Kratochvill Kálmán lazán szanálta az irodájában hét év alatt felhalmozott holmijait, és az egyet a papírdobozba, egyet a szemetesbe technikája mentén haladt. Telefirkált jegyzetfüzet a kukába, még használható toll a dobozba, az érintetlen teafilterek a titkárságra. Az utálatos, szürke, fém lapszekrény háta mögé beesve egy pár évvel ezelőtti aktára is rábukkant. Hogy ezt mit össze nem keresték annak idején, egy csomó csatolmányát nem digitalizálták be, a magából kikelt ügyfél meg nem pont azokra hivatkozott folyamatosan? Látszik, hogy itt még a takarítónők sem végzik normálisan a dolgukat. 2006-os iktatószám. Azóta eltelt öt év, és senki nem húzta el a szekrényt a faltól. Idáig jutott ez az ország.
Az íróasztalt már nagyjából sikerült teljesen kiürítenie, a nagy munka közepette néha bedugta a fejét a résre nyitott ajtón egy-egy csinos kollegina, hogy kér-e még egy kávét, vagy hogy ugye ma azért mindannyian együtt mennek ebédelni. Együtt hát! Csak holnaptól soha többé ne lássalak benneteket!
Kratochvill Kálmán biztos volt benne, hogy túl sok időt töltött el a Hivatalban. Túl sok értékes időt. Az Ő idejét. Nem kellett volna ennyit áldozni ezekre a semmirekellőkre, egyiküknek sem a munkán jár az esze. Közszolgálat. Na, ja. Csak a ruhapénz erejéig tetszik ez nekik, meg a pénteki délután kettes végzésig. Bezzeg ő! Ő mennyire komolyan gondolta, hogy majd hozzátesz valamit a közöshöz, hogy lesz értelme, hogy hálásak lesznek az ügyfelek, a kollégák, a felettesek, később a beosztottak, vagy talán az ország.
Főiskola után kapásból itt helyezkedett el, az anyjáék roppant boldogok voltak, mégiscsak köztisztviselő lesz a gyerek, biztos állás, tizenharmadik havi fizetés, egy rakás szabadság, talán még szakszervezeti üdülés is kinéz majd. Jó lesz neki, gyorsan belekerül a tutiba. Innen már a fene sem mozdítja el, csak ha ő magának nem szottyan kedve kilépni az ajtón. Kálmán büszkén lépett be a Hivatal fotocellás ajtaján sötét nadrágjában és a fehér ingére húzott kötött mellényben, hogy aztán két éven keresztül villámgyorsasággal püfölje a gépbe a határozatokat, küldje iktatásra az aktákat, bírálja el a fellebbezéseket. Hamarosan ki is nevezték osztályvezetőnek. Dagadt a mellkasa, mintha legalábbis a Holdra szállt volna. Beosztottjai lettek, akiket a haverjai előtt önmagát roppant humorosnak képzelve csak alattvalóknak nevezett. Hasonlóan jópofa barátai ezen mindig ugyanolyan jót derültek, és elismerésképpen megpaskolták a vállát. Az alattvalóktól a kinevezésekor egy piros bögrét kapott ajándékba, amire nagy fekete betűkkel csak annyit festettek, hogy Boss. Persze ez is rettenetesen imponált neki. A kirakós minden darabja egyre inkább a helyére került, még az ebédjegyét is megduplázták. Kratochvill kiélvezte a főnöki lét minden előnyét, szívesen telefonált ki az irodájából a tőle tízlépésnyi távolságra ülő titkárnőjének, hogy Marika, egy kávé lesz! Az eszébe sem jutott, hogy Marika arcára ilyenkor mindig heveny undor ül ki, hogy ez a kis taknyos feleslegesen játssza itt az eszét. Marika mégiscsak régi bútordarab, már vagy huszonöt éve veri a billentyűzetet. Marika direkt hígra főzte Kratochvill kávéját, úgysem ért hozzá ez a nyikhaj, soha nem panaszkodik. Pont elég belé ennyi Omnia.
Kratochvill vezetőként már egyáltalán nem volt annyira példamutató munkaerő, mint kezdő csinovnyik korában, még arra is akadt ideje, hogy stratégiai játékokat játsszon a gépen, vagy felhívja Katát, a volt főiskolai csoporttársát, akitől valaha többet is remélt, de amiből aztán soha nem lett több egyoldalú jegyzetátadásoknál. Persze ő volt az, aki adott, Kata pedig az, aki fogadta. Túl sok mondanivalójuk már nem volt egymásnak, de Kálmi szívesen hangsúlyozta a beszélgetéseik alatt, hogy vannak alattvalók meg dögerős presszókávé. Kata nem tudott mit kezdeni az információval, mert már évekkel ezelőtt Londonba költözött, csak sajnálkozó arccal bólogatott a vonal másik végén, hogy ez a szerencsétlen Kálmi még mindig tiszta kottyos, nem változott semmit.
Ahogy az már lenni szokott, pár éves lusta regnálás után azért csak kijárt egy kényelmesebb fotel. Főosztályvezetői! Az iroda is vagy kétszer akkora volt, már legalább húszlépésnyire tőle pötyögött a titkárnő a gipszkarton fal másik oldalán. Új bögre is jött, Goodbye, Boss! Milyen aranyosak is ezek a kis beosztottak. Kár, hogy soha nem lesz belőlük boss, és csak arra vannak ítélve, hogy egész nap fellebbezéseket utasítsanak vissza. Azok voltak az aranyévek. Mást sem kellett csinálni, csak aláírni, néha random visszadobott egy-két iratot az alattvalóknak, hogy lássák, nem siklik ő el bármi felett, sőt, piros tollal aláhúzta a helyesírási hibákat is a szövegben, hát nehogymár! Jó, az igaz, hogy figyelhetett volna jobban a tartalomra, nem kellett volna feltétel nélkül mindenre rányomnia a pecsétjét, amit a gömbölyű fenekű Eszter tesz le az asztalára. Ki gondolta volna, hogy majd ez a popsi vezet a pokolba, hogy Eszter más adottságokkal nem nagyon büszkélkedhet? Hogy annyira nem ismeri a jogszabályokat, hogy gyakorlatilag egy hivatali visszaélést foglalt szépen határozatba, odanyomta Kratochvill orra alá, az meg a nyálát csorgatva, ész nélkül vezette rá az aláírását.
Utána jöttek a megalázó körök a szőnyeg szélén az igazgató irodájában, feszengés a személyügyes Szabolcs foteljében. Áthelyezés. A legjobb, ami történhetett vele ebben a helyzetben. Vidéki megyeszékhely, többszáz kilométerre a fővárostól.
– Úgyis kapsz szolgálati lakást! – nyugtatta a személyügy. – Aztán ha lecsendesednek a kedélyek, pár év múlva majd visszajöhetsz.
2007-es naptár a kukába, a lejárt kávétejszín mellé, ceruzahegyező a dobozba. A Goodbye, Boss! felett elmélázott egy percet, majd egy lendülettel indította útjára egy lejárt kávétejszín után.
(Kép forrása: Pixabay)