novella

Pollmann Teréz: Rejtély

Átbotorkálok egy kisebb kőmezőn, és elérek a pontom közelébe. Csak akkor fagyok le, amikor meglátom a bójától távolodni azt a futót, aki az én kategóriámban négy perccel utánam indult. Hiszen nem hibáztam!

Itt az idő, indulni kell!

Egy pillantást vetek a rét közepén felállított célkapura, ahova majd megérkezem. Többhónapos felkészülés után, hamarosan egyedül fogok tájékozódni és futni. Most anyával együtt indulok el a rajt felé vezető szalagozáson, hátrahagyva a versenyközpont nyüzsgését. A csendes erdei úton mélyeket lélegzünk. A rajthoz közeledve hallatszik az indítóóra pittyegése. Anyám kezembe nyomja a tájolót, én megszorítom.

– Okosan használd az iránytűdet, kislányom!

Amikor beállok a rajtkordonok közé, szívem együtt dobban az órával. Pi-pi-pi-pi-pí. Kezdődik az én időm.

Kezembe veszem a térképet, megnézem rajta, hol vagyok, és hogyan jutok el az első ellenőrző pontra. Gyalogúton egy elágazásig, balra tovább, majd a következőn jobbra száz méter. Számolom a lépést, és igen, ott piroslik egy bója az út mellett. Az enyém, tízes a kódja, pont az életkorom. Bár tudom, könnyű menet volt, végig vezetett a pályakitűző, azért örülök annak, hogy milyen ügyes vagyok.

A második ponthoz már van útvonalválasztási lehetőség. Vagy rövidebb, de technikailag kockázatosabb úton indulok el, vagy kerülök, és a biztonságra törekszem. Húsz éves vagyok, rossz kezdéssel mindent elronthatok, ezért nem vacakolok sokat, az utóbbit választom. A bója ott van, ahol várom. Kitölt a fiatalos lendület, magabiztos vagyok. 

Iránymenet következik, vakrepülés. Pontosan rögzítem az irányt a tájolómmal, tudom, hogy rajtam múlik, hova vezet. Erősen összpontosítok a lépésszámlálásra is. Megérkezem, körülnézek. Semmi. Továbbmegyek, körbe-körbe forgok, semmi. Kezdek kétségbeesni. Hirtelen meghallom, hogy egy bokorból kiugrik valaki. Férfi futó, más kategória, de azért megkérdezem a bója kódját. Enyém is az, harmincas! Hála isten! Örvendezem a szerencsémnek, hogy nem vagyok egyedül ebben a nagy erdőben.

Az órámra nézek. Ezúttal a rövidebb, de nehezebb útvonalat választom. A térképen szintvonalakkal kirajzolt domborzatot három dimenzióban próbálom látni. Felmászom a meredek gerincen egy sziklafalig. Aztán szintfutás. Tartom a magasságot a hegyoldalon, kúpok és mélyedések között lavírozom. Átbotorkálok egy kisebb kőmezőn, és elérek a pontom közelébe. Csak akkor fagyok le, amikor meglátom a bójától távolodni azt a futót, aki az én kategóriámban négy perccel utánam indult. Hiszen nem hibáztam! Elképedve nézek a térképre: lett volna egy harmadik útvonal is, amit nem mérlegeltem, mivel észre se vettem.

Ösztönösen arra indulok, amerre az ellenfelem. Hamar észbe kapok. Megállok, és nyugodtan megfontolom az útvonalat. Már ötven éves vagyok, van mit veszítenem, és még számít. Fizikailag megterhelő ez az átmenet, emelkedőn többször gyalogolok. Idegesít a lassúságom. Végre pontközelbe érek. Többen mozognak a környéken, megzavar. Nekem szikla kell, a bójánál jellegfát látok, de nem bírom ki, odamegyek megnézni a kódját. Persze, hogy nem az enyém! Dühöngök. Legszívesebben rohannék tovább, de erőt veszek magamon, nézem a térképet. Aha! Egy pillanat, és ott vagyok az én pontomnál.

Már csak kettő van hátra. Vesztettem perceket, be kell hoznom. Ezúttal a kockázatosabb megoldást választom. Majd lesz egy kis rét jobbra, egy magasles, a rét végében gödör, onnan kell bemérni. Messziről meglátom az erdőbe szűrődő fényt. Magasles viszont nincs. És milyen nehezen futható, nem sárgával jelöltem volna ezt a rétet, hanem zölddel. Szidom a térképrajzolót. Itt a vége, hol a gödör? Fenébe! A rét előtt van egy kis bozótfolt, még csak ott vagyok. Hiába, hatvan évesen már nem úgy fog az ember agya. Csüggedten korrigálok.

Na még egy pont! Lelassulok, nem hibázhatok. Olvasom a térképet, ujjammal követem, hol tartok. Fáradok, megbotlom egy gyökérben. Földes lett a tenyerem, meg a térkép is. Már nem dühöngök, fásult vagyok, gépiesen folytatom. Az utolsó pont felé sokan futnak, a legtöbb pályának ugyanaz a vége.

Innen szalagozás vezet a célba. Ezen a végső, rövid szakaszon már nemigen lehet javítani az egészen, mégis minden erőmet összeszedem. Fújtatok, arcom lángol, talán vicsorgok is. Az erdő intim magányából kiérek a rétre, küzdelmem nyilvánossá válik. Csupasz vagyok, védtelen. Menekülök. Odaát, a célkapun túl, már jó. Megérkeztem.

A réten, ahonnan elindultam, hanyatt fekszem a poros fűben. Kérdezgetik, hogy ment.

– Többször hibáztam – mormogom, és behunyom a szemem.

A zenén és beszédfoszlányokon át most nevetgélés üti meg a fülem. Felnézek. Egy fiatal nő és idősebb férfi, mint megtudom, apa és lánya, azon örvendeznek, hogy milyen jó kaland volt együtt futni a nyílt kategóriában. Legtöbbször fogalmuk sem volt arról, hol vannak. Olyankor leültek, esetleg fel egy domb tetejére, és bámulták a tájat. Tájolójuk sincs, rejtély, hogyan értek célba. Bámulom őket.

„Eredményhirdetés! Kérünk mindenkit, fáradjon a célkapu mögötti területre!” – harsogja a hangszóró.

Felállnak körülöttem, és elindulnak. Én nem. A rét szélén bevillan a rajtba vezető szalagozás kék színe. A kreppszalag incselkedve lengedez a szélben. Körülfonja az ágat, majd lassan elengedi, és elúszik a lombok fölé.


(Fotó: Emma Simpson, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d