– Büdös kölykök! Na, megálljatok csak! – kiáltott édesanyám magából kikelve, mikor észrevette a turpisságot. – Nem lesz nektek többé karácsonyfa, az biztos!
1952-t írtunk. A háború okozta sebek lassan begyógyultak, épp ébredezni kezdett az ország a világégés okozta kábulatból. Már volt mit enni és a karácsonyra – a katolikusok egyik legnagyobb és legszebb ünnepére – úgy tudtunk készülni, hogy anyám még kedvünkben is járhatott végre.
Az ünnep hangulatát mindig az adta meg, hogy olyankor a tisztaszobába is bemehettünk napközben. Egybenyitottuk a konyhával, így a meleg átlangyosította a mindig hideg kőfalakat. Még apám keze munkáját dicsérte a kis parasztház tűpontos alaprajza és egyenes falai. Legalább ebből is lehet emlékezni rá, mondta anyám olykor-olykor, mikor felidézte apám múltba tűnt alakját. Moldvában halt meg a háború vége felé, egy hadifogolytáborban, Széphalom férfilakosságának nagy százalékával egyetemben. Egy egész falu vesztette el életerős, munkabíró férfijainak sorát. Szinte minden családban gyászoltak valakit, hol családfőt, hol gyermeket, hol mindkettőt. Az asszonyoknak nem volt más választásuk, gyászukat félretéve kellett életben maradniuk, mert nekik is életben kellett tartaniuk az otthon maradottakat. A mi esetünkben hármunkat: a nővérem és a bátyám mellett én voltam az utolsó, aki még apám életében világra jött, de találkozni már nem volt szerencsém vele. És volt még két testvérkém is, de ők kinn nyugszanak a hozzánk közeli temetőben, pici hantok védelmében. Anyám sosem beszélt így róluk, de úgy hiszem, néha hálát adott a Jóistennek azért, hogy csak hármunkat kellett felnevelni, etetni és ruházni. Nem tudom, hogy bírta volna szikár, sovány, munkában megedződött teste, ha több éhes szájat kellett volna betömnie.
Erre a karácsonyra azonban olyan szerencse érte, hogy szaloncukrot tudott szerezni. No, nem igazi szaloncukor volt, csak egyszerű kockacukor, de nagy szó volt ez abban az időben. Kérges tenyerében szinte remegve mutatta meg nekünk a szerzett kincset, s közös munkával sikerült is becsomagolnunk. Fényes sztaniolpapírt hasogattunk fel, mert azt is kapott valahonnan, abba tekertük a cukrokat, vékonyabb zsineggel elkötöttük a két végét, és alig vártuk, hogy felhelyezhessük a fára őket. A fa mindig a tisztaszoba közepén lévő asztalkára került. Az asztalnak külön jelentőséget az adott, hogy anyám aláterített egy zsáknyi szalmát, s mint a szent család az istállóban, abban aludtunk, hempereghettünk mi, gyerekek az egész karácsonyi ünnep alatt. Akkora port vertünk fel a döngölt padlójú szobácskában, hogy anyánk nem győzött minket fegyelmezni. Eleven gyerekek voltunk, a bátyám pedig különösen égetni való. Állandóan cukkolt minket, ahol lehetett, borsot tört az orrunk alá. Egy alkalommal, emlékszem, szerettem volna vele moziba menni. Ám a nagytestvér engedelme nélkül nem mehetett a kis pisis. Az én bátyám erre ultimátumot adott: ha háromszor elmondom, hogy Szujjeta Jószefné vagyok! – akkor elvisz engem a moziba. Ugyan Szujjeta Józsika csúnya és jelentéktelen fiúcska volt a szomszéd sorról, de én erőt vettem magamon és eldaráltam háromszor a szent fogadalmat. Lacinak több se kellett, röhögve azt kiáltotta: No, ha te Szujjetáné vagy, akkor menj az uraddal a moziba! – azzal faképnél hagyott engem, az akkor már bőgő húgát.
Édesanyám sokat bosszankodhatott miattunk, de bölcs parasztasszonyi eszével belátta, hogy ilyen a gyermeki természet. Megpróbálta a maga felállított szabályokat úgy betartatni velünk, hogy abból tisztességet és becsületet tanulhassunk. Mély hitével és sokat tűrő természetével egész életre elég útravalót adott nekünk. Igaz, a nevelés útján tett olykor téves lépéseket, de ki nem hibázik élete folyamán?
Amúgy is nehezek voltak a mindennapok. Hús csak vasárnapokon került az asztalra, egyébkor leginkább főzeléket és puliszkát ettünk, de az egyházi ünnepek akkora fontossággal bírtak a mi kis közösségünkben, hogy azokat mindig méltósággal és helyzetünkhöz képest bőséggel tudtuk megülni. Már hetekkel karácsony előtt készült anyám. Törte a diót, tisztította a mákot. Átnézte, átszitálta alaposan a tölteléknek valót, egy kemény héjdarab se maradjon benne. Advent utolsó hetében aztán elkezdődött a dagasztás nem kis feladata. A kenyeret is maga sütötte mindenki odahaza, anyám ilyenkor sorra készítette a rúd béleseket, briósokat, a savanyú levesbe való bobájkát. Egy hatalmas tekenőbe került a végén a sok kisült tésztaféle, amit úgy próbált elhelyezni a kamrában, hogy se az egér, se mi ne találjuk meg, mert előlünk mindig mindent el kellett dugni. Állandóan éhes gyomrunk feneketlennek bizonyult.
Viliára aztán készen állt az ünnepi asztal, ünnepi vacsora. A karácsony előtti napot, a 24-ét nevezik Viliának. Aznap egész nap böjtölni kellett – a görögkatolikusok folyamatosan hol böjtölnek, hol ünnepelnek. Gyerekként kicsit nehezen követtem ezeket a hektikusan váltakozó eseményeket, azt meg végképp nem értettem, miért pont akkor kell böjtölni, amikor a legtöbb finomság van a kamrában. De este, Vilia estéjén aztán, mikor besötétedett odakinn, átváltozott anyám is, a szigorúsága leolvadt naptól cserzett arcáról, s átszellemült lényéből úgy áradt az ünnep melege és fénye, hogy teljesen úgy éreztük, valóban a Megváltó születését éljük át. Csengőszóval köszöntöttük a Kisjézust, ajándékozás akkor még nem volt, de nem is igényeltük. Nekünk az volt az ajándék, hogy ehettünk végre. Meg, hogy volt karácsonyfácskánk, igaz, kicsi és egyszerű, és még talán a szalmadobálást is elnézte nekünk jóanyánk azokon a szent, ünnepi napokon.
Igen ám, de ezen a karácsonyon, az 1952. évin, mi mégis túllőttünk a célon. A gondosan becsomagolt szaloncukrokat még a csengőszó előtt kiettük a fényes papírból, mind az összeset befaltuk. Hogy ne derüljön ki egyhamar a dolog, a kamrából becsent, sütés után megmaradt diókat raktuk bele titokban. Anyám az ünnepi vacsoránál még semmit nem vett észre. Elmentünk az éjféli misére, s onnan hazaérkezve, a szalmára való ágyazás során nyúlt fel a fára egy szem cukorért. Az első előkerült diónál már gyanút fogott, aztán sorra bontogatta a sztaniolokat, egyre dühösebben. Ekkor hangzott el a büdös kölyköknek, azaz nekünk szóló fenyegetés, melynek hangsúlyát és jelentőségét sosem fogom elfelejteni, míg élek. Nem lesz nekünk karácsonyfa többé! – jelentette ki felháborodottan.
A következő évre el is felejtettük anyám fogadalmát. Vártuk a Viliát, vele a szalmát és a kalácsokat, amit meg is kaptunk. De fa, az nem volt. Persze, gondolhattuk volna, a kockacukrokat egy dobozban hagyta anyám a kredenc mélyén. Szomorúak voltunk, de egy szót sem szóltunk. Egy mukkot se mertünk mondani, csak énekeltük a Dicsőség mennyben az Istennek-et. Nyeltük a könnyeinket, én legalábbis biztosan, s álltunk a langyos szobában, hideg lábujjainkkal a szövött pokróc szálait bökdösve a dicsőítő ének közepette. Csalódott arcunk látványa valószínűleg jobban fájt anyánknak, mint nekünk a karácsonyfa hiánya. De ő se mondott nekünk egy szónyi intelmet, vagy egy sornyi prédikációt sem. A következő karácsonykor pedig ott állt az érintetlen szaloncukros fa a szalmával alábélelt asztalka tetején.
(Fotó: Aaron Burden, kép forrása: Unsplash)