Emlékszem a házra, amit lefotóztál, csak a falai álltak, mályvaszínűre fakulva. Az ablakkeretek korhadt deszkáira borostyángyökerek kapaszkodtak, tapogatózva kémlelték odabenn a semmit.
Emlékszem egy közelire is, az üres ablakszemekből jól látszik a burjánzó gaz, óriás pixelen az eltűnt idő.
Emlékszem, hogy nem hívtál az első randi után, csak félévvel később, nem kérdeztem meg, mi tartott ennyi ideig. Rájöttem magamtól.
Emlékszem, augusztus volt, a Rákóczi úton elakadt a busz, izzadságszag és kipufogóbűz lebegett a nyitott ablakokon oda-vissza, virágos hálóing volt rajtam, amit nyári ruhának néztem egy kiárusításon.
Emlékszem rád.
Emlékszem, hogy előtte sosem főztem mustáros csirkemellet, füzetből böngésztem a receptet, miből mennyi kell, hány csipettel, hány kanállal, aztán megkóstoltam, pedig nem eszem húst.
Emlékszem, dobozba pakoltam, és elvittem neked.
Emlékszem a Kiscelli Múzeumra, ráfagyott a jég a járdára, amin felkapaszkodtunk, fogtad a karom, hogy el ne essek, a sálam rátekeredett a csuklódra, tessék, behálóztalak. Önkioldóval készítettél egy képet kettőnkről, a hóban állunk, tőlünk balra a Golgota, de a fotón csak az egyik lator látszik.
Emlékszem első mézeskalács angyalunk skótkockás szoknyájára, enyhén ügyefogyott, lázrózsás arcára a karácsonyi égők fényében. A lábát csak térdig formázták meg, csonkoltlábú angyalnak hívtuk.
Emlékszem rá, hogy egy hétig nem jöttél, moziba mentem, békésen végigaludtam két rész Harry Pottert.
Emlékszem, ahogy markolom a kórházi ágy hideg fémkeretét, mellettem ülsz, és nem mondasz semmit, távol tartod magadtól a fájdalmamat, nem mersz közel jönni. Ugye tudják, milyen kevésen múlt, néz ránk a nővér, tudjuk, egy testben ketten is életben maradtunk.
Emlékszem Sting 2009-es lemezére.
Emlékszem az ormótlan babakocsira, elsírtam magam, amikor megláttam a súlyos vázat, új lengyel dizájn, alig bírtam megmozdítani.
Emlékszem, a következő babakocsit már én vettem, rázkódott a járdaköveken, mint a traktor, a harmadik pont jó lett.
Emlékszem, hogy elhalkultál, folyton vissza kellett kérdeznem.
Emlékszem Lujzi átszellemült arcára, figyeli a számat és ismétli: a, majd azt sóhajtja áhítattal: pha, mondd egybe, huncutul mosolyog: phhha, rebegi, aztán végül: apa. Könnyű nyálbuborék táncol a szája sarkában.
Emlékszem, örültél.
Emlékszem, ahogy talpammal tapogatom a tó medrét, olyan, mintha csúszkálna alattam, nincs mibe kapaszkodni. Aztán megnyugszom, a víz lassan lecsiszolja a fájdalmak élét.
Emlékszem, mielőtt kattintasz, szorosan összehúzom a kardigánom, sötét tónusú kép lesz, kobaltkék meg antracit. A parton állok, mögöttem a Vigyázat, mélyvíz!-tábla, a felhős, matt ég és halványan a hold.
Emlékszem, szokatlanul hűvös volt aznap este.
(Fotó: Faik Akmd, kép forrása: Pexels)