Az óra csörgése előtt ébredek. Talán szükségem sem lenne a beállítására, de biztonságot ad. Álmosan nyújtózkodom a sötétben, és a reggeli kávémra gondolok, számban érzem az ízét. Igen, mint oly sok reggel – döntöm el gyorsan –, készítek magamnak egy duplakávét, és visszabújok még a nagy piros bögrémmel. Kényeztetni fogom magam. A pszichológus szerint nem szeretem magam eléggé. De, igenis szeretem, tehát ágyban kávézom. Amíg lassan kotyog a kávéfőző, köszönök neked, mint minden reggel. Nem szólsz hozzám, csak némán nézzük egymást. Megpihentetem a szemem rajtad. Csak amíg a kávé lejön. Tovább nem, mert akkor rossz napom lesz. Megigazítom az angyalkát a fényképed mellett, és megfordítom a homokórát. Nemrég tettem ide, amikor rájöttem, hogy az utóbbi évek úgy folytak ki a kezeim közül, mint a homokszemek. Sokáig azt hittem, nem fog menni. Cél nélkül, szilárd talaj nélkül, nélküled lehetetlennek tűnt. “Ostobaság! Nem cél nélküli az életem!” – rendezem gondolataimat – ott vannak az én Kincseim, a büszkeségeim. Hihetetlen, már a saját életüket élik. Látod? Tudom, hogy látod. Érzem, hogy vigyázol ránk. Látod azt is, hogy egyedül vagyok? Hát persze! „Az életnek része a halál” – mondtad oly sokszor. “Nagyon okos voltál” – dünnyögök magamnak. Ilyenkor megadólag széttártad karjaidat, jelezve, hogy az életünk hossza nem rajtunk múlik. Nem mondtad soha, hogy ez velünk is megtörténhet, hogy a fekete angyal felkészületlenül ránk is lecsaphat. Elvisznek a gondolataim. “Hagyjál, nem akarom most ezt!” Lepergett a homokóra, lefőtt a kávé is, „Szeretlek, hiányzol”, de mennem kell.
Visszabújok a bögrémmel az ágyba. Igenis szeretem magam. Nagyot kortyolok a gőzölgő feketéből, úgy érzem, átjárja testem, a legapróbb sejtemig elér.
A napi feladatokra gondolok. Délután megbeszélésem lesz. Én sem vagyok épp szűkszavú, de rémes belegondolni, hogy azzal a bőbeszédű asszonnyal kell találkoznom, akinek a mondataiból alig tudom kihámozni a lényeget. Többször váltottam már taktikát, és próbálom mindig célirányosan vezetni a beszélgetést, egyelőre sikertelenül. Volt már, hogy előre jeleztem neki, időre kell mennem máshová, de mintha meg sem hallotta volna. Rendszeresen beleveszünk a részletekbe. Ma is ez fog történni. Csak ne veszítsem el a türelmemet, egyébként nem akarom megbántani, annyira jólelkű. Nem! Ma higgadt maradok, nem hagyom magam. Maradjunk a pozitív gondolkodásnál!
Pittyeg a telefonom, üzenetem érkezett.
„Jó reggelt Mamacsek, Szeretlek”
„Dettó Kicsikém, süssön rád a Nap” – írom meg sietve, majd kisvártatva érkezik a válasz:
„ÍÍ-ÍÍ-ÍÍ” – Elmosolyodom.
SMS-t írok a másik Kincsecskémnek. Csak ennyit:
„ÍÍ-ÍÍ-ÍÍ”
„Anya Dettó! Én is. Nagyon. Gondolj rám 10 és 12 között, tudod a ZH. Szeretlek”.
Naná, hogy gondolok rátok, egész nap. Még ma is működik a játékos párbeszédünk, mosolygok magamban. Évekkel ezelőtt találtuk ki, amikor kiskamaszként ciki volt kimondaniuk, hogy „szeretlek”. Már nem érzik úgy, hogy ciki. Kimondják. Elégedetten sóhajtok egy nagyot, azon kapom magam, hogy ismét mosolyognom kell.
A szemközti falon lévő órára pillantok, még három percig ejtőzhetek, aztán ki fog lökni az ágy. Az óra feletti képet nézem. Festés után átrendeztem a szobát, a fotót is akkor kereteztettem be. Aranykeretes, a közös nyaralásunkon készült. Én és a lányok. Egy kávézó teraszán ülünk hatalmas kalapokban, háttérben a tenger a lenyugvó nappal. Koktélt iszunk, napbarnítottak és vidámak vagyunk. A kedvenc képem! A családunk! Persze, hogy gondolok rájuk, a nap minden percében.
Elég a merengésből, letelt az „ágybankávézásénideje”. Vakker, most veszem észre, hogy mióta átrendeztem a szobát, mindennap bal lábbal kelek fel. Ettől a felismeréstől kicsit megzavarodok. „Lépjek? Ne lépjek? Egy fontos kérdés, és nekem, aki mindenen szeret tépelődni, most azonnal kell döntenem. Áthidalhatom a problémát – morfondírozok –, ha átgördülök az ágy másik oldalára. Na jó, ezt hagyjuk, nem tenne jót az ízületeimnek. Sebesen kikelek az ágyból, egy perc se telik bele, már a zuhany alatt állok. A szekrényből fekete farmert és pulóvert húzok elő. Ah, megint feketébe vagyok, pedig megfogadtam, hogy száműzöm ezt a színt a ruhatáramból. Oké, nincs veszve minden. Már nem öltözöm át, a piros bokacsizmába tuszakolom a lábam, és hozzá illő fülbevalókkal és nyaklánccal korrigálom a problémát. Így rendben lesz! Piros és fekete! Vörös rúzst kanyarítok a számra is, kis smink, szempillaspirál. Megrebegtetem a pilláimat, így gyorsabban szárad. Rámosolygok a tükörből figyelő nőre. Ő visszamosolyog, egész kedves. Megakad a tekintetem a sminkasztal szélére ragasztott cetlin. Nemrég írtam ki, hogy emlékeztessem magam rá: „Megérdemled az élettől, hogy boldog légy…”
Kicsit megemelem a fejem, igazítok a tartásomon. Parfümöt fújok magamra. Igen, így jó lesz! Indulok. Felkapom az asztal széléről a napszemüvegem, beülök a kocsiba. Elindítom a kedvenc zeném, és maximumra tekerem a hangerőt, hogy elnyomja a fejemben kavargó gondolataimat.