– Idén is a kedvenceidet készítem vacsorára!
Az asszony a konyhában áll, onnan kiált a szalon felé. Régi kávédarálóba kanalazza a mákot, minden adaghoz ugyanannyi cukrot tesz, rövid gombnyomásokkal dolgoztatja a gépet. Majd a dió kerül sorra, ugyanezzel a módszerrel. Két fehér porcelántálkában gyűlik a kékes-ezüstös és a világosbarna halom, egy harmadik, nagyobb edényben tészta kel.
Megáll a munkával, leereszkedik egy székre. Kezét a keményített, hófehér kötényen pihenteti. Alatta a vacsorához illő fekete bársonyruha van, még reggel, mielőtt a piacra indult, eldöntötte, azt veszi fel, így megspórol egy átöltözést. Éppen elég naponta egyszer rávenni a makacs ujjait, hogy gomboláskor engedelmeskedjenek. Gyapjúharisnyába és báránybőr házicipőbe bújtatott lábát nehézkesen a szemközti székre teszi.
– Amikor az esküvő után ide hoztál, emlékszel, mennyire elleneztem? Emeleten lakni a belvárosban? Ki hallott már ilyet? Jobban szerettem volna Budán élni, egy kis kertre is vágytam! Később meg már semmi pénzért nem mentem volna el innen. Minden, ami fontos, itt van, ezek között a falak között – néz szét fáradt mosollyal.
Feláll, lisztet hint a deszkára, finom mozdulatokkal szétsimítja. A megkelt tésztát a közepére borítja, kettészeli, az egyik felet visszateszi a tálba, a másikat lassú mozdulatokkal nyújtani kezdi. Beletúr a zacskóba, hogy lisztet szórjon belőle a tésztára. Elgondolkodva nézi, ahogy a hófehér szemcsék vékony sugárban peregnek ki az ujjai közül.
– Sütötte a hátamat a forró homok, hiába volt alattam a piros-kék kockás pokróc. Belemarkoltál, a szemcséket a bőrömre engedted. Végigjárták az egész testemet. Kirajzoltad a hasamra a nevemet, aztán lesöpörted, szívet, sokszirmú virágot formáztál a lágy permettel. Mennyit nevettem! Hogy csiklandozott! Esténként táncolni mentünk a szálloda bárjába, ott az összes kisasszony epekedve bámult rád. Láttam én, te csibész, hogy észrevetted őket! – kacag fel bájosan. – És azok a séták éjjelenként a parti sétányon! Túl a sziklákon, ahol már senki nem jár, lehevertünk a homokba, beleolvadtunk a csókokba. Századszor is megfogadtuk, hogy örökké együtt leszünk. Öleltük egymást órákon át, és azt kívántuk: bár sosem kelne fel a nap – a hangja elcsuklik, arcát sóhajtva két tenyerébe temeti.
Nehézkesen a tűzhelyhez megy, belekóstol a gyöngyöző halászlébe és a töltött káposztába. Egészen kis adagot készít mindkettőből. Este csak pár falat fogy majd, holnap meg, ahogy minden évben, átviszi a nagy részét a földszinten lakó fiatal párnak. A leves még sót kíván. Leveszi a polcról a kis porcelán tartót. Felderül az arca, égszín szeme ragyogni kezd. Nászajándékba kapták a furcsa holmit: szárnyas puttókat ábrázol a só- és borsszóró. Nagyot nevettek, amikor meglátták, először nem is tudták eldönteni, illik-e ilyesmit használni. Mert hát micsoda dolog – kacagtak könnyezve – a popsijánál megtölteni a kis mennybéli alakot, aztán a feje búbján át a sót a levesbe szórni! Tenyerébe szorítja a fehér figurát, elrévedve néz a szalon felé.
– De sajnáltam azt a kisgyereket! – komorodik el. – Nem is mutatták meg nekem, azt sem árulták el, kislány volt-e, vagy kisfiú. „Majd lesz másik, ne aggódj!” – mondta az anyám. Én azért szerettem volna látni, legalább egyszer a karomban tartani. Milyen sokszor elképzelem, hogy itt van. Ma este is meglátogatna, hozná a gyerekeit, az unokáit. Néha álmodok róla. Csak az a baj, hogy azt sem tudom, mit mondjak neki: fiam, vagy lányom. De még ennél is jobban fáj, hogy te sem ismerhetted. Azt sem tudtad, hogy létezett. Talán jobb is így! Istenem, milyen jó apa lettél volna… Az a sok szeretet, ami belőled áradt, partot érhetett volna a saját gyermeked szívénél – szakad ki belőle egy sóhaj.
Hófehér damasztabroszt terít a súlyos tölgyasztalra. A tálalóhoz tipeg, ujjait szeretettel járatja végig a faragásokon. Kinyitja, előveszi a Herendit, amit csak karácsonykor használ. A tányérok aljáról az évtizedek szinte eltüntették a mintát, a peremen azonban még mosolyognak a színes virágok, csillog az aranyozás. Az asztal két szemközti végébe terít. Áttörli az ezüst evőeszközöket, elhelyezi őket, vigyázva mindennek a helyére, ahogy lánykorában tanították neki. A lámpa felé tartja a kristály borospoharakat, az egyikről letöröl egy apró foltot. Középre teszi a fogásokat, szed mindkét tányérba egy kanál halászlevet. Lágyan, hívogatón szól.
– Gyere, drágám! Készen van, vacsorázhatunk! Nem felejtettem ám el az ajándékodat!
A tálaló fiókjából kis csomagot vesz elő. A foszlott, barna csomagolópapírt kirojtozódott spárga fogja szorosan körbe. Alig olvasható már rajta az írás, és a vöröskeresztes pecsét. Leteszi az asztalra, az egyik tányér mellé. A távolba réved, mosolyog.
– Micsoda kaland volt hozzájutni! De nem számított, mert nagyon vágytál rá. Szerettem volna, hogy megkapd.
Nehézkesen a zongorához megy. Két kézzel megfogja a hatalmas, indákkal és levelekkel díszített ezüst képkeretet. A szépia színű fotográfián sármos, fiatal férfi ül a tengerparton egy napozószékben. Mezítlábas talpa a homokban, fehér nadrág van rajta, sportos felsőteste fedetlen. Könyökét a karfán nyugtatja, kezében terebélyes napilapot tart, csak a fotózás kedvéért néz egy pillanatra jobbra. Fekete haja a kor divatja szerint hátraolajozva, ajkán huncut mosoly, szemében szerelem.
Az asszony féltőn szorítja a szívéhez a képet. Hosszan nézi, remegő ujjaival végigsimítja, kihajtja a keret támasztóját, leteszi az asztalra a tányér mögé, ahová korábban a csomagot, ő a szemközti székre ül. Könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy gyönyörködik az arcban, amelyet soha nem látott megöregedni. Szeretettel néz a férfi szemébe, az visszanéz rá. Ahogy minden szentestén, kivárja, míg az óra nyolcat üt. A szalont hirtelen fény ragyogja be, a mennyezetig érő fenyőfán apró gyertyák fénye vibrál. Egy délceg, katonaruhás férfi és egy karcsú, szőke nő egymás tekintetébe feledkezve táncol, a Chopin keringő dallama száll, mint az égbe vágyó madár, a tenyerük összesimul, szavakra nincs szükség, mindketten tudják, hogy a lelkük nem létezhet többé a másiké nélkül.
Az asszony belemeríti az ezüstkanalat a gőzölgő levesbe, elmosolyodik és aprót biccent a fénykép felé.
– Boldog karácsonyt, kedvesem!
( Fotó: monicore, kép forrása: Pexels)