Péntek délután hazafelé tartunk az óvodából, mikor megérzem, hogy ezt a több napja dúló csatát most el kell veszítenem. Gyerekeim hátul gubbasztanak a biztonsági üléseken, én pedig egyre feszítőbb türelmetlenséggel navigálok a csúcsforgalomban. Fékezek, dobolok a kormánykeréken, majd lekapcsolom a rádiót.
– De miért nem jó egy gömbakvárium és néhány hal? Szép, színes halakat vennénk, meg apró kukacokat, amivel etethetnétek őket…– vetek hátra egy utolsó elkeseredett próbálkozást. Tudom, hiábavaló.
– A halakat nem lehet simogatni. – Lilla hangja tisztán és magabiztosan cseng, érzi, ezt az érvet úgysem tudom felülírni, nyerésre áll. Nagycsoportos, a kérdésben ő a szóvivő kettejük közül. Zozó a dzsekije cipzárját babrálja, beakadt. A visszapillantóban látom, hogy azért csupa fül, futólag rám pillant, majd Lillára, a nagy testvérre, végül ajkait csücsörítve visszatér a cipzárhoz. Észrevétlenül oldalra billentem a fejem, hogy Lillát is lássam a tükörben. Nem tudom átvágni, visszanéz, arca figyelmes, nyugodt, hatalmas barna szemében győzelem csillog. Elmosolyodok, jólesően leengedem a vállam. A csomagtartóban lévő műanyagtálcás húsokra gondolok, meg a tejre, joghurtra. Remélem, nem fog kifolyni a húslé, sóhajtok magamban, mikor az állatkereskedés felé veszem az irányt.
Az apró üzlet édeskés szagával, a kisállatok meleg neszezésével békés oázisra emlékeztet. Az ajtó csukódásával megáll az idő. Az eladónő tapintatos megértéssel mosolyog ámuldozásunkon. A rágcsálók ketrecei egy magasabb pulton sorakoznak, Zozót a karomba veszem és felemelem, hogy jobban lásson. Az egyik ketrecben hörcsögök, a másikban kis tengerimalacok kapirgálják a friss, ropogós almot. Zozó megbabonázva nézi remegő bajszukat, fénylő gombszemüket, majd bátortalanul kinyújtja apró mutatóujját, hogy a rácson át megsimogassa a legközelebb álló kis állat selymes bundáját. Meglazítom Zozón a sálat, nyakához dugom az orrom, beleszagolok. Lilla lábujjhegyre emelkedik, a pult peremébe kapaszkodva ágaskodik felfelé. Apró körmeinek gyöngysorán a farsangi lakk maradéka piroslik. Szeme csillog, hatalmas pillái rezzenéstelenek, csak orrcimpája remeg finoman. Átölelem a vállát és magamhoz húzom.
– Hány kisállatra gondolnak? – töri meg ámulatunkat az eladónő.
– Óóó, csak egyre…– vágom rá, talán túl gyorsan. – Egyet szeretnénk, ez az első próbálkozásunk –teszem még hozzá mentegetőzve, mikor az eladónő értetlenül megemeli szemöldökét.
– Csak egyet -mormog maga elé, és lesüti tekintetét.
Mintha hibáztam volna, súlyosan nehezedik rám a hirtelen támadt csend. Az eladónő valóban elégedetlen lehet a válaszommal, mert a következő kérdést egyenesen Lillához intézi.
– És kislányt, vagy kisfiút szeretnél? – faggatózik immár kényszeredett kedvességgel, és szemöldökét még magasabbra emeli.
– Kislányt – feleli habozás nélkül Lilla, és csilingelő hangon folytatja –, a kislányoknak picikéi születnek, és akkor sok kis tengerimalacunk lesz.
Az eladónő sokat sejtetően néz rám Lilla feje felett. Jaj, meddig tudja még emelni a szemöldökét ez a nő? Ne menjünk most jobban a témába, udvariasan visszamosolygok, és gyorsan a ketrecekre, almokra és tápokra terelem a szót. Az eladónő három tengerimalacot mutat. – Alig három hónaposak, még gyerekek, sokat fognak nőni néhány hét alatt, és amúgy is sokat kell még fejlődniük – nyomja meg a szót, mintha nehéz leckét próbálna a fejembe tömni, közben ismét jelentőségteljes pillantásokkal bombáz. Lilla a fehér tengerimalacot választja, zsemlye színű foltokkal, és mire hazaérünk, már el is nevezi: Marcipán. A ketrecet átmenetileg az előszobában hagyjuk, a komód tetején.
Szombat reggel halk motozásra ébredek. Óvatosan kilesek az előszobába. Lilla és Zozó pizsamában Marcipán ketrece körül matat. A ketrecet a földre tették, Lilla éppen két díszpárnát cipel, leülteti Zozót az egyikre a ketrec előtt, ő maga a másikra telepszik. A gondos nagy testvér! -mosolygok boldogan. Zozó kezében gyönyörű alma, cuppogva kisebb-nagyobb darabokat harap ki belőle és pálcika ujjaival Marcipánnak nyújtja a rácson keresztül a falatokat. Lilla suttogva irányítja: most ide tedd, most oda.
– Még nem született picikéje – újságolja Lilla, mikor észrevesz. Hangjában nyoma sincs elkeseredésnek, úgy érzi, érdemes a csodára várni, és türelmüknek meglesz a jutalma. Az ajtófélfának dőlve gyönyörködöm bennük, álmatag mosollyal bólogatok, majd hozok egy harmadik díszpárnát egy bögre teával, és melléjük telepszem. Lilla az egyik oldalról bújik hozzám, Zozó a másikról, és közös ámulattal, csendben csodáljuk az új lakót.
Vasárnap reggelre sem születik picikéje Marcipánnak, ahogy a következő két hétben sem.
Gyerekeim minden reggel pizsamában Marcipán elé állnak, hogy ellenőrizzék a szaporulatot.
– Lilla, szívem, Zozókám, tudjátok… egy picike születéséhez apuka is kell, egyedül nem megy… – kezdem esetlenül, mikor már nem bírom nézni mohó vágyakozásukat. Rég meg kellett volna ejtenem ezt a beszélgetést, de csak halogattam és halogattam, hiszen nálunk nincs itthon egyetlen apuka sem…
Lilla és Zozó csalódását a suta beszélgetés után szerencsére jól ellensúlyozza a derű, ami Marcipán fejlődését, jó közérzetét, játékosságát kíséri. Marcipán csak nő, nődögél, míg egyik reggel arra jutok, hogy ez az állat kövér. Szemérmetlenül kövér. De mitől? Túletetjük? Túl sok a táp, amit a zöldségek és gyümölcsök mellé teszünk? Vagy futtatni kell egy ilyen állatot? Mozognia kellene? Ki tudja? Mert vemhes ugyebár nem lehet, hiába ilyen megrakott hordócska a hasa, hogy majd kidurran, az ugráló szemöldökű eladónő is megmondta a boltban, hogy ez a kis jószág még csak egy fiatal lányka, három hónapos, tehát nem lehet vemhes…
Egyik este meseolvasás közben Lilla lesz figyelmes a szokatlan zajra.
– Anya, hallod? Marcipán sír…
Lassan becsukom a mesekönyvet és az ölembe teszem.
Mindhárman dermedten fülelünk.
Az előszoba homályából lágyan szivárog közénk a halk nyöszörgés. Óvatosan, szinte bocsánatkérően és észrevétlenül átitatja lelkünk zugait, ahogy a lassú őszi eső csordogál a kiismerhetetlen kertek legtitkosabb rejtekébe.
Zozónak görbülni kezd az alsó ajka. Lillának lágy hullámokat vet homlokán az aggodalom.
Megfogom a kezüket, és némán a sötét előszoba felé indulunk.
Marcipán az oldalán fekszik. A gyerekszobából kiszűrődő fényben legelőször zaklatott pihegését veszem észre. Hasának és apró mellkasának riadt morzéjától összeszorul a szívem. Villanyt gyújtok.
– Anya, anya, nézd, odapottyant valami, a lába közé! – Zozó izgatottan mutat Marcipán felé, közben a kezemet rángatja.
Marcipán hátsó lábai mögött egy fényesen pulzáló, nyákos kis csomó fekszik. Marcipán remegve megemeli fejét, néhány tétova mozdulatot tesz hátsó lába, mire a csillogó kis csomag is megmozdul.
– Anya, nézd, megszületett a picikéje! – csilingel Lilla. – Látod, itt a picikéje, nincs meg az apukája, de mégiscsak megszületett! – Lilla boldogan hadonászik, kócos fürtjei jobbra-balra repülnek, ahogy rám néz, Zozóra, majd ismét Marcipánra. Egyenes derékkal előrehajol, térdét behajlítja, mint aki szeretne leülni, de félúton megdermed a levegőben. Nyakát előrenyújtja, szemmagasságból, egészen közelről figyeli Marcipánt és kicsinyét. Zozó átpártol tőlem Lillához. Elragadtatottan iszom gyönyörűségüket, ártatlan bűvöletüket, a pillanat varázsát.
Marcipán feltápászkodik, orrával megböki a sikamlós kis csomót, ami néhány önálló mozdulattal viszonozza a figyelmet. Mikor Marcipán hátrébb húzódik és az új jövevény jobban látótérbe kerül, Lilla, mint a legcsodálatosabb mese főhőse, halkan és dallamosan súgja:
– Mondd, honnan jössz?
Várom, hogy hangjától az ölünkbe potyogjanak az égről a csillagok. Könnyeimet nyelve leguggolok hozzájuk, és összeszorított ajakkal magamhoz húzom mindkettőt. Zozó rögtön az ölembe kúszik, Lilla a kezem után nyúl, de félrebillentett fejjel szemmel tartja Marcipánt és kicsinyét.
Az új csomag még fényesebben tündököl, Marcipán elégedetten szuszog.
(Jean Alves fotója a Pexels oldaláról)