Avşa szigetén még az átlagosnál is lassabb az átlagosan lassan múló török idő. A homokóra szemei is ráérősen peregnek, mi is komótosan reggelizünk a tízfogásos asztal mellett, a friss gyümölcsök, zöldségek, a finomabbnál finomabb sajtok és péksütemények társaságában. Şule elkéri tőlem a kést, hogy vágjon magának egy szeletet a ropogós paprikából. Nyújtom felé, de mielőtt szelne vele, ajkával úgy tesz, mintha ráköpne, pö-pö, ugyanis csak így használhatja az ember egy másik ember kezéből átvéve a kést, valamint az ollót és egyéb vágóeszközt, máskülönben szerencsétlenség következhet be. Tele van az ország hasonló régi hiedelmekkel, szokásokkal. A mindennapi élet fontos, látható és láthatatlan elemei ezek, akárcsak a parton sütkérező fiatalok, ipodjaikkal a kezükben.
Mindig ez a kettősség-érzés a legszembetűnőbb, amikor Törökországba érkezem. Hiába elcsépelt az a gondolat, hogy a térség, különösképpen Isztambul, a Nyugat és a Kelet metszéspontja, az igazság valahol mégis itt lakozik. Évről évre elámulok, mennyit változik a város. Néha úgy érzem, hogy New York utcáin sétálok és a modernizáció legfrissebb szele csap a szemembe, máskor pedig úgy tűnik, mintha az ezeregyéjszaka mesés világába cseppentem volna vissza. A repülőtérről jövet már feltűnnek az újonnan felhúzott felhőkarcolók, a gyönyörű pázsitok, a gondosan rendben tartott játszóterek, az európai és amerikai stílusú kávézók, de köztük itt-ott előbukkannak – valamilyen összetákolt szekérféleséggel kütyüket és portékákat árulva – a régmúlt arcai.
Rengeteg az utcai árus, egymást túlkiabálva versengenek az emberek figyelméért, legyen az füge, fülbevaló, víz vagy simit, amit kínálnak. A gyűrű alakú szezámmagos pékárut – a simitet – boltokban is lehet kapni, de általában utcai árusok árulják városszerte. Az én figyelmemet mégis a müezzin hangja ragadja meg, imára hívó énekét legjobban Faruk húgánál, Şulénél Üsküdarban az erkélyen szeretem hallgatni. Onnan látszik az egész város, s mindegyik szegletében majdnem egyszerre szólal meg az ezán.A majdnem-egyszerre késleltetett hatása miatt olyan ez, mintha valaki elkezdene egy éneket és – mintha csak dominót döntögetne, – a dallam végiggurul a minareteken, a másodperc töredéke alatt visszhangként felel rá az egész város.
:::::::
A tengerparton ülök, itt is mindenki árulja a portékáját. Egy kisfiú jön felém, hideg vízzel teli szatyorral, egy barnára sült bácsika, aki állítólag harminc éve járja a partot, lokmával a kezében. A lokma kisméretű, édes fánkocska. Olyan, mint egy lángosdarab mini gombóccá összegyúrva, mézédes szirupban megforgatva. Aztán közeledik egy fiatalember hatalmas tálcával a fején “Friss a simit, friss a simit!” – kiabálja, majd egy öreg, kedves arcú asszony, aki jósolni szeretne. Mondom, hogy köszönöm, most nem, aztán mintegy asszociációs játék részeként beugrik a kávézacc és felkelek, hogy a közeli kávézóban rendeljek egy török kávét. Régi és újdonsült barátaink, ismerőseink között valahogy mindig akad valaki, aki elmondja, miről is mesél a zacc.
Például tegnapelőtt a parton megismerkedtem egy nagyon kedves isztambuli családdal. A feleség, Pervin, kis szabadkozás után kapható volt arra, hogy megnézze és elmondja nekem, mit is rejt a kávéscsészém alja. Közben nyolcéves Jázminunk ott ült mellettem a homokban, műanyag szálakból karkötőket font, azokat árulta a festett kagylói társaságában, de azért fél füllel ő is Pervinre figyelt. A jövőm egy királylánnyal kezdődött, csillag lebegett a feje fölött. Mellette valaki egy hatalmas üveggömböt tartott a kezében. Csupa jót látott az aznapi csészémben. Viccelődtünk közben férjével, Can-nal, ha fizetnék neki, akkor még ő is mondana egy-két jó dolgot az “aznapi” jövőmről. Valójában a királylányt én is láttam a csészém szélén kirajzolódni, királyfiról azonban senki sem mesélt.
:::::::
Török királyfi helyett Faruk lépett be az életembe 1999-ben. Először azt hittem, hogy a Faruk név a fáraóhoz kapcsolódik, de hamarosan kiderült, hogy igazságost jelent, egy olyan embert, aki különbséget tesz jó és rossz között. Igazságérzete valóban a helyén van, de néha úgy tűnik, mintha nem is Törökországból, hanem egy messzi bolygóról jött volna, annyira más, mint a többiek. A történethez az is hozzátartozik, hogy nem mindennapi török családban nevelkedett, ahol a nagypapa még müezzin volt, de a szülei már Németországban és Kaliforniában is töltöttek jónéhány évet. Édesapja festőművész, de mivel korábban hivatásos katona volt, a család nagyon sokat költözött, ezért Faruk szinte minden évben máshol kezdte az iskolát. Bejárták az egész országot, végül pedig, amikor Isztambulba költöztek, az egész világ hozzájuk járt be. Többnyire indiai jógik aludtak a nappalijukban, a család minden tagjának volt szanszkrit neve, jógaszőnyegen fogyasztották a vendégek az anyukája által készített vegetáriánus török ételeket, miközben a háttérben még mindig a müezzin éneke szólt.
Bár odakint az üsküdari mecsetek és minaretek tornyai emelkedtek a magasba, ők már Indiában jártak a nappali közepén. Faruk képzeletbeli indiai utazását valós utak követték. Először rövid látogatások Németországba és Franciaországba, utána tizennégy év Egyesült Államok, majd sok-sok év Magyarország következett. Ezért is nehéz „igazi” törökként szemlélnie a világot és megértetnie magát „igazi” törökként másokkal. Rokonai nem ritkán viccelődnek azzal, hogy én vagyok az „igazi” muzulmán a családban. Nem is csoda. A sok szanszkrit kitérőjük után! Nekem meg valahogy természetes a muzulmán vallás és kultúra, mert – szintén csodabogárként – én is abban a kultúrkörben töltöttem majdnem hét évet. De nem a török muzulmán világban, hanem a szenegáliban. És furcsa módon nem Dakarban, hanem Harlemben. Nem véletlen, hogy akarva-akaratlanul, állandóan hasonlítgatom a nyugat-afrikai és a török iszlámot.
:::::::
Elbűvöl a viseletek sokszínűsége. Először az isztambuli reptéren tűnik fel az arcvonások és a ruhák sokasága. New Yorkon kívül még egy nagyvárosban sem láttam ennyiféle embert. Sokat beszélgetek mindenkivel a ruhák és a fejfedők jelentőségéről és szimbolikájáról. A kendő csak egy kiegészítő volt számomra, mindaddig, míg egy izmiri barátnőm egy közös nyaralásunk alkalmával meg nem magyarázta, hogy hány fajta kendőkötési stílus van, mi mit jelent, melyiknek van politikai szimbolikája, melyiknek vallásos vagy kulturális, vagy akár egy adott térséghez, életkorhoz, esetleg társadalmi osztályhoz tartozást kifejező jelentése. Most már én is kezdem látni a különbségeket.
Minden évben tanulok valami újat a ruhákról, a viseletekről és a hozzájuk kötődő tabukról. Eredetileg egy észak-keleti faluba készültünk, így is csomagoltam. Sógornőm, aki a miniszoknyák, spagettipántok és élénk színek kedvelője, úgy néz ki mellettem most, mint egy olasz manöken, míg én, külön egy török kisvárosi ruhatárat bepakolva a bőröndbe – telis-tele szürke árnyalatokkal és kendőkkel, olyan lehetek, mint egy kicsit konzervatív üsküdari lakos. Viccelődünk is sokat, hogy ő a külföldi, én meg a helybéli. Egy dolgot azonban egészen tavalyig nem tudtam és – miniszoknya ide, spagettipánt oda – ezt még Şule sem engedi meg magának: a dekoltázs tabu. Lehet kivágott a póló, akár mélyen kivágott is, vagy ujjatlan, a lényeg az, hogy a mellek közti vonalból egy milliméter sem látszódhat ki. Vonalkód törvény. Kódolva a vonal. Most tanultam meg a török kifejezést a mellközti részre: iman tahtası, melyre magyarul még nem találtam megfelelő fordítást. Szent-szegycsont szemlélet. Valahogy így. És most már értem, miért bámultak tavaly úgy a buszon, férfiak és nők egyaránt. Direkt bokáig érő ruha volt rajtam, a hajamat is összefogtam, viszont a vonalból fél centi kilátszott. Többé nem követtem el ezt a hibát. Így lett tehát az iman tahtasıis része a kulturális tudásomnak és ez is elmerült a többi török kifejezés és kulturális szokás tengerében – épp úgy, mint ahogyan most a parton ülve, a kockacukor a teáspoharamban.
:::::::
Sohasem teázom, csak ha beteg vagyok, vagy ha Törökországban járunk. Valahogy itt a homokban ülve Avşa szigetén, a kicsi és törékenynek tűnő üvegpohárból kortyolgatva, ennek is más az íze. A fiú, aki a teát hozta, a szomszédos kávézóban dolgozik. Nagyon kedves srác, Uğur-nak hívják. A törökök nem ejtik a ğ-t, ez az előző magánhangzó meghosszabbítására szolgál, tehát a szimpatikus fiú neve Úúúr. Mikor elmegy mellettünk, Jázmin mindig pajkosan felém néz, kacsint egyet, s azt mondja: “Az Úr legyen veletek!” Szinte semmit sem tudunk róla, de a lényeget igen: a Galatasarayfocicsapatnak drukkol. Törökországban mindenki a Hogy hívnak? kérdés után azt kérdezi, hogy Mi a foglalkozásod? Uğur-nak a harmadik kérdése felém az volt, hogy melyik török csapatnak szurkolok. Bajban voltam, mert nem vagyok nagyon járatos a fociban, sokszor csak a tizenegyeseknél szoktam bekapcsolódni a közvetítésekbe. Hirtelen a Fenerbahçeneve jutott eszembe, de Uğur döbbent arca láttán gyorsan kijavítottam a helytelen választ Galatára. Azóta jóbarátok vagyunk. Tőlem jobb viszonyban csak Jázmin van vele, aki abszolút levette a Galatasaray csapatának jelentőségét Uğur életében, és azon nyomban készített is neki ajándékba egy piros-sárga karkötőt. Hogy honnan tudja Jázmin a Galata színeit? Azt csak a Jóisten, azaz az Úr, tudja!
TÖRÖK SZAVAK KIEJTÉSE
Şule – Shűleh
simit – szimit
lokma – lokmá
Faruk – Fáhrükh
Üsküdar – Üszküdár
iman tahtası – imán táhtászü
Pervin – Pervin
Can – Dzsán
Uğur – Úúr
Fenerbahçe – Fenerbáhcseh
Galatasaray – Gálátászáráj
JEGYZETEK, REFERENCIÁK
A simit vagy görögül koulouri (κουλούρι) gyűrű alakú szezámmagos kenyér, mely mind Törökországban, mind Görögországban elterjedt pékáru. Mérete és állaga régiónként változó. İzmir városában gevrek-nek nevezik, melynek szó szerinti jelentése “ropogós”, annak ellenére, hogy állaga nem “ropogósabb”, mint mondjuk az Isztambulban árult simité. A simitet rendszerint magában, vagy lekvárral, sajttal fogyasztják. A simitet bár boltban is lehet kapni, általában utcai árusok árulják. Az árusok általában “Taze simit!” (Friss simit!) kiáltásokkal árulják portékájukat. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Simit)
A müezzin az iszlám vallásban a mecsetnek az az alkalmazottja, aki az imára hívó szöveget (ezán) elénekli a pénteki közösségi ima, valamint a napi ötszöri – hajnali, déli, kora délutáni, napnyugtakori és esti – imádság (szalát) előtt. Az eredeti arab muaddzin (مؤذن – mu’aḏḏin) kifejezés török közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Míg a zsidók trombitát, a keresztények pedig harangot, a muszlimok emberi hangot használnak az imára híváshoz. A müezzint erényes természete alapján választják ki erre a feladatra. A kis mecsetekben az ajtóban vagy a fal mellett állva, a nagyokban a minaretről énekli el szövegét. Sok mecset ma már magnószalagról játssza az imára hívó szöveget. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Müezzin)
Üsküdar Isztambul egyik ázsiai kerülete (szemt). A bizánci időkben Chryopolis–nak vagy Scudari–nak hívták. A kerületről szól a klasszikus török népdal, az „Üsküdara gideriken” is. Üs Boszporusz edig a legnagybisztambuli kerület, Ümraniye határolja. Felszíne dimbes-dombos, legmagasabb kiemelkedése a Büyük Çamlıca (Nagy Fenyves-hegy), amit a magyar turistáknak, mint a Szerelmesek hegyét mutatják be. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Üsküdar)
Ezán, arab-török szó, annak az énekes imának a neve, melyet a müezzin, (az imára felszólító) a minaret erkélyén, naponta ötször el szokott recitálni, hogy az “igazhitűeket” istentiszteletre hívja. (http://hu.metapedia.org/wiki/Ezán)
(Fotó: Ahmed Aqtai, kép forrása Pexels)