Emlékszem, a repülő ablakából néztem, ahogy a csontra aszott fűszálak közt lángolnak a pipacsok. Hazaértem végre, gondoltam, aztán a nyárvégi száraz por kaparni kezdte a torkomat.
Emlékszem az orvos arcára – szenvtelen volt és flegma –, amikor elmondta, négy éven belül meghalok. Bogárszín szeme mélyre bújt gödrében, s a ráncok cinkos táncot jártak arcának dombjai alatt.
Emlékszem a Szabadság híd korlátjára felakasztott galamb utolsó rándulására. A Duna csendes volt, fél kiló szeletelt kenyér úszott Csepel felé a Cygnus farvizén. Emlékszem, jegenyék karóján őrködött a hold, fénye reszketve imbolygott a halakat terelő nyálhabos hullámokon.
Lehet-e sírni a víz alatt? – emlékszem, kérdeztem, de te már nem hallottad meg. Néztem, ahogy egyetlen galambszürke ponttá zsugorodsz a fák homállyal dúcolt ágai alatt.
Emlékszem, szeptember 17-én csókoltál meg először, a varjakkal felhúzott hajnali égbolt palástja alatt. Csak egy mérges néni látta – szeme szilánkot dobott –, meg a nap első sugaraitól szégyenlősen elsápadó hold. Azt kértem, ne halj meg, pedig akkor már tudtam, hogy én fogok. Emlékszem, ez már egy másik szeptember 17-e volt. Közben eltelt két hónaljszagú nyár és befőttesüvegbe zárt ősz, emlékszem, abban az évben a pamacsos habfellegek vánkosáról nehezen emelte fejét a tavasz.
Emlékszem a menzás tea illatára, a szájpadlásomon megtekeredett cső kérlelhetetlen keménységére és Vera nénire, aki nem merte átlépni a kórterem küszöbét.
Emlékszem az óra számlapjára, a másodpercmutató részeges kilengéseire. Rettegtem, hogy még az utolsó, csendbe pengő kattanás előtt elfelejtem az arcodat.
Képzelj valamit, emlékszem, ezt kérted, fájt a bőröm a keményre vasalt lepedő alatt. Végtelen pipacsmező, mindig ezt, vágtam rá, emlékszem. Illatod napérlelte málna és a méhkaptár édeskés viasza. Így nem jó, ne mondd meg, gondolj mást. Nem tudok, mondtam, s emlékszem, a vörös virágok már elkezdték bontani szirmukat a szemhéjam alatt, miközben karodra hajtottam arcomat. Most te jössz, emlékszem, ezt kértem. Szavaid zöngésén túl hallottam, ahogy versenyt rikoltanak a riadtzöld papagájok a tenyérnyi levelek alatt.
Emlékszem, ahogy kocogtak a csigaházak a serpenyőben és sercegve pattogott alattuk a fokhagymás vaj. Egy hétig nevelted, mielőtt megsütötted őket. Emlékszem, a konyhapultra szórt puha lisztszemcsék köze spirálokat rajzoltam, miközben a falatnyi, rágós húst cuppogtad. Nádszálat téptél, emlékszem, ügyetlenül sepregetted a Dunából a fuldokló kabócákat, hogy ne szomorkodjak a haláluk miatt.
Emlékszem, 18 órát engedtél szeretni, meg 534 napot.
Emlékszem, 333 méternyi híd volt előttem, s én a pesti hídfőig sirattalak. Csak, mikor a hetyke bajszos öregúr kérdezett, engedte el szemem a betonra fagyott köpések szőnyegét. Ez kérem, ez már a szabadság? Emlékszem, ropogtak a szavak fogának mállott csonkjai alatt. A hátam mögé mutattam, a szabadság arra van, s konok léptekkel mentem átellen, hogy a mulasztások és hiányok satuja ne préselje tovább halántékomat.
Emlékszem, mikor a házak idegen leheletektől hályogos szemében láttam a páracseppekkel lefolyó, elmaszatolt alakomat. Semmi baj, akkor majd így élek, két évet is akár, gondoltam, s fintorogva fordítottam el arcomat. Emlékszem, kifeszített húr volt bennem a lélegzet, megpattant, és felszaladt a némasággal meszelt torkomon.
Emlékszem, ahogy a járda cakkos szélű jéglemezkéi ropogtak a hátam alatt. Egyszer még felnéztem, s megláttam a tétován imbolygó időt a dérrel szórt balkonok alatt. Odalépett hozzám, kisimította nadrágján a ráncokat, aztán komótosan a szemhéjamra ült. Hiába kerestem, a pipacsok közt fészket rakó papagájrajtól már nem láttam az arcodat.
(Fotó: Zoltan Marek, kép forrása: Unsplash)