novella

Németh Márta: A bögre

Mi lesz ezekből a kislányokból? – kérdezgette rendszeresen. Egy rántottát nem tudnak megsütni! Nincs bennük semmi kötelességtudat! Folyton viháncolnak, mint akiknek nincs ki a négy kerekük!

A folyosó üvegajtaja hangos kattanással zárul be a betegágyra szíjazott Nagy Tibor után. Az őt toló fiatal, tokától bokáig szétvarrt ápoló egykedvűen rakosgatja a lábait, nem siet sehová, kettőig tart a műszak, ezt a fószert még lerendezi, aztán kiveszi a cigiszünetet. Az ilyen benyugtatózott tagok holmiját az ápolóknak kell bepakolni a szekrénybe. A nőbetegekkel ilyenkor sok a probléma, hajkefék, rúzsok, kabalaállat, tampon, egyéb kis vackok, de a férfiaknak általában alig van cucca, ennek az öregnek sincs sok motyója, két nejlonszatyrot adtak a kezébe a rokonok, talán a gyerekei. Az egyik táskát teljesen kitölti a csíkos köntös, ezt még valamelyik világháborúban vehette az öreg, vagy valamelyik őse. A másik tatyóban sebtiben bedobált használt gumipapucsok, pizsama, szappantartó, fogkefe, kisrádió, a táska alján fémes koccanásokkal zörögnek az evőeszközök, és meg-megkoccan egy bögre. A kést jobb lesz kivenni, talán a villát is – gondolja a tetkós. Most nyugodt a papa, de állítólag úgy bekattant a családi ebéden, hogy tört-zúzott mindent, a mentőknek kellett beledöfniük egy nyugiszurit, hogy le tudják fogni. Azt mondják, üvöltött, mint egy hiéna, hogy mindenkit megöl. Most kussol a koktéltól, csak a szemhéja rebben meg néha. Beijedtél, mi, öreg? – sziszegi az ápoló a fogai közt. Jobb is, mert most Edit doktornő az ügyeletes, az kíméletlen a hőbörgő faszikkal, az a pletyka járja, hogy mindben a volt férjét látja, szóval nincs kegyelem. Amúgy jó bőr ez az Edit, igaz, már jócskán negyvenes, de jobb lába van, mint a kis ugribugri nővérkék többségének. Kell is, hogy az ember karbantartsa magát a lütyők közt. Pszichiátria, sürgősségi osztály, aki idekerül, aligha sejti, hogy pár óra múlva majd bekattanva behozzák. Ide nem kell más beutaló, mint amit a betegek magukból megmutatnak.

Kistibi, Kisjutka és Erika az üvegajtó túloldaláról nézik, hogy tűnik el az apjuk az egészségügyi rendszer covidtól sújtott süllyesztőjében. Kistibi, mint a család jelenleg egyetlen beszámítható férfitagja, megköszörüli a torkát és vádlón Erikára mutat. Ezt jól megcsináltad, kisanyám! Erika védekezőn maga elé kapja a kezét. Ti is azt mondtátok, hogy jó ötlet – motyogja. Ugye, Kisjutka? Közöse döntés volt! – Könyörögve néz a nővérére, hogy az ismerje be, mindhárman, együtt vettek részt a dologban. Kisjutka viszont sunnyog, mint mindig. Kistibitől majdnem úgy félt, mint az apjuktól, mert volt hasonlóság apja és fia közt. Két dudás egy csárdában nem fér meg – mondta mindenki, amikor Kistibit tizennyolc évesen elvitték sorkatonának és ő soha többé nem tért vissza a szülői házba, inkább maradt továbbszolgálónak a kaszárnyában, minthogy hazaköltözött volna a családhoz. Felnőtt a legényke, nem kiscsikó már, nem tűri többé az ostort – mondogatták a faluban. Persze csak Nagy Tibor háta mögött, sosem szemtől szembe, mert volt mitől félniük a haragosainak. Kisjutka akkortájt megpróbálkozott átvenni a hatalmat a húga felett, de hiába. Egyrészt mert Erika kései harmadikként mindig kissé más elbírálásban részesült mindkét szülőtől, mint a két nagy. Másrészt, mert Erika okosabb volt. Nemcsak Kisjutkánál, de Kistibinél, sőt, a szülőknél is. Furfangos, ravasz kislány volt, aki mindig megtalálta a módját, hogy érvényesítse az akaratát. Kicsi a bors, de erős – nevettek a rokonok, amikor látták, hogy a cingár Erika hogy hajtogatja, tekeri az ujjai köré apját, anyját, bátyját, nővérét. Kisjutkán tehát Kistibi elköltözése után Erika uralkodott tovább. Ugráltatta, utasítgatta, míg csak Kisjutkát végre oltárhoz nem vezette egy mamlasz a szomszéd faluból, Erika pedig el nem került a kisvárosi tanítóképző kollégiumába. Onnantól kezdve Nagy Tibor csak a feleségét kínozta napi szinten, a gyerekeiben inkább csak verbálisan tartotta fenn a kötelező feszültségi szintet – távolról nemigen futotta többre. Pláne a tanítói diplomát szerzett Erikának nyílt ki nagyon a csipája, odáig ment a felbátorodásban, hogy már nemcsak a bátyjának, a nővérének és anyjuknak panaszkodott az apjukra, de nyíltan is szembeszállt vele, hovatovább tanulatlan parasztnak nevezve őt. Persze gyorsan hozzátette, hogy ezt, mármint hogy valaki tanulatlan paraszt, senki más nem venné sértésnek, csak épp a tanulatlan parasztok, mert nem értik, hogy ez nem káromkodás, trágár beszéd vagy szidalom, pusztán szocioökonómiai státusz. Kistibi és Kisjutka magukban ugyan egyetértettek azzal, hogy apjuk egy faragatlan bunkó – nem sértésként persze, csak mint szociostátusz – de ha összegyűltek a szülőknél, a nyílt konfliktust sosem vállalták az öreggel, csak suttyomban mondogatták a magukét.

Így történt ez akkor is, amikor júliusban anyai nagybátyjuk, Rózsa Imre betöltötte a hetvenet. Mivel a covid nyár derekán épp pihenőt tartott, ott volt a család apraja-nagyja, többek közt az Erikával nagyjából egyidős Rózsa unokatestvérek is, Ancsurka és Encike, vagyis Dr. Rózsa Anikó jogtanácsos és Rózsa Enikő okleveles közgazdász, az adóhivatal osztályvezetője.  Kisgyerekkoruk óta fesztelenebbek, vidámabbak, pajkosabbak, kedvesebbek voltak, mint Nagy Tiborék három gyereke. Az ő apjuk minden tréfában benne volt, lányai akár fát is vághattak a hátán, cibálhatták a bajszát, sőt – Nagy Tibor éveken át szemöldökráncolva szidta érte húgát és sógorát – mintha a pajtásuk, vagy még inkább hűséges kutyájuk lett volna. Mi lesz ezekből a kislányokból? – kérdezgette rendszeresen. Egy rántottát nem tudnak megsütni! Nincs bennük semmi kötelességtudat! Folyton viháncolnak, mint akiknek nincs ki a négy kerekük! Imre sógor csak a vállát vonogatta és nevetett a kérdéseken. Vedd lazábban, Tibikém! Ne akarj búskomor, parancsszóra ugró, koravén gyerekeket nevelni. Nézd, milyen komoly mindig Kistibi és a lányok is! Ott kuksolnak a sarokban, ahelyett, hogy játszanának. Talán még Erikába szorult valami kis élet – mondta Imre, és ezt Nagy Tibor kénytelen volt elismerni, sőt, ezúttal a szokásosnál is hangosabban helyretenni az unokahúgaival szertelenül futkosó kislányt.

Aztán felnőttek a gyerekek és Nagy Tibor nem mondhatta, hogy a Rózsa lányok semmire sem vitték volna, inkább csak azt, hogy azért az irodai munka mégiscsak úri huncutság. De nem forszírozta nagyon a kérdést, mert sejtette, hogy Anikó és Enikő valamivel jobban keresnek, könnyebben élnek, mint a Nagy testvérek. Imre csak somolygott a bajsza alatt. Sok munkánk volt ebben – mondta. Nagy Tibor szerint inkább csak szerencse dolga, amely tőle ugyan időről időre elpártol, de sógorát sosem hagyja cserben.

Hiába futott jól a szekér, Rózsa Imre hetvenedik születésnapjára a Budapestre szakadt lányok mégsem vettek wellnesfürdős hétvégét, sem repülőutat Spanyolba – a covid miatt ez nehéz is lett volna. De nem vettek aranyórát, sem pecsétgyűrűt, hanem – a jelenlévők mindegyikének nagy derültségére – egy bögrét, megtöltve konyakos meggyel. A bögrén pedig az a felirat szerepelt, hogy A világon a legjobb apukának szeretettel Ancsurka és Enci. Nagy Tibor koccintott a jelenlévőkkel Imre egészségére, egyszer, kétszer, nyolcszor, talán tízszer is. Egyre zakatolt a fejében a bögrén lévő mondat. Még hogy a legjobb apuka! Aztán a tizedik pohár után nem bírta tovább és azt találta mondani, némi asztalcsapkodással nyomatékosítva a mondandóját, hogy az ő gyerekei három hónap múlva, amikor ő lesz hetven, pontosan ugyanilyen bögrét fognak neki adni, mert ő sem alávalóbb Imre sógornál. Ancsurka megmondta, hol csináltatták, Enci pedig megsúgta Erikának, hogy mennyibe került. Nagy Tibor addig erőszakoskodott, míg fennhangon megeskette a három felnőtt gyereket az anyjuk életére, hogy megveszik neki pontosan ezt a bögrét, aztán belekötött egy távoli rokonba, szerencsére az kitért az ütés elől, így Nagy Tibor egyensúlyát vesztve az asztal alá hempredett, majd elaludt. Nem volt ez teljesen példa nélkül való. Kistibi és Kisjutka felnyalábolták, Erika és az anyjuk pedig körbeszaladgálták a rokonságot, hogy azok ne haragudjanak Tiborra, hiszen ismerik, milyen. A rokonok ismerték, és már régóta haragudtak. Ha Nagy Tibor megjelent egy családi rendezvényen, az nem múlt el botrány nélkül. Csak azért hívták meg őket, mert a köztiszteletben álló Rózsa Imre ragaszkodott hozzá, hogy a szegény húga meg a gyerekek lássanak valami más mintát is a világból maguk előtt, mint az otthonit.

Három hónap múltán gyűltek össze ismét, jóval kisebb körben. Nagy Tibortól sokan féltek, nem tisztelték vagy szerették, mint Imrét. A vacsorára azért így is kíváncsiak voltak néhányan, mert Nagy Tibor felesége igencsak jól főzött, jobban is talán, mint Rózsa Imréé. És ha már ettek, az ajándékosztást is megvárták. Koccintgattak, beszélgettek, átadta ki mit hozott – és többen csak akkor ocsúdtak, amikor a magát addig egészen jól tartó Nagy Tibor, ezúttal szinte váratlanul, törni-zúzni kezdett. A távolabb ülők nem pontosan értették, mi történt. Nagy Tibor kedélyeskedve fogadta az ajándékokat, aztán míg az anyjuk a kínálással volt elfoglalva, Kistibi, Kisjutka, meg Erika odaálltak az apjuk elé és átadtak egy kisebb dobozt, hasonlót, mint amilyenben Imre bögréje is volt. Nagy Tibor kibontotta, előbb elsápadt, aztán elvörösödött és olyan hang tört ki a torkán, mint aki ölni indul. Nem nézte, kit üt, kit rúg. Erika még elkapta a bögrét, ki tudja, miért épp azt mentette, aztán szaladtak mind, amerre láttak. Nagy Tibor őrjöngött. Megöllek, szégyentelen kutyafattyak! Hogy képzelitek? Meggyaláztatok! Mindenkit megölök! – ordított, ütött mindennel, ami a keze ügyébe került, székek, poharak, kések is repültek. Nem volt mit tenni, a házból kimenekült rokonság kihívta a rendőröket és a mentőket. A mentők értek ki hamarabb. Szerencséje van ennek a nyomorult Tibornak – mondták –, így talán csak kényszerkezelésre viszik, nem börtönbe. A mentősök leszedálták, az ágyhoz szíjazták, bevitték a pszichiátriára, a sürgősségire.

Most az ápoló elrendezi az öreget az ágyon. A rögzítő hevedereket a biztonság kedvéért fennhagyja. Kipakolja a bácsi holmiját, aztán gondol egyet. Ha teljesen magához tér az öreg, biztosan szomjas lesz, jönnek majd itatni. Csurig tölti a szép, kopásmentes, mázas bögrét teával. Legyen egy kis örömöd, amikor felébredsz itt a pszichiátrián, papikám – motyogja a műszak végének közeledtével egyre inkább vidámabbá váló ápoló, és mielőtt kimegy, még jóindulatúan az öreg felé fordítja a feliratot, hogy fektében is jól lássa majd, ha magához tér. A világon a legjobb apukának szeretettel Ancsurka és Enci.


(Fotó: Jethro Carullo, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: