 éves vagyok, honnan tudjam, van-e elég tapasztalatom ahhoz, hogy megírjak egy regényt. Vagy, hogy kiforrott-e már a stílusom annyira, hogy olvasható legyen és van-e egyáltalán jogom ilyen fiatalon kiadni bármit is, amikor még nem nagyon éltem át semmit. Úgyhogy igen, voltak ellenérzéseim azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok-e túl fiatal egy könyvhöz, hiszen 16 voltam, amikor elkezdtem.
– Milyen visszajelzéseket kaptál? Gondolok itt a barátaidra, családodra, illetve az ismeretlen olvasók véleményére is.
– A családomtól pozitív megerősítést kaptam, de tőlük nem is számítottam másra, nagyon aranyosak voltak. Anyukámmal szinte együtt írtuk, minden fejezetet elküldtem neki, így tőle folyamatos visszajelzést kaptam, nagyon támogató volt velem. Persze akadt, amit kritizált, de összességében azt mondta, hogy ha ez nem lenne egy jó könyv, akkor nem mondaná, hogy adassam ki. Ez pedig meggyőződést adott nekem, hogy tényleg érdemes befejezni. Egyébként a barátnőimnek is nagyon tetszett, egy lány volt csak, akitől kaptam negatív kritikát is. Kicsit hiányzott is, hogy azon kívül, hogy jó volt, kapjak valami építő kritikát, ami alapján fejlődni tudok. Egyébként idegenektől is kaptam visszajelzéseket és mindegyik nagyon kedves volt.
– És mi lenne az, amit az írással el szeretnél érni? Akár több évtizedes távlatokban mérve… Mik a terveid?
– Szeretnék többet írni. Most a valóságban vagyok, de szívesen kipróbálnám magam fantasy-ben is. Most még a fantáziám is vad, kicsit megragadtnak érzem magam a való világban, ezért szeretnék onnan elmozdulni. Igazából nincsenek annyira konkrét céljaim, hogy New York Times bestseller akarok lenni, vagy, hogy 50 könyvet ki akarok adni az elkövetkezendő tíz évben, inkább ilyen enyhébb kitűzéseim vannak. Például a young adult könyvtípusból, amit mindenki lenéz, szerintem sokkal többet ki lehetne hozni. Mert ők – a fiatal felnőttek meg tinédzserek – azok, akiknek a leginkább változékony még a természetük és a személyiségük, így jó lenne, ha egy kicsit el tudnánk mozgatni a kínálatot a nagyon ponyvától. Jelenleg az a célom, hogy igényes young adult könyveket írjak. Abban van egyébként a legtöbb mozgástere is az embernek, mert ha szépirodalmat írsz, akkor már viszonylag be van határolva, hogy milyeneknek kell lenniük a karaktereknek, a történetnek, a témának. Tinédzserek szinte meg sem fordulhatnak ezekben a könyvekben, kivéve, ha szenvedő, öngyilkosságra készülő fiatalokról van szó, különben már túlságosan klisés, vagy nyálas a szereplő. Az a célom, hogy igényes könyveket írjak, de nem feltétlenül szépirodalomban gondolkodom.
– Említetted, hogy készülőben van már egy következő köteted. Erről esetleg lehet tudni már valamit?
–A következő regényem más témában készül, a történet egy rejtély köré épül, tehát krimi jellegű lesz. Ebben már öt különböző szemszögből fogok írni, ami jelenleg nagy kihívást jelent, amikor kitaláltam, hogy ez milyen jó ötlet, úgy gondoltam, hogy majd a jövőbeli Laura gondja lesz, hogy ezt hogyan oldja meg. Mindig megijedek kicsit, amikor egy olyan szemszöget kell írnom, ami távol áll tőlem. Itt például vannak fiú karakterek is, és mivel ilyen tapasztalatom közvetlenül nincs – nem vagyok fiú – , nehezebb lesz megírni őket.
– Mikorra várható?
– Jelenleg az a terv, hogy márciusra készül majd el, és ugyanígy, nyáron fog megjelenni. Most, hogy látom, milyen tempóban haladok, szerintem ez megoldható lesz. Nem is lesz olyan hosszú, mint a Cseréljünk!, így talán gyorsabban meg tudom írni. Most fejezem be az első negyedet, tehát most tartok ott, hogy a saját szerkesztői folyamatom elindul, és a történet is picit megváltoztatta magát, mióta elkezdtem írni, azokat a részeket majd ki kell javítanom. Most kezdődik el az igazán izgalmas rész, a nyomozás, és ha érdekes jeleneteket írok, azok sokkal gyorsabban megvannak, így bízom benne, hogy tudom majd tartani a márciusi határidőt.
Erdődi-Juhász Ágnes