Emlékszem a döngölt földű, Tisza-parti házra. Télen dunna, nyáron libatollas takaró alatt hárman osztoztunk nagyanyám meséin. Fejtől-lábtól aludtunk, mégsem szorongott senki.
Emlékszem a szú ropogására az öreg diófaágy vaskos támlájában. Ha álmatlan vagyok, elég csak a szúzizegésre gondolnom, hogy elaludjak.
Emlékszem a kék uazra, apám – mellényzsebében székely nagypapa makacs öntudatával – egy tavaszi reggelen felpakolt bennünket a teherautóra, egy szobányi bútor, néhány tyúk, meg a Bodri kíséretében. Két napig zötykölődtünk egy dombosabb vidék felé, ahol erősebben sodródnak a folyók, az erdők nagyvadak hangján zúgnak, és ha térképen keresed, sötétbarna foltok rejtik a szerencsét.
Emlékszem az idegen tájra, ahol a tengerit kukoricának, a kanálist csatornának mondják, és sehogy sem értették anyám szavának diftongusait.
Emlékszem hófehérre meszelt új otthonunkra. Apám húsz lépéssel körbeérte, mégis sehol máshol nem volt tágasabb boldogság nekem, mint abban az apró házban.
Emlékszem, anyám húslevesének illatára, anyám asztalához csalogat ma is.
Emlékszem Leveles mamára, az eperfa alatt ült nagy karosszékben, tenyerét véresre ette a kukoricamorzsoló rozsdás foga, szlovák dalokat énekelt nekünk, míg anyáink két műszakban varrták a szocializmus ötéves terveit.
Emlékszem az első kibetűzött szóra, ma is megdobban a szívem, ha kimondom: baba.
Emlékszem az első kopogós lakkcipőmre, spórolt pénzen vette anya, ma is siratom rolleren elkoptatott orrát.
Emlékszem egy zöld szemű fiúra, nyolcadikban a suli mögött megfogta a kezem, de elengedte, amikor befordultunk a gimnázium sarkán.
Emlékszem, évnyitókor még összeért a vállunk, miközben rettegve hallgattuk a „Ruszkik haza” rigmusát a hangosbemondón. Hitetlenül néztük a méregzöld tankokat, ahogy végigvonulnak a Tolbuhinon és a keleti határ kanyarulatában olvadnak semmivé. A Tolbuhint másnap átnevezték Komlói útra, félve figyeltem, ahogy a főtéren máglyán égették az orosz nyelvkönyveket.
Emlékszem az első világútlevelemre, csak Ausztriáig merészkedtem vele, a Mariahilfer strasszéról schillingekért hoztam mikrót és videomagnót a családnak.
Emlékszem az első discora, ahol néptánc helyett a Modern Talking bráderluijára táncoltunk. Az autósmozi udvarán húszéves audik kopott ülésén bundesliga frizurás fiúk és dauerolt hajú lányok ölelték egymást az esemény utáni tabletták reményteljes szabadságában.
Emlékszem az első csókra, egyszerre volt nyálas és édes, örök pecsétet hagyott a számon a bajai efot egyik sátrának takarásában.
Emlékszem a fréziák illatára, menyasszonyi csokrom kiszáradt szirmaiban őrzöm esszenciájukat.
Emlékszem két angyal hangjára, mindkét alkalommal kilenc hónapba telt, mire megértettem az üzenetet.
Emlékszem, jegesre fagyott a szám, amikor utolsó csókomat adtam apám homlokára. Lezárt diófa koporsóban vitte magával, biztosan porrá vált az is, ahogy apám szemében a kékség.
Emlékszem anyám arcán az első barázdára. Apám koporsószögei mélyítették szakadékká.
Emlékszem, élesen emlékszem arra a veszett szélre, amely a bátyám halálhírét hozta magával. Gyászszínűre festette anyám szemében a fényt, és mint egy rossz plasztikai sebész, idegméreggel ölte ki mosolygáshoz szükséges arcizmait.
Emlékszem negyvenhat szál liliomra. Rothadva hevertek a magasra rakott sír felett.
Emlékszem a fagyott rögök hangjára. Sosem csendesül kopogásuk.
(Fotó: Photos by Lanty, kép forrása: Unsplash)