novella

Simon Anna: A bejgli

A bejgli nem az azonnali élvezetekről szól. Többet kell rá várni, mint egy eladó lány kelengyéjére.

– A bejgli igen alattomos dolog, a karácsony kibiztosított kézigránátja – jutott erre a következtetésre a mindig magabiztos Nagy Benő a karácsonyi készülődés közepette. Ma a filozofikus lábával kelt, úgyhogy átadta magát a bejgliről való elmélkedésnek.

– A mentális felkészülés jegyében bejglizzünk. Elmélet és gyakorlat. Vol.22. – dünnyögte, miközben a karácsonyi receptfüzetét lapozgatta, amibe minden bejgliévjárat fényképét beragasztotta. Nagy Benő szerette megadni a módját mindennek, így a karácsonyt sem vette félvállról, az alattomos bejglit meg főképp nem.

Kireped? Szétfolyik? Megég? Morzsálódik? Szeletelhetetlen? Márványos? Vagy csak ragyog, mint a Salamon töke? Fogpróbáló? Diós vagy mákos? Mazsolás vagy mentes? Megosztja a társadalmat… Nem enged meg helyi változatokat, alfajokat, kereszteződést, a mostanában divatos gesztenyés-nyúláfonyás, banános-zselés és atökömtudjamilyen mutációkat be kéne tiltani… merénylet a jóízlés és a hagyomány ellen, kérem szépen. A bejgli az emberi életet korszakokra osztja. Zsenge gyermekkorban – mint minden sütit – még majdnem mindenki szereti. Aztán elérkezik a csömör-korszak, a kiskamaszok nagy ívben kerülik. Majd a pubertás ingadozó lelkiállapotának stabilizálódásával visszatér a bejgli-tűrőképesség normális szintje.

A bejgli szerintem – állapította meg Nagy Benő – a hagyomány és a cukrásztársadalom bosszúja a korszerű táplálkozás és a kávéházi kultúra ellen vétkezőkön. A karácsonyi ételek összeesküvésének szervezője és csúcspontja. Sőt, tulajdonképpen az egész trakta ügy alfája és omegája.

Ráadásul! A bejglit el is kell készíteni, nem csak megenni. Enni könnyű. Sütni nehéz. Megvenni könnyű. Megenni a töltött káposzta után már nehéz.

Nagy Benő gyakorlott bejglisütő és -evő volt. Mióta maga készítette, megtanulta szeretni. Amúgy – saját bevallása szerint – mindenben nagy jártasságra tett szert, legyen az autószerelés, barkácsolás, mateklecke, sütés-főzés, vagy bármi.

Ezen a karácsony előtti estén immáron életében huszonkettedszerre vette elő a hűtőből az ott pihenő bejglitésztát. Az asztalon fémtálakban hűvösre hűlve várakozott a dió és máktöltelék, kis edénykében a rumba áztatott mazsola.

Előkészítette a gyúródeszkát, sodrófát, lisztet és nekilátott. Tudta, hogy mire kell ügyelni. Gondosan nyújtotta a tésztát, körültekintően megkente tojásfehérjével, ráhalmozta és elsimította a tölteléket, nem túl sokat, mert jóból is megárt a sok és szétrepeszti a tésztát, megszórta a mazsolával, aztán gyakorlott kézzel – nem túl szorosan, hogy a megkelő anyagnak is maradjon hely – feltekerte. A mazsola áztatórumját felhörpintette, inkább kárba, mint pocsékba vesszen. Elérkezett a tojássárgája ideje. Akkurátus mozdulatokkal közlekedtette a felszínen az ecsetet. Kicsit hullott a szőre, már két éve is gondolt rá, hogy cserélni kéne.

Aztán várt. A bejgli nem az azonnali élvezetekről szól. Többet kell rá várni, mint egy eladó lány kelengyéjére. Addig a sütőrummal ismerkedett a konyhai szeparéban. A család valami karácsonyi filmet nézett, közben lopkodták a cukilukból a szaloncukrot. Nagy tudott erről a kihágásról, de hát karácsony van, ideje kicsit lazítani.

– Csirió, drága barátom! Hmmmm. Nem is rossz, nem is rossz! Persze nem egy Zacapa, de sütéshez elmegy. Rá is van írva! Sü-tő-rum!

Fél óra után ismét kent. Megint fehérjével. Előmelegítette a sütőt, és nézegette a bejgligyerekek fotóit.

– Anyaaa! Tekerd már le a fűtést, meggyulladok! – szólt ki a sütőrum, magyar hangja Nagy Benő.

Újabb fél óra elteltével szigorúan az előírásos bambuszpálcikával sűrűn megdöfködte a két diós és két mákos tekercset, ezt a részt különösen szerette, mert minden lében kanál anyósának méretes karjait képzelte a rudak helyébe. A pálcikák tompán de erőteljesen koccantak a tepsi alján.

– Csókollom Anyuka! – kuncogott Nagy.

Betolta az egészet a sütőbe. Régi típusú sütője lévén nem lehetett sülés közben kukkolni, kíváncsiskodni. A fél órás türelmetlen várakozás közben Nagy meglátogatta a nappaliban heverő családot, akiknek fejtágítót tartott a bejglisütés buktatóiról. Túltöltés, szakszerűtlen kenés, kétszer a márványozottság érdekében, laza tekerés, sűrű szurkálás noch da zu bambuszpálcikával és nem ám csak úgy felszínesen, hanem mélységében.

Az ipari, szabályos bejglik gyomorégést okoznak, ámde az én bejglim omlós, nem morzsálódik, nem reped, márványozott de nem túl szabályosan, illatos, zamatos a töltelék és megbújik benne a mazsola. Gyógyír a léleknek, szódabikarbónáért kiáltó büfetek nélkül.

– Gyertek, csörgött az óra! – invitálta szeretteit integetve, akik szépen, libasorban követték, majd felsorakoztak a kicsi konyhában a fal mellett, teret engedve a családfőnek. Lehetőségeikhez mérten ünnepélyes kifejezést próbáltak az arcukra varázsolni.

Nagy, miután felkészítette hallgatóságát a sütőben rejtőző csodára, kitárta a szerkezet ajtaját és betekintett a setét lyukba. Felvette a sütőkesztyűt és előhúzta a tepsit. A családon eluralkodott  a döbbenet.

Egyrészt a korábban még négy különálló rúd most egységes konglomerátumot alkotott, néhol világos, néhol sötét, vulkánszerű kúpokkal és fekete törmelékkel. Ez a bejgli ma bizony kirepedt, nem is kicsit. Lapos is volt, de nem ez volt most a vezető vizuális inger. A kúpok! Az illata legalább jó volt – az egyetlen  pozitívum a süti tulajdonságai között.

Nagy  fejben már válságkezelt. Nem baj, majd hűlés után szétválasztja az egybefolyt néhai tekercseket, és ügyes szeleteléssel valami bejgliszerű formát varázsolhat még. Azért a tarkója már vörösödött a blamázstól, érezte ő, hogy arca túl nagy volt az imént.

– Januárban veszünk egy új sütőt. A leárazásban – vázolta fel Nagy az akciótervet, egyúttal a felelőst is megnevezve. A családot egy intéssel elbocsátotta.

A bejgli kihűlt. Nagy egy sebészt is megszégyenítő mozdulattal hosszában elválasztotta egymástól a sziámi rudakat, és nekiállt szeletelni. De olyan omlósra sikeredett a tészta, hogy már a szakítóerő gondolatára is molekuláris szintig hullott széjjel.

Nagy Benő kezében késsel pislogott, szája elnyílt, arcába vér tolult. Ez a mostani produktum alattomosabb volt, mint a sokévi átlag, ötvözte magában az összes létező bejgli-betegséget. Kirepedt, morzsálódott, szétterült, teteje enyhén megégett, alja kemény lett, sőt behatóbb vizsgálódásra az is kiderült, hogy a mazsolának szára van, a diószemek közé meg héj lopakodott!

Miközben Nagy berumozva a cipőjét húzta – ez nem volt egyszerű mutatvány – sűrűn emlegette a jóistent, közben fohászkodott, hogy a sarki cukrászdát még nyitva találja és legyen még legalább egy diósuk, egy mákosuk. Mert bejgli nélkül nem ünnep az ünnep.


(Fotó: Juan Manuel Núñez Méndez, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d