Mikor Sajtos Laci végigfutott a falu főutcáján, Teri néni letette a kapát, amellyel a kerítés előtti kiskertet gazolta, és hosszan, ráncolt homlokkal nézte a férfi negyvenötös bakancsa nyomán felvert port. „Valami történt.” Betette kezét az otthonkába, majd nyomban ki is vette, a kertkapunak támasztott kapára pillantott, jó helyen van ott, nyugtázta, és korát meghazudtolva, lendületesen indult el a másik irányba. Sajtosné Éva akkor engedte ki a birkákat. Teri néni hiába kiáltozott a kapu felett, a hangja nem vágott át a legelőn, tán a szél is más irányba fújta, fene tudja, olyan izgatott volt, hogy nem elmélkedett ezen, rápróbált a kilincsre, az engedett, úgyhogy már bent is volt. Ismerte a járást, kitaposott kerti cipőjében szaporán csoszogott a birka akolig.
– A frászt hozza rám, Teri néni! – bosszankodott Sajtosné, mikor az öregasszony hátulról, akárha sodrófával vágna a lapockái közé, ráköszönt.
– Hova ment a Laci? – kérdezte Teri néni, mert a bocsánat szót egész életében nem használta, csak nem fogja pont most, a hetvennegyedik évében elkezdeni.
– Mi?! – kérdezett vissza az asszony, hangosan nyögött, az akol ajtaja szorult, meg kellett emelni, hogy a girbe-gurba talaj felett a helyére lehessen tolni.
– Az orgona körü’ kapá’tam, mikor elrohant mellettem a Laci, nem is köszönt – tette hozzá, hátha a sértettsége majd magára vonja Éva figyelmét.
Éva elengedte a drótos nagyajtót. „Végül is, ha már kint vannak a birkák, édes mindegy, hogy nyitva marad-e ez a rozoga szar” – gondolta, és megadón fújt maga elé, mint a fejésre váró tehenek, aztán fordult Teri nénihez, tudva, hogy úgysem szabadul, amíg nem adja meg neki a figyelmet.
– Valami baleset történt a vasúti átjárónál.
Teri néni elsápadt, mert bár minden áldott percben kívánta a szervezete a mások életéről való tudást, abból is minél súlyosabbat a kielégülés végett, azért ennek mégsem tudott örülni.
– Milyen baleset? – hebegte, s körülnézett, vajon messze van-e a pad, úgy rémlett, van egy valahol a Sajtosék udvarán, arra lerogyhatna, s akkor Éva tüsténkedve hozna neki vizet, jólesne most a törődés ebben a késő tavaszi melegben.
Éva azonban nem örült az újabb kérdésnek, a kézfejével megtörölte a homlokát aprómintás kendője alatt és az istálló felé indult:
– Nem tudok semmi egyebet, Teri néni, sétáljon el arra, aztán majd okosabb lesz – javasolta megjátszott kedvességgel, azzal el is haladt a méltatlankodástól elnémult öregasszony mellett.
A vasúti átjáróhoz nem engedték oda, két rendőr állt széttárt karral, gorombán tessékelték a roncsoktól messzebbre.
– A busz, amin az iskolások… – hallatszott a bámészkodók közül, de nem lehetett kivenni a folytatást a jajveszékelések karcos bozótjából.
Teri néni azon kapta magát, hogy kezét tördeli, és a „Jaj, Istenem” Jaj, Istenem!” zsolozsmát ismételgeti. A busz körül rohanó, kiáltó, eltűnő és feltűnő egyenruhások között végre észrevette Sajtos Lacit, a férfi tekintete jobban megrémisztette a mozdony orrára gyűrődött sárga busznál. Még jó tíz-húsz méterre is látszott sötét szembogarának égő tüze, mely elé, mintha üveglapot feszített volna a tragédia. Vijjogó szirénával elhúzott egy mentőautó a város felé, aztán jött helyébe másik. Teri néni szorítása a kezében tartott ruhazsebkendőn kissé enyhült; a mentő, az jó, az életet jelent.
– Az én apukám is hős ám – rángatta meg otthonkája szélét egy csengő hang tulajdonosa.
Teri néni lenézett, a kis Sajtos Vica anyjától örökölt szőke fürtjeit látta. Piros, óvodai szoknyáját illegette, ahogy csodálva nézte a busz ráncos ajtajával hadakozó apját.
– Persze, hogy az, angyalom, de neked nem kellene itt lenned! – szigorodott meg Teri néni arca.
– Magának se kéne itt lennie! – vágott vissza a cserfes hatéves, s erre elnémult az öregasszony.
– Anyukám kiengedett, azt mondta, nézzem csak meg, hol marad az apu, miért olyan fontos neki, hogy itt ólálkodjon, amikor az ebéd már lassankint kihűl a sparhelton.
Ekkor – válaszként – megmozdult végre a beszorult buszajtó, előbb rettentőt csikordult, majd döngve borult a sínekre. A tűzoltók sokadszorra utasították Sajtos Lacit, hogy álljon félre, hagyja rájuk a mentést, de a férfit nem lehetett megállítani. Semmi nem ért el hozzá a kérésből, majd a parancsból sem. Mint süldőit védő vaddisznó, csörtetett be a roncsba. A bámészkodók elcsendesedtek, vastag, szúrós takaróként ült rajtuk a várakozás. A járműből lábdobogás hangjai, kiáltások szűrődtek ki, végtelen percek teltek el, míg kijött egy, majd két, majd három tűzoltó, karjukon rémült gyerekkel. A gyerekek sírtak. Teri néni remegve sóhajtott; a sírás az jó, az életet jelent.
– Na, mi van? Apád hol van? – szólalt meg mögöttük ingerülten Sajtosné Éva. Az öregasszony is, a kis Vica is összerezzent, mintha cukordézsmáláson kapták volna őket a kamrában.
– Apu egy hős, anyuka, nézze csak, a tűzoltóknak segít!
Az asszony ráncolt homlokkal nézte a küzdelmet, nem szólt, ő is várt; várta, hogy visszakapja-e a férjét.
Sajtos Laci hátbalőtt katonaként tántorgott le a buszlépcsőn. Terhet cipelt, és néhányan rögtön tudták, hogy nem csak az ölében hozott test terhét. Tett még néhány lépést, épp, ahogy a csatamezőn eleső harcos, majd térdre rogyott, bele az útmenti kátyúban felgyülemlett sáros vízbe.
– Apu sír? – kérdezte a kislány, s már rohant volna, hogy erős apjába visszavarázsolja a pajkosságot, mellyel a levegőbe szokta őt dobni, hogy felrepüljön, s belássa a legelőt, a legelőn túl az erdőt, és benne az őzeket, akik télen, karcsú lábaikon lesétálnak hozzájuk eleségért. Az anyja karmoló keze azonban megfogta a vállát, erősen tartotta.
A kis Vica nem szólt, nem mozdult, de hüppögés szaladt ki a száján, búzavirágkék szeméből könnyek indultak útnak. Sajtos Laci már nemcsak zokogott, üvöltött, az üvöltés formátlan volt, egy elrontott agyagedény; öblös, de használhatatlan. Mindent túlharsogva csattogott egy papucs a falu felől, az egyik lerepült, felborulva feküdt, úgy nézett gazdája után, aki már féllábasan; fél papuccsal, fél harisnyával szaladt tovább, tébolyultan lökdöste félre a megkövülten állókat, a rendőrt is, aki néhány pillanatig ellenállt, aztán megértett valamit a zilált asszony tekintetéből, és kötelességét feladva utat engedett neki. A fekete hajú nő Sajtos Lacihoz rohant, sikoltott, hosszút és éleset, a kis Vica szeme elé kapta a kezét, mintha a sikoly azt bántaná, s nem a fülét.
– Timikeee! – ordított az asszony, neki voltak szavai, nem úgy, mint Lacinak. A férfi elé térdelt, rózsás szoknyája szétterült a betonon, kivirágzott vele az úttest. Ketten fogták a göndör kislányt, ében haja szabályos csigákban lógott a férfi karján.
– A Bognár Timike – suttogta Teri néni, opálos szeme jobbra s balra szökkent, mint a néptáncosok könnyű lépte; mentőt vagy legalább sírást keresett. Egyiket sem találta.
– Meghalt a lányunk, Laci! – üvöltötte a halottsápadt asszony Sajtos Laci barázdás arcába, vörös szemei közé.
– Tudom, Mari, tudom – hörögte a férfi halkan, nem is hallhatta más, csak akinek szólt, Sajtosné a szájáról olvasta le.
– Vica! Aput hagyjuk most! Elfáradt. Majd később eszik – ragadta karon a szoborrá dermedt kislányt, aki semmit, de semmit nem értett, s kérdezni nem tudott.
Vágtáztak a csendes utcán, el a porban fekvő papucs mellett. Sajtosné dühödt rohanása megakadt, visszanézett a hímzett piros lábbelire. Mint kupakjától megszabadított sör, sziszegve szólt:
– Egy gonddal kevesebb.
(Fotó: Ben Hershey, kép forrása: Unsplash)