Ladi ladi lom, sárga liliom… A foltos, csillogó topot és gyűrött miniszoknyát viselő lány valami katatón dallamot dúdolva szalad a hegyről a buszvégállomás felé, kőről kőre lép, mezítláb van, magassarkú szandálját a kezében tartja. Haja az arcába hullik, vékony karjaival esetlenül, törött szárnyként egyensúlyoz. A végállomáson bent álló buszon ülő utasok egykedvűen bámulnak ki az ablakon, csak egy fiatal srác szurkol a lánynak magában, hogy érje el a buszt, de kevés rá az esély, a végállomás indítóórája könyörtelenül számol visszafelé. Tizenöt másodperc van még, már csak tíz, kilenc, öt… A vezető elfordítja az indítókulcsot, a busz pöffen egy nagyot, megszólal az ajtócsukódást megelőző, fülsértő sípszó. A lány szaladtában felpillant, még van vagy száz méter hátra. Két karját a magasba lendíti, nem tudni, inteni akar-e a vezetőnek, hogy várjon, vagy már érzi, amit a buszon ülők csak egy szempillantással később vesznek észre, hogy a lány elbotlik és métereket repülve hatalmasat zuhan. A busz az előírásokat szenvtelenül követve kikanyarodik a megállóból. Az utasok némelyike tekergeti még egy kicsit a nyakát, hogy lássa, az esés után feláll-e a lány, aztán belenyugodva a megváltoztathatatlanba, zötyögnek tovább céljuk felé.
Liza a becsapódást követően percekig hever a poros, köves úton. Egy ideig azt sem tudja, életben van-e még egyáltalán, nem mer moccanni sem, az egész testében pokoli fájdalom lüktet. Talán máris a pokolra jutott? Valami halvány gondolat dereng fel benne, hogy talán megérdemelné. Ladi ladi lom, sárga liliom. Megmozdítja a fejét. Érzésre legalább tíz darabra esett szét, mint egy hatalmas erővel földhöz vágott kókuszdió. Talán tényleg széthasadt? Elemeli az arcát a földtől. Nagyon nehéz a feje, szédül, visszateszi a porba. Próbálgatja a végtagjait, kezét, lábát, egyenként az ujjakat. Minden porcikájában érzi a fájdalmat. Megpróbál feltápászkodni, két kezével kinyomni magát, mintha valamilyen szabálytalan fekvőtámaszt csinálna. Az első kísérletkor visszaesik, másodjára jobban sikerül. Felhúzza a térdét maga alá, felül. A szemét most nyitja ki először az esés óta. Véres a tenyere, a térde, a homlokából is szivárog a vér, a szemébe csorog. Most jut először eszébe a táskája. Hátizsák, az eséskor is rajta maradt. Fájdalmas fintorok közepette húzza ki a karját a pántokból. Zsebkendőt keres, megtörli az arcát, véres smink keveredik porral, könnyel, nyállal. Így, a földön gubbasztva, sírva kotorja elő a telefonját. A készülék sértetlenül vészelte át az esést. Liza pörgeti a híváslistát, nézi a neveket, a számokat, nem tudja eldönteni, kit hívjon. Hogy kit hívhat.
Mások szerint talán magától értetődő lenne Ákost tárcsázni, hiszen együtt élnek. Máskor talán tényleg őt hívná, most nem. Ahogy csüggedten leereszti a kezét a telefonnal – nehéz tartani, a csuklója zsibbad és egyre dagadtabb –, lassan eszébe jut az előző nap. Az este a csajokkal, Sára lánybúcsúja. Eleinte csak koktélozgattak, Sáránál találkoztak, mindenki vitt egy-egy feladatot, mindegyik elvégzése után ittak. A próbák minden koktél után egyre viccesebbnek tűntek. Sára cigánynótát énekelt, ladi ladi lom, sárga liliom. Később pettyes köténykében pózolt az erkélyen és hangosan invitálta a járókelőket koktélt inni. Szerencsére a szomszéd Kati nénin kívül nem ment fel senki. Sára mindenkitől kapott egy ruhadarabot, azokból felöltözködött, így tettek egy kört a háztömb körül. Kati néni a mamuszát adta oda, dőltek a röhögéstől. Miután így megalapozták az estét, egy szórakozóhelyen folytatták, immár Kati néni és a mamusz nélkül. Mindannyian alaposan kicsípték magukat, de a hétköznapokon natúr sminket is alig viselő Sárát egyenesen kurvásra pingálták. Liza az este folyamán csinált néhány képet, időről időre el is küldte Ákosnak, hogy a fiú lássa, milyen jól szórakoznak. A többiek magasztalták Ákost, hogy milyen érdeklődő. Ritka az ilyen romantikus, figyelmes férfi. Ákos eleinte még LOL-os, aztán egyre inkább töprengős, meg döbbent emojikat küldött vissza, majd azt írta, remélte, hogy soha nem kell ilyen állapotban látnia Lizát. Liza ezután nem osztott meg vele több képet, pedig Ákos többször is sürgette az éjjel folyamán, hogy látni akarja, hová süllyedtek. Hát, ne akarja látni! Sírós és mérges pofákat is küldött, de Liza egyre inkább belelendült a kontroll nélküli buliba, nem nézte meg a telefont többé. Vajon most milyen emojikkal bombázná őt Ákos? Legfeljebb egy hányósat és egy dühös ördögfejet küldene, meg egy kupac barna szart. Talán igaza is lenne? A kezdetben csak vidám, röhögős csajos buli a szórakozóhelyen kissé eldurvult. Jó nagy feltűnést keltett a nyolc, már rég józanságát vesztett, erősen festett, ledér ruhás lány. Összekeveredtek valami angol legénybúcsús társasággal, azok még náluk is részegebbek voltak, próbálták becserkészni a csajokat, nyakukba csókoltak, a feneküket markolászták. A közeledéseket Liza hárította ugyan, azt nagyon jól tudta, hogy Ákos nem tűrné, hogy bárki is hozzáérjen, de nevetett, táncolt, és ivott is az idegenekkel, féktelenül. Úgy érezte, ez az utolsó este, hogy így együtt lehetnek. Sára férjhez megy, őt pedig eddig sem nagyon engedte Ákos sehová.
Liza az éjszaka egy pontján arra riadt, hogy odakint a sötét utcán próbál józanodni, de nem megy, a többedik hányás sem hozza el a megkönnyebbülést. Sáráék nincsenek mellette, talán még odabent vannak, talán már hazamentek. Liza próbált visszamenni a szórakozóhelyre, de nem engedték be. Részeg kurváknak nincs itt helye – utasította rendre az ajtónál őrt álló gorilla. Támolygott. Taxit kéne hívni, de ahhoz is gyengének érezte magát, hogy beleszóljon a telefonba. Tudta, hogy haza kéne menni, de Ákost nem hívhatta, a fiú már a kapcsolatuk elején megmondta, hogy undorodik a részeg lányoktól, soha ne kerüljön a szeme elé ittas állapotban. Nem volt rá alkalom, mióta együtt vannak, még soha nem csapta szét magát. Korábban előfordult néhányszor, de mióta Ákossal van, nemigen járhat sehová nélküle. Egy tisztességes lány megbecsüli a párját. És nem iszik, legfeljebb családi körben egy kortyot, ha koccintani kell. Amikor megismerkedtek, már egy fél éve szingli volt, és néha előfordult, hogy magányában egyedül nyakalt be egy üveg bort. Ákos ezt betudta a rossz neveltetésének és a gyenge jellemének – de már nem kell egyedül küzdenie saját démonaival. Ákos megmentette őt, lerángatta őt az alkoholizmushoz vezető útról. Ákos sosem ivott. Józanabb és kiszámíthatóbb volt, mint a legelemibb matematika. Szó sem lehet arról, hogy ilyen állapotban lássa. Talán a csajok közül valakinél aludhatna. De hová lettek? Leült a járdára, hátát a házfalnak támasztotta, szemét lehunyta, azonnal elaludt. Az éjszaka langyos volt, az aszfalt még őrizte a nyári forróság nyomait és vizelettől bűzlött. Liza képtelen volt arra, hogy felálljon. Érzékelte, hogy megállt előtte valaki, de nem nyitotta ki a szemét.
– Jól vagy? – kérdezte a valaki. Férfihang.
– Jól – suttogja Liza, bár egyáltalán nem volt jól.
– Hazavigyelek?
– Nem kell, megoldom – válaszolta Liza rémülten.
– Állj fel, nem aludhatsz el itt! – mondta az idegen és megérintette Liza vállát. Liza nagy nehezen kinyitotta a szemét. Magas, félhosszú hajú férfi állt előtte, kinyújtott karral.
– Gyere, kapaszkodj belém, felhúzlak!
Liza megfogta a kezét, a férfi erősen szorítva a kezét álló helyzetbe húzta.
– Hívok taxit – mondta – és már tárcsázta is. Bartos Milán vagyok, egy kocsit kérek a Kékmező utca huszonnégy elé. Ez mi? Nincs is olyan, hogy Kékmező utca. Liza állva aludt el az állítólagos Bartos Milánba kapaszkodva. Azt álmodta, hogy a taxi hazaviszi, hogy a lakásban valaki más várja, nem Ákos. Azt álmodta, hogy nem részeg, de nem is kell undorodnia magától, ha alkoholt iszik. Azt álmodta, bármikor hazamehet, bármilyen állapotban. Azt álmodta, hogy van otthona. A férfi besegítette a taxiba.
– Mondd a címet! – hallotta megint a férfihangot. Bársonyos bariton.
– Nem tudom, oda nem mehetünk, nincs is pénzem – motyogta Liza az első ülésen. A taxis türelmetlenkedett.
– Nem fogok elszállítani egy magatehetetlen nőt, akkor sem, ha maga előre fizet! Azt sem tudja, hová vigyem! Hogy szabadulok meg tőle?
A baritonhangú férfi beszállt a hátsó ülésre. Bediktált egy címet. Liza egy pillanatra felébredt. Ezüsthegy. Kékmező, ezüsthegy, csodaország. Liza csodaországban – mosolyodott el magában, aztán visszaaludt.
Kora délután ébredt fel. Egyedül volt egy ágyban. Ismeretlen ágy, ismeretlen szoba, ismeretlen ház. Az ágy melletti kisasztalon egy pohár narancslé, sonkás vajas zsömle, kis tálka eper. A pohár oldalán neonszínű post-it: Helló, Liliom! Jó reggelt! Ha elmész, csak csapd be az ajtót! Ha gondolod, hogy találkozhatunk világosban is, hívj fel, 06 30 279… Nem nyúlt a reggelihez, csak a narancslét itta meg. Szörnyen kiszáradt a szája. A táskáját kereste, meg is találta az ágy mellett, hiánytalan tartalommal. A telefonján jó néhány nem fogadott hívás várta Sárától és Dóritól. Más nem kereste. Kába volt még kissé, de indulnia kellett. Az ajtót becsapta, ahogy a vendéglátója kérte, de a neonszínű post-itet nem tette el. Minek? Csak bűnjel lehetne Ákos szemében. Valami katatón dallamot dúdolva szaladt a hegyről a buszvégállomás felé, kőről kőre lépve, futva a meredek úton, mezítláb, magassarkú szandálját a kezében tartva. Haja az arcába hullott, vékony karjaival esetlenül, törött szárnyként egyensúlyozott. Ladi ladi lom, sárga liliom. Akkorát zakózott, hogy belenyekkent. Most a porban gubbaszt, kezében a telefonnal. Ákost hiába is hívná. Mit mondjon neki? Hogy részegen felszedte valami idegen, és nála töltötte az éjszakát? Ráadásul most már úgy nézhet ki, mintha jól el is verték volna. Valamit muszáj csinálni, felállni sem bír.
– Látom, szó nélkül leléptél! Jól vagy? – kérdezi valaki. Ismerős bariton.
– Jól – suttogja Liza, bár egyáltalán nincs jól.
– Van valakid, akit értesíthetek?
– Nincs. Azt hiszem, nincs.
– Hívok mentőt. Talán emlékszel rám, Bartos Milán vagyok.
– Köszönöm… Kiss Liza.
(Samantha Diederichs fotója a Pexels oldaláról)