Velőtrázó sikoltás rázza fel az apátiába süllyedt kis utcát a nyomortanya végén.
Józsi bá épp a falu szélén álló kocsmából tántorog haza, ahol a kevéske megmaradt segélye is lecsúszott a torkán. Bambán mered a rozoga viskóból kirohanó félmeztelen asszonyra, aki a semmiből terem előtte, hogy egy pillanat múlva elnyelje az út túloldalán lévő szemétrengeteg. Armandó késsel a kezében, habzó szájjal kiabál a nő után, egyszer úgyis kinyírlak te mocskos ribanc!
Ezek mán megint balhéznak, dohog magában az öreg és megszaporázva lépteit igyekszik eltűnni a nagydarab, agyontetovált férfi vérben forgó szemei elől. Szegény asszony ma éccaka megint kint hunyik az erdőn, addig biztosan nem mer visszamenni, míg az ura józanodik. Minek kellett összeállnia ezzel a gyüttmenttel? Pedig olyan szíp vót jánykurában, az igaz, hogy most se csúf, de elszípta hamvasságát az öt puja meg a sok nékülözés.
Amanda a fején lévő tojás nagyságú dudort tapogatja, meztelen talpán a felrepedt bőr fájón emlékezteti, hogy megint mezítláb kellett menekülnie. De most legalább meleg van. A telep mögött megbújó kis erdő sokszor nyújt menedéket neki, már sötétben is egész jól kiismeri itt magát. Szíve hangosan kalapál, elnyomja a fülzúgást. Leül egy kidőlt fa törzsére és mélyeket szippant a forró levegőből, hogy megnyugtassa magát. Szürke pólója mögött megtapogatja a pénzt, amit akár az élete árán is képes lenne megvédeni. Reszket az otthon maradt gyerekei épségéért, de azzal vigasztalja magát, hogy már elég fürgék ahhoz, hogy kereket oldjanak, ha apjuk részegen ront rájuk. Eddig szerencsére nem tett komolyabb kárt egyikükben sem, de Amanda mindig attól fél, hogy a férfi egyszer beváltja ígéretét és tényleg megöli valamennyiüket. Ha nem iszik, egészen elviselhető a természete, igaz napszámba nem jár, azt mondja, megoldja okosban, ahogyan a villanyt is. Meg a hűtőszekrényt és a rezsót, meg az összes többit. Mégis sokat éheznek. A hónap második felétől szinte sosem elég az étel mindenkinek. Sokszor kell dugdosnia a gyerekek elől is, hogy a férfinek is jusson valami, különben nagyon bedühödik.
A villanynak nagyon örült. Ez volt az első tél, mikor nem fáztak olyan sokat, a kis rezsó Isten áldásának bizonyult a nagy hidegekben. Igaz, erősen kellett kiabálni a gyerekekkel, hogy ne játszódjanak a közelében és ne pirítsák rajta a megszáradt kenyérhéjat.
Szerencséjük van, hogy közel az oszlop, mondta Armando kétes hírű haverja, amikor az ablakon keresztül valami kampóval behúzta nekik a drótot. Azóta könnyebb az élet, igaz a hűtőgépnek nem sok hasznát veszik, majdnem mindig üres.
Tizenöt és fél éves volt, amikor a falu legfainabb férfija elvette feleségül. A szülei is boldogok voltak, legalább egy éhes szájjal kevesebbet kellett etetni. Okos lánynak számított, nehezen, de kijárta a négy osztályt, megtanult írni és olvasni, egyedül a családban.
Eleinte istenként nézett a férfira, annyira szerette. Egészen addig, míg egy részeg éjszakán fojtogatni nem kezdte, onnantól kezdve már a saját életét féltette. A ház, amibe beköltöztek, egy apró szobából és egy még kisebb lukból állt. Régen istálló lehetett, a falakból áporodott trágyaszag terjengett, de ez csak pár napig zavarta őket, utána megszokták. A nagyobbik helységet zsúfolásig megtöltötték a kiszuperált bútorok, amit Armando a szomszéd város lomtalanításaiból hurcolt haza. Igazán boldognak érezte magát, főleg esténként, mikor a férjével összebújtak és olyan dolgokat csináltak, amelyektől még másnap is elpirult, ha eszébe jutottak. Jöttek is a puják szaporán.
A földön fekvő, koszos matracok felett tigrismintás pokróccal takarták el a vakolatlan falat, némi otthonosságot kölcsönözve a kis háznak. Itt alszanak mind, az öt gyerek és ők ketten. A döngölt padlón a guberált perzsaszőnyeg zöldeskék színe már teljesen eltűnt a rárakódott koszréteg alatt. A gyerekek előtt még próbálta tisztán tartani a házat, de utánuk annyi volt a dolog, hogy esélye sem volt már a látszatnak sem. Folyton rajta lógott valamelyik.
Az utolsót imádja a legjobban. A kicsi Jessica rá hasonlít, gyöngyöző kacajától mindig jobb kedvre derül, boldogság hallani, ahogy selypítve mondja sejetlek anyu. A többiek az apjuk természetéből is örököltek, de azért mindegyiket szereti. A pici lány nagyon sokat betegeskedett, alig maradt meg a születése után, és az istennek sem akart gyarapodni, pedig volt teje bőven. Mondta is az apja, mikor nagy ritkán átjött hozzájuk, hogy ebbűl a jánybúl nem lesz semmi. Éjszakákat virrasztott mellette, attól félt, ha lefekszik, a kislány nem vesz levegőt. Aztán hároméves korára kinőtte, és most el sem mozdul az anyja szoknyája mellől.
Az apró helyiséget konyhának rendezték be. Egy rozsdás sparhelten és egy folyton billegő, kopott asztalon kívül másnak nincs benne hely. A vizet az utca végén lévő kútból hordják, sokat kell cipekedni, a gyerekek folyton szutykosak. Itt főzi a család kedvencét, a hagymás krumplit. Néha csontokból egy kis leves is akad, de a legtöbbször csak üres tésztára telik, kivéve a segélyosztás napját. Ekkor fogja a két nagyobbat, és elgyalogolnak a város szélén levő Pennybe, ahol megveszi nekik a legszebb farhátat. Liszt, cukor, bab kerül a kosárba, sőt még sajátmárkás kólát is kapnak, annak nagyon szoktak örülni.
A férje is ekkor szokott megbolondulni, ha nem dugná el a pénzt a mejje közé, képes lenne elinni az egészet, és megint éhezhetnének egész hónapban. Ma nem adta oda neki és nem is fogja, nem engedi többé, hogy az ura miatt üres gyomorral feküdjenek le a gyerekek. Többé már nem hisz neki.
A kés, amellyel a férje a rongyos blúzát akarta levágni róla, épp csak karcolta a bőrét. A két melle között kibuggyanó vére vékony csermelyként szivárog lefelé, tenyerével letörli, majd nehéz szívvel megindul lassan hazafelé. Ma vásárolni kell.
A kiabálás már az erdőben utoléri, rohanni kezd, amint meghallja nagyobbik fia artikulálatlan üvöltését.
A házban síri csend fogadja. A kis Jessica a földön fekszik, aprócska ujjai elfeketedve szorítják a hűtő alól kilógó drót darabot, olyan békésnek tűnik az arca… csak a szeme ne lenne olyan furcsán nyitva…
Velőtrázó sikítás rázza fel az apátiába süllyedt kis utcát a nyomortanya végén.
(Fotó: Peter Herrmann, kép forrása: Unsplash)