A júniusi kora délutánon úgy érezték a nyolcadikosok, hogy sokkal később csöngettek ki, mint máskor. Az óra pontosan járt, nem az tehetett róla, hanem a nyár első bódító napsugara. Illatokkal teli szellő libbent be az ablakon, áttáncolt a tanulókon, majd megfordult, és kirebbent az udvarra. A gyerekek rohantak volna utána, de az utolsó földrajzleckék még követelték a figyelmet.
Zoli a megfakult térkép előtt állt a táblánál, és éppen az Ipoly folyását kereste, amikor végre megszólalt a csengő. Egyszerre állt fel az egész osztály és hagyták ott az Északi-középhegység folyóit, vonulatát és kőzetanyagát. Meg Zolit is, aki a többiektől lemaradt, mert mire visszament a helyére, már csak a fényben kavargó por maradt hátra a diákok után. A földrajztanár, Erika néni, vagy ahogy a gyerekek maguk között nevezték, Barcsáné, még összepakolta a tollait, lesöpörte ruhájáról a krétaport, és ránézett az elköszönő fiúra.
– Zolikám, gyere csak vissza!
A fiú az első padra dobta a táskáját, és odaállt az asztal elé.
– Ki szervezi idén a nyolcadikosok tanári búcsúztatóját? – nézett rá Barcsáné.
– Andrics Tibi, úgy tudom. De még nincs ötletünk, mit csináljunk.
– Nem csodálkozom – húzta fel a homlokát a tanár. – A mai gyerekek mindent készen akarnak. Gondolkozni, azt nem! Ugye, nem azt várjátok, hogy mi csináljuk meg?
Zoli csak nézett maga elé. Hiába tanult már nyolc éve, azt még nem tudta, ilyenkor mit kell válaszolnia. Annyi mindenről beszélgettek a fiúkkal, de a búcsúztató valóban nem tűnt eddig fontosnak. Merthogy nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá.
– Na, menj! De szólok, mi a lelkünket kitettük értetek! Szeretném, ha ez a műsor méltó tiszteletet adna nekünk!
Zoli köszönt és kiszaladt. Még hallotta a tanárnő mormogását a teremből, hogy kevés pénzért mit is várnak el manapság a pedagógusoktól, de az udvar oly régen zöldre festett kerítése mellett álldogáló fiúk jobban érdekelték.
– Mit akart? – húzta félre a legjobb barátja, Tibi, miközben zsebre tette a mobilját.
– Hogy mi van a műsorral. Mondtam, hogy semmi.
– Hülye vagy? Mondjad, hogy csináljuk, csak még nem találtunk meg minden verset!
– Verset? – rántotta meg Tibi vállát a másik srác, Gergő. Mindannyian úgy vélték, hogy a verstanulás az iskola legborzasztóbb feladata. – Ki akar még egy verset?
– Akkor? Mondjad, nagyokos! – csattant fel Tibi. – Táncolni tuti nem fogok.
– Táncoljanak a csajok! – javasolta Gergő. – Fürdőruhában. Mi meg pontozzuk őket! Közben meg rommá röhögjük magunkat! – Egyszerre ugrottak fel a nevetéstől, és titkon mind azon gondolkoztak, kinek hány pontot adnának.
– Mondjuk a csajoknak, hogy választhatnak! Vagy táncolnak, vagy rakják össze ők a műsort! Mi meg adunk a végén egy-egy szál virágot a tanároknak – komolyodott el Gergő.
– És kinek adod a virágot, ratyikám? A Vereshetesnek? – kiáltotta Tibi. Vereshetesnek a tornatanárt hívták. A negyvenes férfit, aki minden órán vörös színű, hetes számú pólóban futott a fiúkkal, és az arca már három kör után beleveszett a felsőjébe. Már nehezen bírta a futást, és a negyedik körnél rendre ki is állt. Minden órán ugyanaz történt: amíg a többiek futottak, addig ő a tornacipők trappolását túlkiabálva elmesélte az osztálynak, hogyan lett húsz éve majdnem az Újpest válogatott tagja.
A júniusi szellő ekkor belekarolt a fiúkba, és kihúzta őket a kisváros kopottas iskolakapuján.
Tibi és Zoli együtt indultak haza. Közel laktak egymáshoz, már óvodába is együtt jártak. Tibi magasabb volt Zolinál, de nem csak a magasságban, tanulmányi eredményekben is a barátja előtt járt. Zoli inkább bringázott, focizott. Ha Tibinek elromlott a számítógépe, Zoli seperc alatt megjavította. Tibi cserébe a tanulásban segített neki. Különösen a matekkal foglalkoztak sokat, Tibi átlagról, mediánról és móduszról magyarázott. Együtt akarták folytatni a gimnáziumot. A felvételijük sikerült, bár Zoli éppen csak bejutott. Mindketten tudták, hogy Zolinak küzdelem lesz a következő négy év.
– Holnap beszéljünk a lányokkal! – köszönt el Tibi. Kezet fogtak, és Tibi eltűnt a kanyarban.
Zoli későn feküdt le, úgy érezte, segítenie kell Tibinek. Már csak két hetük volt a műsorra. Rosszul aludt, forgolódott, még álmában is verseket szavalt.
Tibi korán csengetett be Zoliért. Fél nyolckor már az első padon ültek, és Krisztáékat várták. A lányoknak mindig sok ötletük volt. Késtek. Zoli búcsúverseket keresett a mobilján, de hosszúnak találta mindet, és semmi kedve nem volt napokig tanulni. Miért verseket, kérdezgette magában. Ő sem kedvelte a verstanulást. Pont ekkor lépett be Barcsáné, mint ügyeletes, a terembe. A szokásosnál is ziláltabb volt a haja. Kerékpárral jöhetett, gondolta Zoli. A kerékpártárolónál két vadalmafa állt, annak szirmaival volt tele a tanárnő haja. Mint vastag törzsű fa, ágak nélkül, szélfútta madárfészekkel a tetején. Barcsáné úgy harmincöt lehetett, de hatvannak nézett ki. Vastag lencséjű szemüvege az orra végén kapaszkodott, a lába pedig olyan szőrös volt, mint egy férfinek.
– Minek kell a padra ülni? Otthon is oda ültök? – sikította falrepesztő hangján.
A fiúk a helyükre ballagtak.
– Vegyétek elő a könyvet és tanuljatok! Nem kellene átnézni az első óra leckéjét?
– Az osztályfőnöki! – magyarázta Zoli.
– Látom, a tiszteletre sem tanítottak meg. Nem feleselünk vissza a tanárnak! Ugye?
Zoli megint nem tudta, mit mondjon. Sem ő, sem a többiek nem tudták, mikor feleselnek, vagy mikor állnak ki válaszukkal az igazukért. Ezt még a szüleitől sem kérdezte meg. Sokszor hallotta otthon, hogy apjának korábban kell bemennie dolgozni.
– És mikor érsz haza? – kérdezte ilyenkor az anyja.
– Későn − válaszolta az apja.
– Túlórapénz? Kaptok végre?
Az apja sosem válaszolt, csak fogta a táskáját, és halkan betette maga mögött az ajtót.
Zoli mindig azt gondolta, vannak pillanatok, amikor csak hallgatni és bólogatni lehet. Barcsáné hangjára tért vissza a révedésből.
– Tibor, te pedig délben hozd be az összerakott műsort! Rá akarok nézni, hol jártok.
– Tanárnő, ezt mi meglepetésműsornak szánjuk – hebegte Tibor.
– Szó sem lehet róla! Aztán majd összeraktok valamit, ami nem illik az iskolához. Vagy nem az hallatszik ki belőle, hogy hálásak vagytok nekünk. Hozd, megvárlak a tanáriban!
Barcsáné elviharzott, a fiúk meg egymásra néztek. Kriszti ekkor lépett be, benne reménykedett mindenki. Minden jó ötlet tőle eredt, és az elmúlt években az osztály minden műsorát ő készítette. A legnehezebb feladatot adta csak át Tibinek, a búcsúztatót. Már a folyosón hallotta Barcsáné rikoltozását, és megértette, délre készen kell lenniük.
Az osztályfőnök az első órán a továbbtanulásról beszélt, de Tibi és Zoli csak töprengtek. Kriszti az óra után előállt a táncoljon az osztály valamit ötlettel, de mivel a fiúk fürdőruhás gondolatát a lányok leszavazták, az egész táncos műsort elvetették. Aztán feldobták, énekeljenek musicalt, ám ekkor a fiúk tiltakoztak. Ilyen hanggal? Mutálás közepén?
– És ha nem verseket mondanánk, hanem köszönetet? – ugrott fel Tibi. – Mindenki választana egy tanárt, és írna róla néhány sort. Meg sem kell tanulni, és mindenkihez szólna! – A körülötte ülők mind hallgattak. Mindenki a jobb tanárokat akarta választani, azokat, akiktől többet tanultak, mint pusztán a másodfokú egyenletek vagy az időmértékes verselés.
– Ki választja a Vereshetest? Meg Barcsánét? – fogta meg Tibi karját Kriszti.
Némán néztek egymásra, majd Zolira és Gergőre. Az áldozatokra.
– Én biztosan nem! – pattant fel Zoli. És ahogy kimondta, megint az apja jutott eszébe. A túlórák. Meg a hozzá kapcsolódó igenek. És az, hogy ha ő nem, akkor ki teszi ezt meg. Majd Tibire nézett, és tudta, nem hagyhatja cserben a barátját. – Jó, legyen enyém a Barcsáné!
Egy óra alatt mindenki kiválasztotta a maga tanárját.
Kémiaóra következett, pont alkalmas arra, hogy mindenki munkához lásson. Lantos tanárnő csikorgó krétával írogatta képleteit a táblára, és ahányszor hátat fordított a diákoknak, annyiszor gazdagították azok egy-egy újabb sorral a búcsú szövegét.
Csak Zoli nem haladt. Volt már ugyan néhány mondata, de sorra húzta át azokat. Képek villantak be Barcsánéról. Ahogy a születésnapján intőt adott neki, amiért ő óra közben forgolódott. Ezt nem írhatja bele. Köszönő szöveg kell, ez meg abba nem illik. Két éve ismeri a tanárnőt, és hiába kereste az emlékeket, Barcsánéról semmi nem jutott eszébe, ami a köszönömhöz illett volna.
– Készen vagytok? – állt fel elsőnek Tibi a kicsengetés után. – Írjátok rá a neveteket, meg a tanárét is!
Zoli végül írt valamit, ráírta a nevét is, majd átadta Tibinek.
– Nem irigyellek! – vette el Tibi a papírt. – Bár, ha szépeket mondasz róla, talán jobb jegyet ad év végén.
– Így nem kell! – fordult sarkon Zoli.
Délben ott állt Tibi a tanári előtt, kezében a halomnyi papírral. Barcsáné éppen dolgozatokat javított, lapról lapra egyre több piros áthúzással telítődtek az oldalak.
– Mutasd!
– Így írtuk meg – mondta Tibi, lassan, mint aki szonettet fordít. Lassan, bátortalanul, mondatról mondatra. – Mindenki mond valamit. Nem verset. Most azt nem akartunk.
– Hallod, Évikém? – kiáltott oda Barcsáné a másik asztalnál ülő magyartanárnak. – Már verseket sem szeretnek mondani.
Évike négy éve tanított az iskolában. Az órák közti szünetet ritkán töltötte a tanáriban. Fel sem nézett, hosszasan keresgélt a naplókban. Le akarta zárni a tanulókat.
– És mit mondtok? – húzta le az orrára Barcsáné a szemüveget.
– Mindenkiről olyat, amire szívesen emlékezünk. Valami kis köszönetet.
– És rólam ki beszél?
– Azt kivettem – próbált kedvesen mosolyogni Tibi. – Meglepetés.
– Na, ilyenről szó sem lehet! És ha nem fejezi ki eléggé, milyen sokat köszönhettek nekem? Ott lesz az egész tanári kar, nem mondhattok akármit!
Erre már Évike is felnézett, nagy lélegzetet vett, majd továbblapozgatta a naplót.
– Kinek adtátok? – dobta félre Barcsáné a lapokat.
– Zolinak.
– Zolinak? Még olvasni sem tud, nemhogy áhítattal elmondani egy búcsúszöveget.
– Ez csak néhány mondat…
– Nem érdekel. Azonnal küldd ide Zolit a szöveggel!
Zoli a folyosósarkon várta Tibit.
– Ezt vigyem oda neki? Alig írtam – mutatta Zoli bátortalanul a fecnit. Tibi együttérzően megveregette a vállát, majd csatába engedte a barátját. Zoli hosszú percek alatt tette meg a tanárihoz vezető tíz lépést. Az órájára nézett, mindjárt becsengetnek, minél kevesebb időt kelljen majd töltenie a harcmezőn.
– Mutasd! – tépte ki a kezéből a szöveget Barcsáné. Majd félhangosan felolvasta:
Köszönjük Erika néninek a sok tudást és az órákat! Soha nem felejtjük el az emlékeket.
– Ennyi? Nektek csak ennyit jelentettem? – csapott az asztalra.
Zoli hallgatott.
– Tudtam, hogy meg kell néznem a szöveget! Rátok nem lehet ilyen komoly dolgot bízni! Na, fogd ezt a lapot, meg itt egy toll, és írd, amit mondok! – kezdett bele a fogalmazásba Barcsáné.
Kedves Erika nénink! Meleg szívünk tele hálával emlékezik vissza minden földrajzóra emlékére. Szeretettel és köszönettel gondolunk a megszerzett tudásra, a plusz anyagokra, amikkel gazdagította a tanárnő a tananyagot. Mindig figyelt ránk, jól ismert bennünket, és az órákon kívül is tanított a tiszteletre, az életre.
– Az életet nagybetűvel írd! – állt meg közben.
Zoli azon gondolkozott, felolvasásnál hogyan érzékelteti majd a nagybetűt, de a diktálás már folytatódott is:
Olyan sokat kaptunk, hogy még felnőttként is vissza fogunk emlékezni Erika nénire, kedves hangjára és humorára. Jó volt együtt nevetni a közös élményeken.
Zoli azon is elgondolkozott, látta-e valaha nevetni, vagy akár csak mosolyogni a tanárnőt, de lemaradt az írással, a diktálás pedig egyre gyorsult.
Erika néni kiemelkedő szakmai tudása, a tanári pályán eltöltött évei mind példa lehet a kollégák számára, büszkék lehetnek, hogy ilyen tanárral dolgozhatnak.
Éva néni ekkor letette a naplókat, és bár még nem csengettek be, elindult a hatodikosokhoz.
– Egyelőre ennyi – zárta le Barcsáné. – Gyakorold, hogy hibátlanul tudd elmondani! Én pedig még gondolkodom, nem hagytam-e ki valamit – kapta fel a tolltartóját meg a könyveit, és indult órát tartani. – Egy köszönömöt mondhattál volna azért, kisfiam! – lépett vissza, de Zoli hangja valahol elveszett a fronton a küzdelemben.
A fiú késve ért vissza az órára. Tibi a szemével kérdezte, mi történt. Zoli csak megmutatta az új cetlit, és tudták, ebből baj lesz.
Este Zoli olvasgatta a szöveget. Minden mondatot idegennek érzett. Nyelve beleakadt a szavakba, szeme ide-oda ugrált a sorokon. Pedig a saját írása volt. A legnehezebb az Élet felolvasása volt, nagybetűvel. Az anyja belépett, hogy kész a vacsora, és megkérdezte Zolit, mit tanul. Megint vers? A fiú csak annyit mondott, rosszabb és nehezebb. Az Élet.
A hét gyorsan elszaladt, és Zoli Barcsánéval csak órán találkozott. Bár javítania kellett volna, a tanárnő nem feleltette, és a leckét sem kellett felolvasnia. Még a táblához sem kellett kimennie. Nyugalmas napjai voltak.
A következő héten a földrajzóra után Barcsáné félrehívta Zolit.
– Megtanultad?
– Papír nélkül kell?
– Hogyne! Hogy látszódjon, szívből jön! – simogatta meg Barcsáné Zoli fejét. – Tanuld meg ma, és reggel gyere be hamarabb! Segítek megfelelően hangsúlyozni.
Zoli lassan ment haza, még Tibi sem tudta szóra bírni, pedig végig beszélt hozzá az úton:
– Mondd neki, hogy ez túl hosszú! Vagy, hogy ez olyan… szóval nem olyan, mint a többi!
Zoli még nem tudta, mit mondhat. Gondolt valamit a szíve, ám a szája ezt még nem tudta kimondani.
Este újra rosszul aludt. A földrajzórák jártak a fejében. Sorra kavarogtak benne a Szahara növényei, a hagyományos és a modern gazdálkodás formái, a folyószabályozások módjai és az elmúlt két év összes bemagolt sora. Ezek miatt hagyta ki gyakran a reggelit vagy virrasztott késő estig a könyv mellett. Mindent szó szerint kellett tudniuk, mert aki nem tudta, annak a tábla előtt kellett megszégyenülnie. Sorra buktak elő a földrajzóra emlékei.
Ezúttal is reggeli nélkül ment iskolába. Korábban, ahogy azt feladatul kapta. Korábban, ahogy az apja is, már három éve. Ugyanazért a fizetésért.
– Menjünk az előadóterembe! – fogta meg Barcsáné Zoli karját már a kapuban. – Ott lesz a műsor. Szokd a termet, és hogy ott hangosan kell majd beszélned!
A tanárnő magas és vastag sarkú fekete cipője végig kopogott a folyosón. Zoli számolta a lépéseket. Amíg ő hatott lépett, mellette Barcsáné csak hármat.
– Állj középre! Onnan fogja mindenki jól hallani! – mondta, majd leült egy székre Zolival szemben.
– Még nem tudom teljesen kívülről.
– Mondd akkor papírból! Csak nézz fel közben!
– Kedves Erika nénink! Meleg szívünk… – kezdte Zoli lassan és halkan.
– Nem, Zolikám, ez nem lesz jó! Így senki nem hallja. Gondolod, hogy csak az első sor akarja ezt hallani? Mindenki! A hátul ülőknek is beszélj!
– Kedves Erika nénink! – mondta Zoli valamivel hangosabban.
– Nézz rám közben, Zolikám! Hogyan akarsz nekem a többiek nevében is köszönetet mondani, ha nem nézel a szemembe?
– Csak a szöveg… Még nem tudom.
– Holnapra tanuld meg! Most pedig megmutatom, hogyan kellene. Cseréljünk helyet! – azzal elvette a fiútól a szöveget, és lassan, hangosan felolvasta, miközben Zoli szemébe nézett. Néhol hangsúlyokat tett, mint a példa lehet a kollégák számára résznél, és megállt az Élet előtt is, ami a nagybetűt jelentette. – Figyeltél, Zolikám? Akkor holnap reggel újra gyere be!
Zoli még percekig a nagyteremben maradt, és még arra sem emlékezett, becsöngettek-e már. Nézte a papírt, a termet, a színpad helyét középen és a rengeteg üres széket. Tibi nyitott rá.
– Mondd, hogy nem akarod! Valamit találj ki! – fogta meg Zoli vállát.
– Ha ezt elmondom, így, ahogy itt van, mit mondanak a többiek? – folytatta Zoli halkan. – Ebből semmi nem igaz, ami ezen a papíron van.
– Tudom. Mind tudjuk. Ez van.
– Reggel megmondom neki, hogy én ezt nem. Mit mondjak, miért?
– Nem tudtad megtanulni. Fájt valamid. Vagy mit tudom én.
Zoli egész éjjel törte a fejét. Mit mondjon reggel?
Másnap korán indult, ám az apja még korábban. A megszokottnál is korábban. Valakinek felmondtak, a munkáját pedig szétosztották, és jutott az apjának is bőven.
Barcsáné már a kapuban várta Zolit.
– Kezdd akkor! Tudod, ahogy tanítottalak! – mondta, és a terem falai visszhangozták a szavait.
– Nem… én ezt nem tudom… – kezdett bele Zoli. – Nem tudom.
– Mit nem tudsz? A szöveget?
– Az egészet nem. Nem tudom elmondani.
– Mit beszélsz, Zolikám? – pattant fel Barcsáné. – Tudod te, mit beszélsz? Hogy kivel beszélsz?
– A köszönet akkor jó, ha őszinte – nézett fel, egyenesen a tanárnő szemébe. Kimondta, amit korábban soha.
– Kisfiam, tudod te, mit csinálsz? Hol is tanulsz majd? Itt a gimnáziumban? Ahova alig vettek fel! Na, majd beszélek a matektanárral, kedves ismerősöm, hogy keserítse meg az első félévedet! Aztán majd kereshettek valami szakmunkásképzőt. Hidd el, elintézem! – kiabálta Barcsáné két széket is félrelökve. – Holnap reggel itt legyél, különben megbánod! – mondta, és elviharzott.
Zoli nem ment be aznap az órákra. Hazament és lefeküdt. A gimnázium járt az eszében, ahol Tibivel folytatni akarták a közös éveiket. Meg az osztály, akik előtt sosem hazudott. A tanárok, akikre valóban jó emlékekkel gondolt, és akiktől sokat tanult. Meg az Élet is eszébe jutott, nagybetűvel. Aztán az apja, a napi tizennégy óra munkájával.
Tibi többször is hívta Zolit, több üzenetet küldött neki, de Zoli csak annyit válaszolt, hogy majd elmondja délután.
Édesanyja hamarabb ért haza. Amikor meghallotta, hogy Zoli hazajött, mert beteg, otthagyta a munkáját. Óvodáskorában volt a fia beteg utoljára.
– Lány? – tért a lényegre az anyja az ágy szélére ülve. Zoli befordult a fal felé. – A suli? – Zoli csak hallgatott. – Rossz jegy? – Nem jött válasz. – Főzök akkor valamit. A konyhában leszek, ha úgy gondolod.
Zoli újra magára maradt. A gondolataival és érzéseivel kínlódott. Tibi ekkor érkezett.
– Megbukni, az nem lenne jó – sóhajtott Tibi. Együtt akart lenni Zolival még négy évig, aztán még hetvenig. Együtt tanulni, bulizni, csajozni, és majd öregen együtt visszaemlékezni minderre.
– Akkor meg mondd el! Segítek megtanulni! – és újra nekikezdtek magolni.
Este későn még az utolsó szavakat tanulta Zoli, amikor a szülei beléptek hozzá.
– Már jobb? – kérdezte az anyja.
– Nem – vett nagy levegőt Zoli. – Az Élet, az még mindig nehéz.
– Tudom – fogta meg Zoli kezét az apja. – Te nagyon jó fiú vagy, fiam! Büszke vagyok rád.
Zoli érezte az apja kérges tenyerét. Rég nem fogták meg egymás kezét, és a sok év alatt ez a kéz megöregedett, elnehezült. Lenézett a kézre, majd fel az apjára, bele abba a fátyolos szembe.
– Állj ki mindig magadért, fiam! – mondta az apja, majd felállt a két szülő, és olyan lassan mentek ki, ahogy bejöttek.
Az ünnepségig már csak egyetlen nap maradt. Zoli megtanulta a szöveget, de felmondani még mindig nem tudta. Amikor kellett volna, nem jött ki hang a torkán. Ha összefutottak, Barcsáné csak elment mellette a folyosón, és órán sem szólt hozzá.
Mindenki a ballagásra készült. A lányok virágokat hoztak, és az osztályok díszítették fel a nagytermet. A székeket is elrendezték, és átbeszélték, ki hol áll majd. Tibi irányított mindent, és Zolinak, ahogy az kérte, középen hagyott helyet. Minden készen állt a másnapi műsorra.
Ahogy a két fiú kiért a folyosóra, Tibi felment megnézni az osztálytermet, maradt-e teendő. Zoli pedig az iskola jókora rácsos kapuja felé sétált, amikor egy oszlop mögül elé lépett a Vöröshetes.
– Jól gondold meg, fiam, mit csinálsz! – hajolt olyan közel Zolihoz, hogy az szinte a fülében érezte a tanár leheletét. – Erika mesélte, mit merészeltél. Gondolom, nem akarsz megbukni majd a középiskolában! – mondta, majd otthagyta Zolit, és eltűnt a folyosó végén a kanyarban.
Tibi hazáig magyarázta Zolinak, hogy hagyja az egészet. Mondja el a szöveget, ahogy ez a vipera akarja, aztán úgyis továbbmennek, és hamar elfelejtik majd. Zoli csak ennyit válaszolt:
– Nem tehetem.
Reggel ünneplőben díszelgett az összes diák. Zoli és Tibi elsőként érkeztek. Szavak nélkül is tudták, Zoli fél a naptól, mert még mindig nem tudja, mitévő legyen. A kapuban elváltak, mindkettőnek más dolga akadt még. Tibi még kezet nyújtott Zolinak:
– Te tudod, mit teszel! Az úgy lesz jó, ahogy teszed! Ismerlek! – mondta, és szokás szerint kétszer megveregette a vállát.
Zoli akart egy utolsót sétálni az udvaron. Leült egy padra, ahol senki sem láthatta. Újra egyedül lehetett a gondolataival.
– Hogy aludtál? – kérdezte tőle egy ismerős hang. Éva néni, a magyartanár volt. A kaputól követte Zolit. Zoli nem felelt. Megint nem tudta, mi a helyes válasz. – Kész a szöveg? – kérdezett újra Éva néni.
– Nem tudom elmondani.
– Akkor ne mondd! – karolta át Éva néni, és leült Zoli mellé a padra.
Maradtak még néhány percig. Kettesben voltak, és az Élet dolgairól beszélgettek.
Nyolckor becsengettek. Az utolsó napra, de már nem a tanórákra.
Elkezdődött a műsor, ahol a tanárok a nyolcadikosokkal szemben ültek. Néhányuk még zsebkendőt is kikészített magának a nagy búcsúztatóra. Az első sorban az igazgató ült, Barcsáné rögtön mellette, és valahol a negyedik sorban Éva néni. Bevonultak a nyolcadikosok, Zoli pont középen, ahogy megegyeztek. Kriszti kezdte a búcsúztatást a rajztanárral, utána Tibi köszöntötte az osztályfőnöküket, majd Gergő röviden a Vereshetest. Egy kis barna lány méltatta Éva nénit, és így haladtak szép sorban. Zoli és Tibi szíve egyre gyorsabban vert, aggódtak egymásért, az együtt töltött gimnáziumi évekért, a barátságért és az Életért.
Zoli színre lépése előtt egy halk kislány beszélt, remegett a hangja az izgalomtól. Aztán Zoli következett. A papírjába pillantott, majd felnézett, egyenesen Barcsáné szemébe. Pár másodpercig nézték egymást, és a tekintetekben két világ ütközött.
Zoli belekezdett:
– Kedves Erika nén…. – hangja elcsuklott, lába elernyedt, és lassan a földre zuhant, eszméletét vesztve. Egyszerre ugrott fel minden tanár, és húzták fel Zolit egy székre. Izgulhatott szegény, mondták egymásnak.
– Levegő kell neki! – ugrott ki a sorokból Éva néni. – Segíts, Tibi!
Zoli alá karoltak, és kivitték az udvar padjára. Lefektették, ébresztgették. Tibi körbe-körbe járt, kezét morzsolta. Pár perc múlva Zoli kinyitotta a szemét, és felült.
– Jobban vagy? – fogta meg Éva néni a kezét.
– Nagyon! Végre nagyon jól vagyok!
– Mindjárt vége a műsornak. És Erika néni kimaradt – kacsintott Éva néni.
– Micsoda? – akadt el Tibi hangja.
– Bizony – mondta Zoli cinkos mosollyal. Tibi még másodpercekig nem értett semmit, majd ő is elmosolyodott.
– Én meg halálra aggódtam magam érted! – vett aztán nagy levegőt.
– Csak a műsorodat tettem tönkre.
– Most emelted fel igazán oda, ahol lennie kellett!
A ballagás hamar elszaladt, ugyanúgy, ahogy a nyár is. Zoli nem javított földrajzból, megtartotta a kettesét. Az már úgysem számított sehova. Tibivel egész nyáron együtt tanulták a matematikát, és felkészültek, amennyire csak lehetett.
A nyár alatt a fiúk megnőttek, magasabbak lettek, és már néhány szakállpihe is látszódott az állukon. A gimnázium évnyitóját vasárnap reggel tartották. Zoli a tükör előtt készülődött, mikor anyja mellélépett. Együtt nézték, milyen rövid lett a fekete nadrágja. Aztán egymásra néztek, és az idő megállt néhány percre, épp csak addig, amíg Zoli apja is melléjük nem állt. Szavak nélkül teltek el a pillanatok. Végül Zoli elköszönt. Már kilépett a lépcsőházba, amikor az apja telefonja megcsörrent.
– Igen. Már megyek is! – hallotta.
Zoli lebandukolt a lépcsőn, és megállt az ajtónál. Az apja hamarosan utolérte. Már munkásruhában volt, táskával a kezében. Összenéztek, és Zoli már tudta, hogyan kell kimondania, amit gondol.
– Apa, vasárnap van!
Az apja csak állt, gondolkozott, majd megfordult, visszament a lakásba és felhívta a főnökét.
Epilógus
Tibi már az utca végén várta Zolit. Sietniük kellett, éppen odaértek az évnyitó kezdetére. Új igazgató van, nem jó elkésni rögtön az első nap. Beálltak a sorba, együtt énekelték a himnuszt. Az új igazgatót a polgármester mutatta be, fogadják szeretettel, sok sikert kívánok Hankó Évának!
– Éva néni! – kiáltották a fiúk egymásnak.
Zoli gondolatban neki is látott megfogalmazni a búcsúztatóját. A négy év alatt kicsinosítja majd, hogy tökéletes legyen. Immáron Éva néninek.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a szerző 2020-ban megjelent Két állomás között című novelláskötete.
(Fotó: Feliphe Schiarolli, kép forrása: Unsplash)