Minden karácsonyi ajándékozáskor elcsábít egy tökéletesnek látszó tárgy. Egy olyan mesebeli világ, háromdimenziós csodaország, melyről úgy érezem, bárkinek örömet okozhat. Akár bele is tudjuk képzelni magunkat: pici házikók pici emberekkel, apró életesemények megragadott pillanatai. Ráadásul ezt a látványt még fokozhatjuk, ha jól megrázzuk a gömböt – mert, igen, a hógömbről beszélek –, s abban hirtelen elkezd esni a mosolygós, dércsípte, piros orcájú, boldog emberekre valami sűrű, hófehér szemcse, kavarogva adva illúzióját az üvegbe zárt világban zajló hóesésnek. Olyan, mintha az örök télben örök boldogságban úsznának – miniatűr tárgyaikkal – a miniatűr emberek. Miközben pedig… Valami folyadék veszi körül az egészet, szó sincs hóról, csak valami műanyag izéről, amit ráadásul újra és újra fel kell rázni. Arról nem is beszélve, hogy ez a világ rendkívül törékeny, hisz egy vékony, átlátszó üvegbúrába van zárva az egész.
Mennyire kiábrándító a valóság…
Nos, mégis van egy valódi, létező hely kicsiny országunkban, amely a tél beköszöntével szinte ugyanilyen giccsesen idilli képet ölt magára. Olyan karácsonyos-meséskönyves címlapra kívánkozót. Örökké havas háztetők, hófehér-szűz utak minden reggelre. Aztán kósza hangok: visító gyermekkacaj száll a levegőben, melyet a vidáman szánkózó, hógolyózó apróságok adnak ki önfeledt pillanataikban.
– A rosseb essen belé!
Öö, bocsánat! Ez már nem az idilli világ apró gyermekeinek hangja. Az általam enyhére színezett káromkodás, mely eredeti verziójában jóval hosszabb és nyomdafestéket kevésbé tűrő volt, anyai nagybátyám száját hagyta el azon reggeleken, melyeket hólapátolással kellett kezdenie. Azaz, szinte minden téli reggelen. Ugyanis egykori lakóhelyén, Széphalmon, tényleg mindig esik a hó. Akkor is, ha a mellette fekvő települések határai feketéllnek. Nem, nem a természet különös kegyeinek köszönheti ezt az adottságát, hanem a tőle két kilométerre fekvő Magas-hegyen üzembe helyezett hóágyúknak. Amint tíz fok alá süllyed a hőmérséklet, a Zempléni Kalandpark sípályáinak hóval való táplálásához bekapcsolják a gépeket, melyek olyan sajátos mikroklímát varázsolnak a bájos kis zempléni falucska lakóinak feje fölé, hogy azok valóságos hógömblakóknak képzelhetik magukat – ha épp úgy hozza a kedvük.
Szeretett nagybátyám azonban már kinőtt a hóemberépítés korszakából, meg aztán megette a kenyere javát és sorolhatnám a hasonló, kormeghatározásra szolgáló kifejezéseket, de talán az lesz a legegyszerűbb – elvégre nem hölgyről van szó, így nem vétek vele hatalmasat –, ha elárulom, hogy jóval túlhaladt a hetvenen. Odaszületett, abba a pici falucskába, mely valóban olyan szép, mint a neve. Széphalmon élte le életének nagy részét, ott építette saját két kezével a házát, és egyáltalán nem gondolta volna, hogy vénségére a legtöbbet hólapátra kell költenie.
Na, jó, ez tényleg túlzás részemről, elismerem. És, bevallom, először én sem értettem a csodaszép, havas táj láttán feltörő indulatait, csakúgy, mint a rokonság egyéb tagjai. Míg el nem magyarázta nekünk a maga sajátos módján: – Nézd, idefigyelj! Kimegyek pizsamába’, köntösbe’, mert csak be kén’ fűteni reggel, megyek hátra a kazánhoz, oszt ezek a rossz térgyeim már nem úgy szolgálnak ám, mint annak idején, megyek, oszt nem bírok lépni, aztán meg lépnék, de csak úgy csúszik a betony, hisz csak esik, meg esik az a nyavalyás hó. Oszt a múltkor is úgy elvágódtam, hogy az állam is felhasadt, itt, ne, né’ csak! Azt hitte az ángyó, hogy beittam az este, pedig dehogy ittam én, tényleg nem, hidd el nekem, az istenér’! Osztán legközelebb mán fogtam a pokrócot, magam elé dobtam a hóra, úgy lépkedtem végig rajta, majd felszedtem, újból előre dobtam, de buktam fel abba’ is! Hát mit nem lehet ezen megérteni?! Kell a fészkes fenének ez a… – No, itt ismét olyan szófordulatok hagyták el száját, amelyek leírásától inkább eltekintenék. Lényeg az, hogy megérttette velünk, miszerint szülőföld ide, családi emlékek oda, ő úgy dönt, hogy eladja a saját kezével, vérrel-verítékivel megépített hajlékát, és beköltözik a szomszédos kisváros egyik lakótelepi panellakásába. Ott se fűteni nem kell, se havat lapátolni!
Mindig realista ember volt az én szeretett nagybátyám, így mindig meg tudta ítélni azt, mi szolgálja a leginkább a kényelmét. De hogy ezt az óriási döntést meghozza, felszámolja és eladja egész addigi életének színterét s annak szinte minden kellékét, azt sosem gondoltuk volna. Elég volt néhány örökké-havas tél és egy időskori térdkopás; mindezek együttes összjátéka nagyobb erőnek bizonyult bármely korábbinál, melyeknek sosem sikerült tartósan és véglegesen Széphalomból elcsábítaniuk őt.
Mikor aztán az én, egész gyerekkorát a széles határban töltő, s felnőtt életét kertes családi házban leélő nagybátyám becuccolt egy harmincöt négyzetméteres kis, erkély nélküli lakáskába, nagyon féltettük. Attól tartottunk, hogy a honvágy, a nosztalgia, vagy a gyökértelenség érzése rátör, netán a szűk panelvilág miatt bezártságérzet fogja kínozni. De a nagybácsi ekkor ismét tanított a család számára valamit: ő nem volt hajlandó a veszteségekre koncentrálni, csak a jó oldalát akarta meglátni új, picinyre zsugorodott világának.
Ősszel történt az adás-vétel, pont a fűtési szezon kezdetén. Emlékszem, az első két hónapot milyen átszellemült arccal töltötte. Ült a kicsiny lakásban, nézte a frissen vásárolt lapostévéjét, melyből valami oknál fogva a legkisebb képernyőset választotta – állítólag ez tetszett meg neki, meg hát azt mondta, hogy minek neki ettől nagyobb a kis szobácskába – és semmi mást nem hajtogatott, csak azt: – Míllyen fííínom, jóóó meleg van! Oszt nem kell kibotorkálni fűteni! – Tényleg látszott rajta, hogy megtalálta a helyét – újból. Mert aki helyén van, úgy-ahogy a nagyvilágban, annak nem nehéz az ilyesmi. Lelki egyensúlyából rövid ideig kibillenthetik a körülmények, de leküzdve azokat, könnyen megtalálja ismét a boldogságforrásokat. A legkisebbet is, akár.
S hogy még egy egész aprócska sztorival fejezzem be a történetemet (csak azért, ha már gömb, legyen kerek): karácsonyra nagybátyám már összebarátkozott újdonsült, panelbéli szomszédasszonyával s annak unokáival. Az egyik, édes ötéves gyakran átkukucskált hozzá. Mikor eljött a fadíszítés napja, nagybátyám, aki, mint minden egyébnek az életben, ennek sem kerített nagy feneket, előhúzta a szekrény polcáról kicsi, huszonöt centis műanyag-fenyőcskéjét. A szomszéd kisfiú, mikor meglátta, a csodálkozástól tágra nyílt szemmel rohant haza a nagyihoz ezzel a felkiáltással: – Hú, Mami! Gyere, nézd csak! Laci bácsinak nemcsak a tévéje picike, hanem a karácsonyfája is!
S az én szeretett nagybátyám mindezt jóízűen, nagy hahotával mesélte el nekünk. Panaszszó ritkán hagyja el száját. Pedig tudom, hogy gyakran gondol vissza nemcsak nevében szép kis szülőfalujára, ahol gyerekkorában igazi, nagy, havas telek voltak, valódi hóval és faggyal.
Az ám! Gyerekkorában… Mekkorát is fordult azóta a világ!
De ez, már egy másik történet.
(Xenia Shtreter fotója a Pexels oldaláról)