novella

Berill Shero: Utolsó út

Esténként az internetet böngészte megszállottan. Régi álma teljesült, mikor megvette a nagybőgő tokot. Hangszerre nem volt szüksége, csak a tok izgatta.

A robusztus férfi komótosan autózott a jobb napokat látott 2021-es Lincoln Navigatorban a Nagykörúton. Az autótömeg a szokásos monotonitással hömpölygött. Még nem volt reggel nyolc, de már mindenki a dudát nyomkodta. Az 5400 köbcentis, V8-as motor kellően hangosan adta a közlekedők tudtára, hol a helyük, nem kellett egyéb eszközhöz folyamodnia. Méregzöld, félelmetes kinézetét tovább fokozták a sötétített üvegek. A vezető karja a leengedett ablakban pihent, a napsütés megcsillant tetoválásain.  

Pont leszarta, hogy mindenki őt bámulja. Az emberek környezettudatossá váltak a Covid óta. Aki tehette, elektromosra vagy hibridre cserélte az autóját. Mivel megváltoztak a szokások, alig néhányan használták a tömegközlekedési eszközöket, népszerűek lettek a kétszemélyes kiskocsik. A Lincoln méreteit tekintve kilógott közülük. A férfi a többi közlekedő fölé magasodott a terepjáróban, egy kilométerre is ellátott a kocsik felett. Nem volt túl biztató a látvány. Még csak a Rákóczi tér felé araszoltak, de már késésben volt. Választhatta volna a rövidebb utat is, de úgy gondolta, kiélvezi a mai napot és csak a Blahánál megy ki a Keleti felé. Meg akarta nézni a pályaudvart. Amikor még bringázott, rendszeresen készített a sárga fatbike-járól művészi fotókat az impozáns épülettel a háttérben. Milliószor megfordult a Mosonyi utcai rendőr objektumban, hol szakértőkkel egyeztetett, hol a lovasokat interjúvolta. Nosztalgiával gondolt azokra az időkre, bár nem ez volt a város legfelkapottabb kerülete.

A sötétített dzsip elérte a Rákóczi teret. A férfi kibámult az ablakon és megelevenedett előtte az 1990-es évek vége. A haverjával, ha volt pénzük, felvonatoztak a Keletibe a Körös szabdalta, álmos alföldi városkából, hogy elbulizzák a megtakarításukat. Akkoriban még a környező utcákban és a téren árulták bájaikat a lányok. Sosem volt rászorulva, hogy igénybe vegye a szolgáltatásaikat, de a program része volt a stírölésük. Gondolataiból heves dudaszó hozta vissza. Egy nyeszlett, szemüveges pasas túráztatta mögötte Kispolszki méretű autóját. A férfi nem zavartatta magát. Előtte már megmoccant a sor és egész tisztes távolságot meg tudott volna tenni, ha a gázra lép. Nem tette. Hússzal gurult, be-befékezve. A Meki előtti lámpánál a másik kocsi sofőrje nem bírta tovább, kiugrott és öklét rázva indult a Lincoln felé. A Lincoln megtermett ura feltolta homlokára a napszemüveget, majd végigsimította ősz szakállát. A lámpa közben zöldre váltott. Újra mindenki a dudára tenyerelt. A nyüzüge ürge jobbnak látta, ha visszaül, majd csikorgó gumikkal elindult. 

Fél órába telt eljutni a Hungáriáig. És újabb fél óra telt el, mire a munkahelyéhez ért. A rádióban már felhívták a közlekedők figyelmét, hogy egy bazi nagy dzsip feltartja a forgalmat. Különösebben nem érdekelte. Kilenc előtt így is beért. A kollégái csak a fejüket csóválták, megszokták, hogy időnként ezt csinálja. Összesúgtak a háta mögött, megjegyezve, fura lett az öreg.

Szerinte meg a világ lett az. Szinte minden megváltozott, csak a Teve utcai rendőrpalota állt rendíthetetlenül a helyén, a sarokasztalától a nyüzsgő városra látott. Két éve ült ott, korábban az újságírókat a tevékenységirányítók mellé a mínusz második emeletre száműzték. Ott húzott le vagy harminc évet. Mindig szerette a napszemüveget, nélküle nem tudott utcára lépni, főleg, hogy a fél élete a pincében telt.

Ma tartották a búcsúztatóját, már nem kellett volna dolgoznia, de ő úgy gondolta, még egy utolsó interjú belefér. Vidékre mentek egy kapitányt faggatni a szakmai életútjáról. Unott egykedvűséggel nézte a tájat, vezetni se engedték. A kérdéseket előre egyeztetnie kellett a főnökével, aki attól félt, cinikus stílusban ledilettánsozza a kapitányt, akire a munkatársai szerint is nagy volt a kabát. Így ment egy ideje. Olyanok kaptak vezetői széket, akik valakinek a valakijei voltak. A szokásos hülye válaszokat kapta, belenyugvással vette tudomásul, hogy el sem érték az ingerküszöbét.

2052. április 25-e volt.  Nem ilyennek képzelte az utolsó munkanapját. A búcsú jól sikerült, bár egy kortyot se ivott 12318 napja.  A cigi maradt csak, azt sosem tudta letenni. Az ablaknál állva a várost figyelte, az üvegen kirajzolódott a sziluettje.

– Basszátok meg! – sóhajtott nagyot. Hány terv dőlt dugába az évek alatt? Meg se tudta számolni. 193 centi és színtiszta izom volt fénykorában, most meg egy kissé elpuhult melák nézett rá reggelente a tükörből. Hetvenöt évesen az átlagtól jobb kondiban volt, ha felvette az ezredesi egyenruhát, még mindig megnézték. Az idióta intézkedések miatt sosem lehetett dandártábornok, azok miatt kellett mostanáig dolgoznia. Hol volt már a huszonöt év nyugdíjkedvezmény?

Bedobozolta a cuccait, a macskás bögrét külön gonddal bugyolálta régebbi lapszámokba. Az volt a legkedvesebb emléke. A kollégáktól kapta, mikor végre elfogadták.

A legnagyobb dugóban indult haza. Nem zavartatta magát, ahogy jött, úgy ment. Hússzal. A közlekedők káromkodása közepette érte el a Petőfi hidat. Budai lakásában kiült a teraszra és várta, hogy ráesteledjen. Akkor volt elemében igazán. Az önéletrajzi regényét akarta csiszolni, de adott magának néhány nap szabadságot. A munkás évek alatt szinte sosem pihent.

Úgy röppent el a nyugdíj első öt éve, hogy észre se vette. Sajnálatára az orvos nem hosszabbította meg a jogosítványát, ezért el kellett adnia Grannyt. Magában jó ideje így hívta a Lincolnt. Nehezen talált rá vevőt, végül egy múzeumba került. Néhanapján elment és hallgatta a turistacsoportokat, amint a kocsijáról beszélnek. A gyerekeket nem kötötte le a monstrum, az új technológiák izgatták, ezért egy idő után már nem fájdította a szívét. Egy szép őszi napon eldöntötte, nem megy többé.

A lakás kezdett túl nagy lenni. Mióta a sokadik macska is távozott, végképp egyedül maradt. Arra gyűjtött, hogy beköltözzön az Utolsó Út elnevezésű idősotthonba. A nyolcvanötödik születésnapját már ott ünnepelte. Szabad volt, idejét a konditeremben töltötte, jobb formában volt, mint mikor nyugdíjba vonult. A tőle fiatalabbakkal versenyzett, hogy bele tud-e nyomni a 110-be. A többiek kikoptak, maga maradt a teremben. Elfelejtette a korát, a hamvas ápolónőket nézegette, akik papának szólították, hiába mondta, hogy van rendes neve is.

Teltek a napok, monotonitásukat csak az törte meg, amikor néha új lakó érkezett az otthonba. Jöttek, maradtak, sokáig éltek. Luxus körülmények között. Megfizették. A konditermet meg a spinninget, szakedzőkkel. A jacuzzit, a szépségszigetet, az előjegyzéses plasztikai sebészt. Pénzért volt minden: masszázs hibiszkuszolajjal, thai-chi, jóga. Heti kétszer új mozifilmeket mutattak be, rendszeresen járattak többféle újságot. Időnként még elolvasta a bűnügyi lapot, de aztán egyre kevésbé érdekelték a hírek. Főleg, hogy senki nem írt olyan jól, ahogy anno ő. A kilencvenedik születésnapján kivonult az egész szerkesztőség, azt a lapszámot bekereteztette, nemhogy külön hasábot, de egy teljes számot szenteltek munkásságának. Az otthon lakói szemében is nagyot nőtt és mintha a háta is kiegyenesedett volna. Sajnos a dereka éreztette vele az idő múlását. Nehezére esett lehajolni, megkötni a cipőjét, de ha tehette, felvette a szebbik ruháját és körbe-körbe villamosozott a városban. Az utóbbi időben megint túlzsúfoltak lettek a járatok, holott az autók száma se csökkent. Azzal szórakozott, hogy bámult ki az ablakon és számolta, egy-egy lámpánál hány kocsi megy át a zöldön.

Esténként az internetet böngészte megszállottan. Régi álma teljesült, mikor megvette a nagybőgő tokot. Hangszerre nem volt szüksége, csak a tok izgatta. A fekete műbőr borítás, ami enyhén kopott piros szövetbelsőt takart. Az ágya mellé rakta, hogy ébredéskor ez legyen az első, amit meglát.

Nagyon készült a közös útjukra. Mosószeres vízzel lemosta, kitette a teraszra és élvezte, ahogy a nap pillanatok alatt felszárítja a vízcseppeket.

Nem tudta, milyen nap van, nem foglalkozott vele. Miután a tok megszáradt, elindult. Az otthon előtt köszönt az ügyeletes portásnak, aztán sietősre fogta a lépteit. Időnként megbotlott, már a lába se volt a régi. A villamosig kétszer kellett átszállnia. Senki nem adta át a helyét, nem voltak előzékenyek felszállásnál, ezért bosszúból a lábukhoz verte a tokot. Csúnyán néztek rá, de nem mertek szólni, mindegy hány éves volt, még mindig az emberek fölé magasodott. Ráncos arcát szakáll keretezte és tudott úgy nézni, hogy még az is bocsánatot kért, aki soha életében nem követett el semmit.

Ez lett az új szórakozása. Reggeli után vette a nagybőgő tokot, illendően elköszönt és körbe-körbe utazott a városban. Lehetőleg mindig más útvonalon és időben, azt akarta, hogy minél több emberrel összefusson. Előszeretettel nyomta nekik a tokot, vagy hagyta himbálózni, olykor egy-egy kisebb kutyát is fejbe talált vele, de az emberek sípcsontja volt a kedvence. Néha átadták a helyüket, ekkor dacosan ült le és a végállomásig fel sem kelt. A tokot tüntetőleg maga mellé helyezte, és ha szóltak érte, úgy tett, mint aki nem hallja. Néha tényleg nem hallotta. Jó móka volt.


Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Az utolsó falat a reggeliből már alig akart lemenni. Késésben volt, rosszul aludt. Gyorsan leöblítette a hideg kávéval a pirítóst, majd elindult. Az otthonból kilépve elbizonytalanodott. Megszokásból köszönt, de senki nem szólt vissza. Pár perc csúszás elég volt, hogy felboruljon a napi rutinja. A megállóba érve meglepődve tapasztalta, hogy mindenki félreáll, helyet adnak neki. Nem volt kibe belekötni. Talán egy vagy két megállót utazott, próbálta megütni az embereket, de túl nagy volt a kör, amit szabadon hagytak, nem érte el őket, akárhogy helyezkedett. Pusmogtak a háta mögött, egy szót sem értett belőle. A villamos beért a megállóba. Érdeklődve figyelte a felszálló tucatnyi egyenruhást. Biztos volt benne, hogy zsebest fogtak. Azon csodálkozott, miért nem vette észre. A zsaruk közeledtek. Kíváncsian várta, melyik utastársára csapnak le. A rendőrök körbe fogták, az egyikük ki akarta venni kezéből a tokot. Nem hagyhatta, szabályos közelharc alakult ki. Végül nehezen, de megkaparintották, ő meg hiába kiabálta, hogy adják vissza. Rájött, nem győzhet a túlerővel szemben, magasra tartott kézzel jelezte, befejezte. Épp jókor, mert már előkerült egy gázspray, más valaki kezében pörgött a tonfa és egy bilincsen is megcsillant a fény. Az egyik férfi a nevén szólította, igyekezett megnyugtatni. Végigmérte az alacsony századost, de nem értette, mit mond. A következő pillanatban egy plédet tekertek köré, felocsúdni se volt ideje, levezették a villamosról és egy szirénázó, villogó rendőrautóba ültették.

Gyorsan felmérte, hogy ez lesz az utolsó út.  Micsoda szalagcím készül, öles betűk futottak a szeme előtt: „A meztelen ezredes”, „Egy szál bőgőtokban”, „Pőre zsaru a villamoson”.


(Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: