Úgy fújt a szél, hogy csak a levelek ezüstös hátoldalának csillogása látszott a korai alkonyatban. A magas nyárfák, mint súlyos mementók zártak össze a temető bejáratától a sírkertig vezető sétányon, de a szél így is utat talált magának közöttük. A nő karcsú alakján fázósan húzta össze a sötét kabátot, fényes szőke tincseit beigazította a vastag sapka alá, de hiába, a korán érkező ősz első csípős fuvallatai beférkőztek a vékony szövet alá. Ezen a héten is minden nap kijött ide. Ezt az egyetlen órát várta ébredéstől. Még, ha nem is válaszolt, amikor beszélt hozzá, de mégis vele volt. Minden nap négy és öt között.
– Professzor úr! Nem tudtam befejezni a munkát, csúszhatnék néhány napot a leadással?
Nézett kétségbeesetten a szép ázsiai lány a magas, fiatal professzorra az előadás végén, mikor a hallgatók kitódultak a teremből, hogy célba vegyék az ebédlőt, vagy a könyvtárat.
– És ha szabad kérdeznem, kedves kisasszony, mi volt az akadálya, hogy határidőre elkészüljön? – kérdezett vissza a professzor tökéletesen iskolázott angolsággal, melyen a vájtfülű britek azonnal kiszúrták, hogy nem az anyanyelve.
De itt, az Amsterdam University of the Art-on nem volt feltünő, ha valaki nehezebben boldogult a nyelvvel. A világ minden tájáról volt itt hallgató és tanár. A néhány éve kinevezett dékánasszony a legjobb oktatókat gyűjtötte maga köré az öt kontinensről, hogy majd néhány év múlva a legizgalmasabb multikulturális környezetet teremtse meg a hallgatósereg számára. Jól haladt céljával, tavaly már az ötödik legszínvonalasabb művészeti képzésként emlegették a tanszéket Európában. Inspiráló és sokszínű világ volt ez, egy tökéletes labor a művészpalánták számára, akik életük legmeghatározóbb éveit töltik itt. Igyekeztek kihasználni a lehetőséget, hogy megtalálják saját eszközeiket, kifejezémódjukat, hogy aztán majd Dalik, Monet-k, Van Gogh-ok vagy éppen Kandinszkij-ek legyenek. Pontosan tudták, hogy ha ezek az évek nem alapozzák meg művészi stílusuk egyediségét, akkor rajztanárként tölthetik életüket, jó esetben egy középiskolában, rosszabb esetben talán egy külvárosi alapfokúban oktathatják a perspektívikus rajzolást.
– Csak nem volt ihletem, Kiss Professzor! Vártam azt a flow-t, de csak nem jött – sütötte le a szemét a lány zavartan.
– Gondolom addig, míg várta, jól eltöltötte az időt valamelyik coffeshopban… – morogta a bajsza alatt, de nem akarta megbántani, ezért szelidebben folytatta. – Tudja, ha csak várja és várja, az nem elég. Dolgozni kell, gyakorolni és közben meg fog érkezni az ihlet is! Egyetlen művésznek sem hullottak a vásznára az alkotások! Két plusz napot adok, de ez az egyetlen eset, hogy ezt az indokot elfogadom. A következő szemeszterben nem engedem tovább, ha nem adja le határidőre a feladatait. A csütörtöki órán találkozunk! Viszlát!
A professzor összeszedte jegyzeteit, és a prezentációhoz használt eszközöket begyömöszölte a hátizsákjába. Még visszanézett, hogy tényleg üres-e a terem, aztán kilépett a folyosóra. Ahogy végigsétált ezen a csupa üveg, csupa fény épületen, mint oly sokszor, most is megállapította, hogy milyen szerencsés. Messziről vezetett az út az amszterdami katedrához. Elmerengett az ablakon túl zöldellő park képén, olyan volt, mintha egy művész festette volna az üvegre. Az ablaktábla másik felén a hallgatók kisebb csoportokban ültek a fűben, kerékpárjaikat a fákhoz támasztották, elmélyült beszélgetéseket folytattak, míg mások – megtalálva az ihletet – kihegyezett ceruzával éppen vázlatokat készítettek a holnapi beadandóhoz.
Megkereste az oktatói tárolóban a biciklijét, és a csatorna mentén elkerekezett a Grachtengordel-West felé. A Cafe de Barones volt az egyik kedvenc kávézója, ide beszélt meg találkozót régi barátjával. Gyuri, vagy ahogy otthon nevezték, Gyurika, tegnap érkezett Amszterdamba néhány napra és mindenképp találkozni akart vele. Már a teraszon ült, mikor a professzor letette a kerékpárt a virágláda mellé. Sárközi Gyuri korábbi, pesti éveikben megszokott eleganciáját nem lehetett nem észrevenni. Fényes, sűrű fekete haját hátrafésülte a homlokából és nyoma sem volt rajta a helyi lazaságnak. Frissen vasalt fehér inge szinte ropogott elegáns zakója alatt. Még vagánynak szánt sötét farmernadrágja is olyan volt, mintha az imént vette volna le valamelyik luxus áruház polcáról. Napszemüvege, mely nyilván valamelyik prémium márka replikája volt, hanyagul pihent a kávéscsészéje mellett.
– Gyurika! Hát itt vagy végre! Semmit nem változtál! – tárta ölelésre karjait a professzor.
– Danikám! De jó látni téged, testvérem! Jól nézel ki! Kértem neked is egy kávét, még emlékszem, hogy szereted.
A két férfi évek óta nem találkozott. Az érettségi utáni nyáron ismerkedtek meg egy budapesti művészkocsmában. Ott derült ki, hogy együtt fognak járni a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, ezután közösen kerestek albérletet és az egyetem alatt végig elválaszthatatlanok voltak. Együtt jártak színházba, múzeumba, fedezték fel a város éjszakai életét, váltották meg a világot a kocsmapultoknál és amikor Dani megnyert egy nemzetközi pályázatot, együtt készítették össze a kiállítási anyagot az első Római tárlatra.
Dani a húgával, Vivikével és bátyjával, Vilivel együtt Nógrádban nőt fel, ahol a családja volt a környék legmódosabbja. Középső gyerekként, szőke hajával, kék szemével mindig kilógott a többiek közül. Kitűnő érettségivel került be a MOME-ra, ami már önmagában is csodaszámba ment a kisvárosban. Dani apja abban az időben éppen egy németországi börtönben ült embercsempészetért, így nem tudta megakadályozni a fiát ebben a elhatározásában. A családban még érettségije sem volt senkinek, illetve akinek volt, az valamilyen úton-módon pénzért jutott hozzá. Amikor Dani hatéves korában elhatározta, hogy festő lesz, azt gondolták, hogy szobafestőnek készül. Mikor kiderült, hogy képeket akar festeni és ehhez éjjel-nappal a művészettörténet könyveket bújja, már biztosak voltak benne, hogy ennek a gyereknek elment az esze. Éveken át úgy gondolta a család, hogy ez a hóbort majd elmúlik. De ahogy telt az idő és a csodabogár színjelessel végezte el az általános, majd a középiskolát is, elkezdtek kételkedni ebben. Festészet? Az meg mire jó? Inkább valami rendes szakma kellene, ha már a tanulás a mániája. Bár az lenne a legjobb, ha beszállna a családi bizniszbe és segítene beszedni a védelmi pénzt a környék kocsmáiból, vagy ha ehhez nem fűlik a foga ennek a vézna kiscsávónak, legalább hozhatna autókat németből. Szerencséje volt, hogy leültették az apját, mert így oda felvételizett, ahová akart és még néhány hónappal a szabadulása előtt le tudott lépni, hogy megkezdje új életét a fővárosban. Ekkor találkozott Gyurikával.
– Mesélj Danikám! Milyen menő professzornak lenni a fű városában?
– Na, de Gyurikám! Nem ez a lényeg! Tudod, hogy öt éve tiszta vagyok!
– Tudom, de amikor kijöttél, azért féltem, hogy visszacsúszol. Még emlékszem, amikor Róma utcáit jártuk, hogy minél többet kóstolhassunk a legális anyagokból. Minden pénzünket elköltöttük a gagyibbnál gagyibb cuccokra, mikor itthon volt a jó kis zöldségesünk.
Gyurika ugyan a fővárosban született, és akkoriban még elég jól is éltek, – az apja cigányzenész volt egy menő étteremben –, de korán meghalt, így ketten maradtak az anyjával. Már tizenhat évesen dolgoznia kellett, hogy segítse a megélhetésüket, de mindig feltalálta magát. Szorgalmas volt és kitartó, nem riadt vissza a kemény fizikai munkától sem, hogy elérje a céljait. A MOME elvégzése után ott maradt tanársegédnek, és mivel ő nem volt olyan tehetséges, mint Dani, azóta is az alkalmazott grafika tanszéken oktatja a jobb sorsra érdemes hallgatókat. Danival ellentétben, aki semmiben nem akart hasonlítani az otthon hagyott „testvérekhez”, Gyurika büszke volt származására és ennek minden jegyét viselte is.
– Ezt lezártuk, Gyurika. Túl vagyok rajta. Tiszta vagyok! – csattant fel határozottan. Tekintete elrévedt a csatorna irányába. Ivott egy kortyot a lattéjából és csendesebben folytatta. – Akkor egyébként sem a fű volt a legnagyobb para. Amikor befektettek a pszichiátriára, mert három hete nem tudtam felkelni és apám erőszakkal kihozott, majd üvöltve rángatott végig az utcán, hogy ne hisztizzek már, szedjem össze magam, menjek haza és legyek férfi, na akkor egy hajszálon múlt, hogy levetem magam a házunk tetejéről. De szerencsére ott voltál te, és szóltál anyámnak, hogy nagy a baj. Na, ha akkor ti nem vagytok, én már nem élnék és soha nem festettem volna meg a Cigány madonnát.
– Ja, a szép szőke anyádnak…– merengett el Gyuri az emlékeken. – Sokat gondolok rá. A múltkor hívtam is, de nem vette fel a telefont, gondoltam meglátogatom.
– Nem nagyon beszél senkivel. Aggódom is érte. Minden délután a temetőben van. Már négy hónap eltelt, de nem tudja feldolgozni a testvérem halálát. – Csendesen ültek néhány percig, majd Gyuri törte meg a szomorú némaságot.
– Jut eszembe! Hol van most a Cigányélet sorozatod?
– Éppen New Yorkban, egy kiállításon. Jövő héten megyek a finiszázsra. Kaptam egy féléves alkotói ösztöndíjat, lakást, műtermet a Nagy Almában. Két szemesztert kihagyok, aztán jövök vissza. Tudod, csak úgy vállaltam el a tanszéket, hogy bármikor kivehetek alkotói szabadságot.
– Azért küzdelmes éveink voltak. De úgy tűnik, megérte. A helyeden vagy. Iszunk egy sört?
– Hát még jó!
– És még egy fontos kérdés! Kiss Professzor méltó a nevéhez? Sok csókot oszt ki a legszebb hallgatóknak? – nevette el magát Gyurika.
– Igyekszem – kacsintott Dani és rendelt két sört a mosolygós pincérnőtől.
A nő még szorosabbra húzta magán a kabátot, fejére tette a kapucnit is, a sálját leterítette a padra és leült. Az előtte magasodó virághalom alól kilátszott a kereszt teteje. A virágok már hervadtak, rothadtak, a szalagokon elmosódtak az utolsó üzenetek betűi. Csak a V és az i látszott. A szívét valóságos fizikai fájdalom borította el és kitört belőle egy hangos jajszó, amit reggel óta visszatartott. Nem számít, itt úgysem hallja senki. Négytől ötig ez az ő idejük.
(Fotó: Brett Sayles, kép forrása Pexels)