A vadonatúj felhőkarcoló ormótlanul emelkedett a nem-is-olyan nagyváros történelmi épületei fölé, lyukat hasítva a mindent szürkébe borító novemberi szmogpaplanba.
Léna egykedvűen lépett be az áttetszőre suvickolt, szuperérzékeny forgóajtó falai közé, és a szerkezet késztette óvatos toporgás közben arra gondolt, hogy pont olyan ide nem illő és magányos ő is, mint ez a túlgondolt üvegpalota, ahol csak azért dolgozik, hogy pár év múlva hitelből tudjon venni egy kis kertes házat halastóval. A forgásból sikeresen kilépve a szél belekapott a tökéletesre vasalt barna hajába, és lesodorta a jobb füléről a céges logóval ellátott, nyomdafestékszagú sötétkék maszkot. Ettől egy pillanatra megtorpant, és elgondolkodott, hogy nem kéne-e inkább mégis beállni a többiekkel a Hollywoodot csúfoló csillag jelzésekkel másfél méterekre szabdalt földszinti menza sorba, de semmi kedve nem volt az ebéd mellett is valami corporate bullshit témáról csevegni, így végül megigazította a maszkját, és elindult a város felé. Mivel a legtöbben jobbra tartottak, ő balra vette az irányt.
Persze hamar rájött, hogy a többi ember nem véletlen ment arra, amerre: éttermek és kifőzdék helyett jó darabig csak angol turkálók és félig lehúzott roló mögé bújt poros helyiségek kísérték az útját, eszébe juttatva a szebb időket megélt, korrupciótól megtépázott Csepel-szigeti kisvárosát. Már épp a visszafordulást fontolgatta, amikor egy szűk keresztutcába benézve egy színes minilampionokkal díszített helyiséget pillantott meg, a bejárat fölött bohókásan himbálódzó kovácsoltvas cégérrel. Némi hezitálás után bekanyarodott, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Poer-je-le, próbálta kiolvasni a kacifántos feliratot, és bár furának találta, elég franciásnak tűnt ahhoz, hogy bemenjen. Odalépett az ajtóhoz, és – mivel a nejlonharisnya és a műszálas kiskosztüm gerjesztette elektromos kisülésnél kevés dolgot utált jobban a világon – akkora preventív csapást mért a fém kilincsre, hogy az csörömpölve a darabjaira hullott, kizökkentve a kapitalizmus végnapjairól folytatott eszmefuttatásából a pult mögött diskuráló, álmos arcú, csősálas hipsztereket, Tihamért és Oszkárt.
– Jaj, bocsánat – szabadkozott Léna, és kapkodva összeszedte a kilincs darabjait.
– Hagyjad – mondta Oszkár, majd komótosan elindult felé, miközben hátra-hátrafordulva tovább fejtegette, hogy a profit alapú világrend kibékíthetetlen érdekellentétben áll a flórával és a faunával, tudomást sem véve róla, hogy Tihamér már visszament a konyhába a menüt porciózni.
– Asszem, te nagyon éhes vagy – nézett Lénára a fiú, miután a kilincs minden darabját a helyére illesztette.
– Ja nem, bocs. A rázás miatt…
– Hm?
– Az elektromosság… Tudod, a harisnya meg a műszálas kosztüm. Ha rácsapok, nem érzem annyira.
– Ja, értem – mondta Oszkár némi lesajnálással a hangjában. – Ilyenek ezek a természetellenes cuccok!
– Ne haragudjatok, tényleg tök ciki…
– Semmi. Gyere, igyál egy teát a nagy riadalomra – mondta Oszkár, és levett a pultról egy piros zománcos pöttyös bögrét, benne valami meghatározhatatlan színű itallal.
Ahogy Léna tétován odanyúlt érte, a kisujja összeért Oszkáréval, és jól megrázták egymást, de még mindig olyan zavarban volt a kissé túl határozottra sikerült belépője miatt, hogy ezúttal szó nélkül felülemelkedett a kellemetlen érzésen.
– Aú – mondta Oszkár helyette is. – Mit adhatok egyébként?
– Nem is tudom. Francia konyha?
– Ez itt? – kérdezte a fiú csodálkozva.
– A név miatt gondoltam.
– Jaaa… Igazából úgy ejtjük, hogy “pörzsölö”. Vicces akar lenni.
– Ahha. Mint a disznóvágáson?!
– Úgy!
– Jujj – fintorodott el Léna, és minden erejével próbálta elhessegetni a hajnalban visító malacról és a közös családi bélmosásról őrzött gyerekkori emlékeit.
– De ne aggódj, ezek vegán cuccok. Növényi alapanyagból készült disznótoros – tette hozzá Oszkár büszkén.
– Hm – mondta Léna, de még mindig fintorgott. – Nagyon jó a tea!
– A menü is!
A lány végignézett az üres helyiségen meg a bizarrabbnál bizarrabb küllemű előrecsomagolt termékeken a hűtőpultban, és egy kicsit elbizonytalanodott, de aztán meglátta a telefonja villogó kijelzőjét, és idegesen konstatálta, hogy tíz perc múlva negyedéves projekt státusz meetingje van.
– Na jó. Gyorsan kész van? – kérdezte, miközben végigfutott az embernagyságú falitáblára firkált színes menün.
– Mint a villám!
– Szuper! Akkor eeeegy… Majdnem-klasszik hurkakolbi menüt kérek édesburival és káposztacsatnival.
– Jó választás! – mondta Oszkár, és levett a polcról egy pink színű porcelán tányért, majd a konyha felé vette az irányt.
– Ja nem úgy… Bocs. Elvinném – szólt közbe Léna szórakozottan.
– Nem eszed meg itt? Mese is jár hozzá a delfinekről.
– Kösz, most nem. Sietek – válaszolta a lány, némi meglepettséggel a hangjában.
– Értem – fordult sarkon Oszkár, és a csalódás egészen finom jeleivel az arcán visszatette a tányért. – Ugye hoztál dobozt?
– Sajnos nem.
– Ó.
– Nem tudtok adni?
– De. Csak hát az élővilágnak nem tesz jót a sok mikroműanyag, ami a kajás dobozokból az óceánokba kerül. A delfineknek sem.
– Bocsi – mondta Léna színlelt bűnbánattal a hangjában.
Tihamér ebben a pillanatban lépett ki a konyhából, és lesújtó pillantásokat vetve a lányra, átnyújtotta a párás tetejű műanyag dobozt, benne a vegán disznótorossal.
– Hát jó, máskor jobban figyelek a delfinekre – mondta Léna, aztán gyorsan fizetett, majd egy alig hallható “na, hellót” elmormolva kiviharzott a felhőkarcoló irányába.
A meeting a szokásos menetrend szerint zajlott. A marketing osztály vezetői elmondták, hogy a koncepcióalkotás a kreatív mindset irányok finomhangolásának komplexitása miatt nem tudja követni a kívánt timingot, és a továbbiakban még irányadónak sem szeretnék tekinteni a projekt indításakor felvázolt Gantt-diagramot, mert az roppant kedvezőtlen hatással van a vízióalkotásra, mire a folyamatmenedzser nyugtatgatni kezdte a tikkelő szemekkel levegő után kapkodó pénzügyi vezetőt, és virágnyelven közölte az érintettekkel, hogy ez esetben részükről a kreatívok bérezésére vonatkozó előzetes megállapodás sem kötelező érvényű. Léna bőszen jegyzetelt, hogy majd megfelelően tudja briefelni a főnökét, és közben arra gondolt, mennyivel érdekesebb lenne inkább lerajzolni ezt az eseményt.
A meeting végeztével teljesen leszívva vonult be a 21. emeleti teakonyhába, hogy elfogyassza a vegán disznótoros menüt. Az elhúzódó bullshit dömping egyedül arra volt jó, hogy már az összes idegesítő kolléga megebédelt, így nyugodtan magára csukhatta a konyha ajtaját. Miközben melegítette az ételt, elképzelte a két hipsztert, ahogy a mikrohullámok delfinekre gyakorolt káros hatásairól magyaráznak, és gúnyos mosolyra húzódott a szája. Miután lecsipogott a program, asztalhoz ült, és a villáját a vegán kolbászba szúrva, nekilátott az evésnek.
Már az első falatnál elállt a lélegzete. A fura fiúk mégfurább disznótorosa alighanem a legjobb étel volt, amit valaha is evett. A második falatnál már hangos “mmmmmm” hang szaladt ki a száján, és csukott szemmel idézte fel a régi vacsorákat a nagyszüleinél, amikor a disznóvágás horrorisztikus epizódjait maguk mögött tudva, végre leültek a nyári konyha szépen terített asztalához, és átadták magukat a frissensült disznóságok örömeinek. Őszintén elszomorodott, mikor az utolsó falat kolbászt is a villájára szúrta némi káposztacsatni kíséretében, és elhatározta, hogy másnap is ellátogat a “pörzsölőbe”, és a mesét is meghallgatja a delfinekről.
A következő 24 óra rettenetesen lassan telt. Lénának egy halom Excel fájlt kellett rendbe tennie, aminek a képletezését szétbarmolták a kreatívok, ahelyett, hogy a táblánként három darab, rikító zöldre színezett, “Ide írjátok, légyszi” kommenttel megjelölt cellába felvitték volna a megfelelő értékeket. Munka közben kizárólag az tartotta benne a lelket, hogy hamarosan egy újabb adag disznótorost ehet, és egyre gyakrabban eszébe jutott az Oszkárral összeért kisujj is, mire kellemes bizsergés fogta el.
Másnap délben izgatottan lépett ki a zord felhőkarcoló ajtaján, és még az állandóan rohanó tempóját is megkétszerezve igyekezett a Poer-je-le felé. Már az ajtó előtt majd kiugrott a szíve a helyéről, ugyanis a fém kilincset egy színes, horgolt anyag borította.
– Na helló, hogy ízlett? – kérdezte Oszkár, ezúttal kevésbé álmos ábrázattal.
A béna csősál helyett most egy lazán megkötött, pöttyös nyakkendőt viselt, és Léna megállapította magában, hogy határozottan jóképű.
– Isteni volt – válaszolt a lány pironkodva, és az asztalra mutatva megkérdezte, szabad-e?
– Hát persze – ugrott oda Oszkár a fertőtlenítős flakonnal, és bőszen törölgetve próbált úgy tenni, mintha lett volna már más vendégük is aznap.
– Jöhet a tegnapi?
– Hát persze! És a mese a delfinekről – tette hozzá Léna, és minden zavarát leküzdve, kacéran rámosolygott a fiúra.
Oszkár erre egy idétlen félmosoly kíséretében a hajába túrt, és az asztal lábába rúgva elviharzott a konyha felé.
Ebben a pillanatban csörrent meg Léna telefonja, egycsapásra visszarántva a lány elkalandozó gondolatait a hétköznapok zord valóságába. A kijelzőn a kreatívok főnökének a neve villogott baljósan.
– Halló, István, miben segíthetek?
– Már mondtam, hogy Steve vagyok – hangzott a mogorva válasz.
– Bocs.
– Mindegy. Figyelj, Bella, azonnal jönnöd kéne.
– Léna vagyok.
– Still…
–Hú, bocs, épp leültem ebédelni, lehet úgy egy óra múlva?
– Kizárt. Sürgi van, Excelt kéne magyaráznod.
– De…
– Bocs, most muszáj letennem, brainstorming van, 5 percen belül várlak, 2121-es szoba!
A lányt gyűlölettel vegyes szomorúság töltötte el, de nem tudott nemet mondani. Ahhoz túlságosan akarta azt a kisházat a halastóval. Szégyenkezve odakullogott a pulthoz, és közölte Oszkárral, hogy mégis inkább dobozban szeretné. A fiú szemei szikrát szórtak. Szótlanul levette a nyakkendőjét, és egy drámai mozdulattal a pultra dobta, aztán odaszólt Tihamérnak a konyhába, hogy “a business lady ma is inkább mikroműanyagokkal kéri”.
Léna lehajtott fejjel vette át a dobozt, aztán a könnyeivel küszködve rohant a munkahelye felé, de az utolsó sarokhoz érve mégis meggondolta magát…
***
– Figyu, nagyon jó a sztori, de most tényleg mennem kell – szakította félbe Linda, a csinos, kosztümös lány a menühöz járó történetet, és kapkodva elővette a bankkártyáját.
– Oké – válaszolta Tihamér lemondóan, és beütötte a kasszába a fogyasztást, aztán lecsippantotta a kártyát.
– De ugye happy end lett? – kérdezte a lány, miközben magára kapta a pasztellrózsaszín kabátját, és az ajtó felé sietett.
Tihamér nagyot sóhajtott.
– Sajnos nem. Léna a sarokhoz érve meggondolta magát, és még egy utolsó pillantást vetve a zordan pöffeszkedő felhőkarcolóra, inkább levetette magát a közeli hídról.
– Ó – torpant meg a lány az ajtóban, aztán némi hezitálás után visszahúzta a kezét a bebugyolált kilincsről, és hátrafordult a fiú felé.
– Na és ha holnap tovább maradok? – kérdezte kacér mosollyal az arcán.
– Akkor azt is elmondom, hogy Léna delfinként reinkarnálódott.
– Hm.
– Vagy egyszerűen otthagyta a fenébe a munkáját, visszament Oszkárhoz, és két héttel később odaköltözött hozzá a kerti tavas kisházába – tette hozzá a fiú, és mosolyogva megigazította a pöttyös nyakkendőjét.
(Kép forrása: Shutterstock)