Komondy-Tóth Anikó: Kötelezően szabadon választott

Hazamentem vidékre a hétvégén, hogy az első otthon töltött napon a beszakadt koponyát és az aszfalthoz ragadt állkapcsot feltépjem az útról, majd fűre fektessem a macskám még langymeleg tetemét. Míg néztem az ínyből épphogy kibújt, tűéles kölyökfogakat, az érintésed hideglézere égette pontot simogattam a csípőmön. Féltem, hogy ezzel a stigmával itt, még nincs vége. Tizenévvel ezelőtt, az egyetem lépcsőfordulójánál kiszakadt a SPAR-os szatyrom oldala és két kis csomag ropi meg a kávétejszín bújt ki rajta, hogy eléd csússzon üdvözlésképp, megnyitva színdarabunk első felvonását. Felvetted és visszaadtad a ropit meg a tejszínt, amit én újból a szakadt zacskóba tettem, mert zavarba jöttem rám vetülő árnyékodtól, az izzadságszagodtól, amely te voltál, nem Nivea, nem Axe, amitől önmagát oldotta ki a gombos nadrágom. Ahogy befordultál a tanszékre, a szatyorból egyre több minden kezdett kiömleni a léptek csiszolta lépcsőfokokra és én nem nyúltam többé utánuk. Kedvem lett volna az elszórt holmik közé feküdni, és hóangyalként magam köré rendezni a tampont, zsemlét és a rágót.

Azon, hogy te államvizsgáztattál, meg sem lepődtem. Ki kellett vonulnom veled a vizsgateremből, tételütközés miatt a folyosón dolgoztam ki a válaszaimat. Az alagsor belső boltívénél, egy ablaknyílásban adtam számot négy év tudásáról. Hála két Xanax-nak meg három Snickersnek, bódulatomban észre se vettem, hogy mennyire tökéletesen állt a gyűrt fekete ing a mellkasodon. Fel sem tűnt, ahogy hosszú, ápolt ujjaid sms-t írtak egy idegennek. Úgy tettem, mintha az ablaknyílás szűk peremére fektetett lapomat nézném, pedig a lábadat hasonlítottam az enyémhez. Vagy kétszer akkora volt a cipőd, mint a szandálba bújtatott lábfejem. S míg tanakodva a toll kupakját rágtam, az orrodat is meglestem, és minden extra millimétert kecsegtetőnek találtam.

Ez a tetszés nem zavart bele lelkem állóvizének felszínébe, levelét se hullajtotta bele, míg évek múlva fel nem csengettem a felső szomszédhoz, mert a zaj miatt már szétbaszott az ideg. Te nyitottál ajtót, és én annyira meglepődtem, hogy jó napot kívántam az este közepén, te pedig az felelted, magát tanítottam. A magázás távolságtartása bennem olyan erőket szült, hogy a nadrágomon immár a cipzár is magától működött. Mindent elrendeztél, onnantól kezdve az alattad élés biztos tudatával aludtam és főztem. Csendben. Olykor esténként hallottam, ahogy mosdótáljához üti borotváját egy lakó. Ilyenkor mertem azt hinni, hogy te csak holdfénynél borotválkozol, és kedvem lett volna feltépni a falat, majd kiinni a lefolyócsőből a szőrhabos csatornavizet. Ekkor még nem voltam szerelmes beléd, az őrület csak később adatott meg.

Ha találkoztunk is, én állandóan cipeltem valamit: két komódot az Ikeából, vagy két csomag darált pulykahúst, meg prézlit, és hónom alatt a szatyrokkal beügyetlenkedtem magam a kaput tartó karod alatt. Tartottad volna a liftet is nekem, de ennyi erotika elég volt egy napra, így gyalog mentem fel az elsőre, hogy kiheverjelek. Ha megláttam az ingó járásod, méterekkel magam előtt, én átrohantam egy mellékutcába, és hiába fütyült utánam ó-lábaid közül a szél, én fülemre szorított kézzel kértem egy újabb korsó sört a Keletinél.

Eltelt egy év, újból jött a nyár, mikor telefonhívások közben, szépen és lassan olvashatatlanná sírtam a wifi-kód matricáját a laptopomon. Munka nélkül maradtam, az utolsó ezresek elmentek teavajra meg szempillaspirálra. Mikor anyám kisegített kétheti kajával, melyek Teletál matricájú dobozokban várták az emésztést, a lépcsőfordulóban újra összefutottunk. Szia, mondtad, mert hogy egy csiszolópapír ügy miatt mi már időközben pertuba kerültünk, és belőlem olyan nőiesen bugyborékolt elő a viszontszia, hogy még melléd se értem a sporttáskámmal meg az Aldis szatyorral, mikor felajánlottál programnak egy könyvbemutatót. Gyere el, a honlapon minden fent van!

Hiába vágtam magam puccba kölcsön holmikból, mentem el a könyvbemutatóra, nem voltál sehol. Próbáltam részegre inni magam a szörpök között, és mikor kérdezték, mi a véleményem a könyvről, én a cukorsokktól csak annyit mondtam, hogy baszni jöttem, nem irodalmazni. Hazaérve az élével befelé fordítottam Dosztojevszkijt, Dragománt meg Sartre-t, és napokig bujkáltam a Síp utca parkoló autói között, ha szembejött valaki. Meggyőződésem volt, hogy a bemutató résztvevői egytől egyig a szomszédaim voltak, csak te, a felettem lakó nem jöttél el. Bennem a szégyen és a megaláztatás már két hete gőzfunkción volt, mikor a Roni ABC-ben lehajoltam vöröshagymáért. Ekkor a fehér pólóm és a farmerem dereka között kibuggyant egy pici, fehér háj, az én muffin toppom, a szerelmi csimpaszkodóm, amelyről Rubint Réka mélyen hallgatott az önéletrajzi könyvében és minden videójában, mint karrierjének szégyenfoltjáról. Ezt az édes húst jéghideg ujj érintette meg és nyomta be a csípőcsontig, mintha le kívánná mérni a testtömegindexemet. Jól áll rajtad ez a felső, mondtad, és én rámarkolva a lédús hagymára, feléd pucsítva lestem a vállam fölött, ahogy egy Maggi leveskockával még felém intesz. Jó estét, bagoly, formálta a szád, majd a chipsek mögé léptél. Nem voltál sehol, mire magamhoz tértem az ámulatból, kezemben szorítva a blokkot, amit egyébként sosem veszek el. Álltam, és a bőröm egy ponton még mindig nem bírta feldolgozni, hogy hozzáértél. Azon gondolkodtam, lehetett-e annyira forró az érintésed, hogy lefagyjon tőle a bőröm? Mivel már nem bízhattam magamban, hazarohantam a gyerekszobámba felnőni, és ahogy említettem, másnapra megdöglött a macskám.

A második felvonás akkor kezdődött, amikor a szomszédos tűzfalak női óriások elhanyagolt, visszeres lábaira kezdtek hasonlítani az őket borító, vöröses vadszőlő nélkül. A folyosóajtót nyitva hagyva épp felmostam, és te belökted egy újabb sziával. Én meg, hogy távoltartsalak, annyit mondtam a lakás küszöbéről, hogy még száradnia kell. A nedves kockakő krokodiloktól hemzsegő árokká avanzsált és átordítottunk a másik küszöbére, hogy kösz jól vagyok, míg ki nem nyögted, hogy ha akarom, van még egy tiszteletpéldánya a könyvednek. Később, ha felszárad a vizesárok, áthozod.  Köszönöm, megtisztelnél vele, mondtam, merthogy felnőtt nővé értem, mikor a döglött macskámat két vastag nejlonzsákba csomagolva a szomszéd kommunális hulladéka közé rejtettem. 

Mire minden felszáradt, és a kávé is lefőtt, te – lazán, egy mackóban – átjöttél a könyveddel. Már én se törtem magam, az se zavart, hogy a spejz küszöbe kiszakította a zoknim, míg a tejet odaadtam, vagy, hogy többszáz pörköltcsepp egy hete levette magát a fazék tetejéről, hogy a tűzhelyre égjen. Téged nem érdekelt a por, vagy a széttépett nejlon fecnik a padlón. Azt nézted, ahogy beleszagoltam a könyvedbe, középen erősen megtörve, amitől felsikoltanak a könyvesbolti eladók. Akkor jöttem rá, hogy olyan szagod van, mint a frissen nyomtatott könyvnek, és hogy ennél őszintébben nem vállalhattam volna fel a vágyaimat, minthogy nyitott szájjal szagoljak bele az ajándékodba és egy sorát sem olvasva tegyem le a konyhapultra, annyit mondva: ez jólesett.

Végre lett munkám, egy irodában, és már teavajon kívül futotta májkrémre meg magyarosra is. A folyosón bíbelődtem a zárral, szatyrom a lépcsőfokon eldőlve hevert, mikor megjelentél a fordulóban. Kérdezted, mi lesz a vacsora. Én meg rávágtam a fizetésnap mámorában, hogy te. Megvártad, hogy kinyissam az ajtót, beengedjelek, majd bezárjam. Türelmesen végignézted, ahogy leveszem a lakkcipőm, megmosom a kezem, elteszem a májkrémet, a magyarost, meg a burzsuj rozscipót öthúszért. Majd feltűrted a ruhámat a csípőmig, mire figyelmeztettelek, hogy a harisnyával óvatosan, mert Calzedonia és a munkanélküli járulékom 5%-a ráment. Erre te kedveskedve azt mondtad, hogy kis idióta és megtépted a méregdrága alsóneműt a picsámon. Mint tiszta lapra, úgy folyattad rám a tintaszagú izzadtságodat és véstél belém ősi barlangrajzokat. Úgy éreztem, egy vagyok a könyveiddel, egy a tiszteletpéldányok közül, melyeket középen törnek be.

Kezdetben nem vártam sokat ettől a liezontól. Egy este vacsorázni hívtál, messze a belvárostól, gondolom, hogy ne lássanak minket együtt átkelni a zebrán. Én ebből már tudtam, hogy van feleség, meg kölyök. Néztük a menüt és én, mintha csak könyvet olvasnék, a végénél kezdtem, rendelve egy pohár szekszárdi kadarkát. Kadarka, kérdezted. Milyen az? Én rávágtam, hogy a kadarkának olyan íze van, mint az elhagyott szeretőknek, és akkor azt mondtad, hogy megkóstolnád. Mire én azt feleltem, hogy két órája sincs, hogy belenyaltál. Erre te elnevetted magad. Ha már borok, a feleséged vörös vagy fehér, kérdeztem, és akkor először néztél rám úgy, mint aki képes lenne megütni. A volt feleségem is vörös, felelted, de ő klasszikus fajta, olyan kékfrankos. Én pedig a vacsora végéig befogtam a pofám, mert fogalmam sem volt, hogy mi az az étel, amihez kanonizált kékfrankost isznak, de legjobban apokrif kadarka illik hozzá.

Hazafelé megoldódott a nyelved, végül is megérdemled, hogy elmondjam, fakadtál ki, ki másnak mondjam el, ha nem neked. Válunk a feleségemmel, évek óta külön élünk. Viszont a hétvégén átjött, volt jógatáborban, tíz kilót fogyott, és nem fogom neked letagadni, végigbasztuk a vasárnapot. Ballagtam melletted teli hassal, arra gondolva, hogy én aznap – vasárnap – székelykáposztát ettem anyámnál az ünnepi herendiből, és meg sem fordult bennem a gondolat, hogy az albérletem fölött te éled a magad életét, mintha napokkal azelőtt nem egy szinttel lejjebb könnyítettél volna magadon. Annyit mondtam erre, hogy ez jó, akkor még van esély arra, hogy kibékültök, mire te azt felelted, dehogy, egyedül azt nem tudom, mikor adjam oda a válási papírokat. Az, hogy megbasztam, nem jelent semmit, de már másnap felhívott és számon kért. Érted? De én nem értettem.

Mire a szemközti óriás női combok újra ruhát húztak, immár zöld borostyánból és vadszőlőből, én két csíkot hugyoztam egy lakmuszpapírra. Ahogy az irodai shredelőt etettem elrontott szerződések és gondolat fecnik tömkelegével, eldöntöttem, hogy megtartom. De ebédkor, az otthonról hozott lecsó illatára, már határozott nemmel feleltem. Másnap is meg kellett semmisítenem három szakdolgozatot meg tucatnyi önéletrajzot, és mire Vágány Egon 2015-ös CV-jéhez értem, teljes bizonyosággal állt előttem, hogy gyilkossá kell lennem, és addig rugdostam az iratmegsemmisítőt, míg lerepült a balerinacipőm, és többet már nem kellett bemennem dolgozni se. Mikor a kórházban a falnak fordultam, nem felelve az ott fekvő, vetélőfélben lévő anyák kérdéseire, azt gondoltam, így jártam, kell egy kis előégetés a pokol előtt. Az abortusz után nem vettem fel a telefont neked, nem mertem a folyosóra sem kimenni. Hagytál egy-két cetlit, az egyikre azt írtad, tudom, hogy ott vagy. Hirtelen nem tudtam kinek üzensz, nekem vagy a gyerekednek. Aztán egy nap csak felvettem a telefont, mert az ajtón is dörömböltél közben és egy szomszéd a negyedikről kivonyított, hogy engedd be, bassza meg! Beengedtelek, elém térdeltél, átölelted a derekam, simogattál. Köldökömbe akadt az állad, rám emelted a mélykék szemed. Megkértél, hogy menjek el veled Kemencére. Alkotótábor, csak kettőnknek.

Talán mikor a nagyszüleid parasztházába beléptünk, lettem úgy igazán szerelmes beléd. Tettél-vettél a gyerekkorod romjai között. Látod, itt ültem, a nagyim meg itt állt, a macska itt melegedett, nagyapám itt morzsolta a kukoricát. Még az a kis ceruzaszerű dolog is megvan, amivel könnyebben megkezdhették a szemek lefejtését. Mikor az öled felé vezettél, belőlem kifolyt az igazság, hogy bennem születésem óta várt téged egy fotópapír, hogy beleégesd magad tisztafénnyel. Hiába a tökéletes pozíció és exponálás, én kilöktem magamból ezt a fotót, még mielőtt fixálóba dobhatta volna bárki is. Megfogtad a kezem, megtelt a szemed könnyel, és annyi együttérzést és szeretet láttam benne, mint amikor anyámnak mondtam el, mit tettem. Jól tetted, mondtad és én mosolyogtam, mert magam előtt láttam egy párhuzamos univerzumot, ahol ezért pépessé vernél a döngölt padlón, szívembe döfve a kukoricacsuhé-bontó fát is. Időt kértem, bevonultam a fürdőbe és a rozsdaszélű tükörbe nézve tudatosult bennem, hogy fekete rövid hajjal kezdtem ebbe bele és már derekamat éri a két, vörös színű varkocs. Észre se vettem, hogy ennyi időbe telt a SPAR-os szatyortól eljutni a lelkedig. A veled töltött idő kiégetett, mint egy zománcos edényt. Nem tudtam azonos színnel kijönni, mint amilyennel bekent a jóisten. Lefutottam a Kemencéhez, mert nálatok még a patak vize is tüzes, és míg a víztükör felé lógattam vöröses hínárfürtjeim, hogy kívánjak egyet, egy idős férfi a hídról felém szólt, hogy leszopnám-e? Ránéztem, és felháborodva kérdőre vontam, hogy merészel ilyet kérdezni egy frissen szült anyukától. Párdon, felelte, majd eltolta a biciklit a szatyrokkal együtt, én pedig félrefordultam hányni a csalánosba.

Megnyíltál előttem Kemencén, dőlt belőled a múltad, a terveid, a meglátásod arról, mi a különbség az omlett és a rántotta között; a tea vagy a kávé-e a jobb, és ha fene fenét eszik is, te csak fehér kenyértől vagy hajlandó szarni, egyék a gazdagok a magvas kifliket. A tejet akkor szereted a legjobban, ha zsíros, és neked semmibe se rakjanak cukrot, mindent szórjanak be sóval. Állandóan simogattam az arcod, halántékodnál az ősz, rövidre nyírt hajadat. Szerettem ezt az intim némaságot, amit megengedtél nekem, hogy nem kellett semmit elmesélnem, felelevenítenem a múltamból. Élni hagytál a jelenben. Talán kíváncsi se voltál rám, jó volt lenni valakivel, aki úgy tesz, mintha nem lennének elvárásai. Kényelmes volt abba a hitbe ringatnod magad, hogy ez majd elég lesz nekem, mert sose ismertem jobbat vagy nem is vágyom rá. Elhitted, hogy egy újabb könyv, rangosabb kinevezés az egyetemen, és egy ex-diáklány majd elfed és helyrehoz ötvenévnyi elbaszott életet. Magadra tettél, mint egy vízálló sebtapaszt, de én már az első kézmosáskor leváltam rólad, hogy meggyógyulhass.

Hazaköltöztem. A legjobb barátnőm nem volt hajlandó rád nézni, ahogy a csomagokat a kocsijába tetted. Beszéltél hozzá, de ezúttal igazi hallgatóval találtad szembe magad. A téli pulcsijaim a szemeteszsákokban groteszkül a hátsó üveghez nyomódtak. Már látszódott, melyik növény nem fogja kibírni a 40 kilométert hazáig. A tévém kritikus libikókát játszott a lapjára fordított szekrényen. Már gurult az autó, és te úgy tettél, mintha nem működne a kapukód, mintha új lakó lennél, papírról olvasod le a számot és a keresztet. Elmentünk anélkül, hogy felém néztél volna, máig nem tudom, meddig állhattál ott, az önkormányzati kiíráshoz préselődve, „Köszönjük Botond”!

Kaptam egy újabb munkát, és csak elképzelni tudom, most hogy nézhetnek ki az óriásnők lábai a túloldalon. A BÁV üzlet ajtaját zártam, mikor a tükörablakban megláttalak magam mögött. Mint aki hozzászokott a szellemidézéshez, tovább csörgettem a kulcsot, akárcsak a javasasszonyok a sarkokban a füstölgő ánizst. Meleg sziával, hogy vaggyal jöttél, mire azt feleltem, jó estét, tanár úr és a magázás újbóli meglelése rajtam tartotta a fehérneműt. Ebbe a válaszba még a ballonkabátod is beleszürkült. Megindultam haza, és mikor utánam nyúltál volna, közénk lépett a kocsmából egy részeg csóka. El az útból, szarnom kell, harsogta és fejjel előre esett a biciklitárolóba. Hátrafordultam, először néztem a szemedbe a búcsú óta, amikor is te nem néztél rám. Széttártad denevérszerű karjaidat, a “mi lesz most”-ot már csak a szádról olvastam le, mert elzakatolt mögötted egy tehervonat, tele Skodával, Szeged felé. A cipőm orrára néztem, amin megsérült a bőr. Ezzel rúgtam szét a shredelőt. Míg erőt gyűjtöttem belőle, míg kerestem a válasz megformálásához az akaratot, addig számos vonat elment Szeged felé, meg vissza, Pestre is. Két öngyilkosság is történt a vonalon, a felsővezeték pedig számtalanszor leszakadt, a biztosítóberendezés, a kurva anyját, azzal minden héten volt valami.

(Fotó: Pixabay, kép forrása: Pexels)