Stefán slágfertig gyerek volt, de mikor Omi megkérdezte tőle, hogy az osztályában vannak-e menekült gyerekek, sokáig hallgatott. Csak normál gyerekek vannak, nyögte ki végül, de Omi nem volt elégedett a válasszal. Tudni akarta, honnan jönnek azok a normál gyerekek, beszélnek-e németül, vagy csak albánul, szerbül, vagy afgánul, verekednek-e a szünetben, köpködnek-e a focipályán, mert ő látta, hogy az iskolában össze van köpve a beton. Betty, a nanny ilyenkor felkapta a portörlőt és bőszen csapkodni kezdett vele a lakásban.
Betty minden este nyolckor bement a gyerekszobába ellenőrizni, hogy a kisfiú megmosta-e a fogát, aztán az esti mese következett. Stefán választott, és fel is olvasta, mert Betty németül nehezen olvasott. Ő ezalatt az ágy végében ült, és őszinte rajongással bámulta a könyvébe mélyedt kisfiút. Fél kilenckor aztán leoltotta a villanyt, majd megölelgette Stefánt, és jó éjszakát kívánt neki.
Ahogy becsukta az ajtót, Stefán kimászott az ágyból, és az ablakhoz osont bámészkodni. Egy belvárosi ház harmadik emeletén laktak, a szobája a körútra nézett. Az esti világ sokkal szebbnek tűnt, mint a nappali. Az utcai lámpák sárgás, ködös fényében a dolgukra siető kabátos, szatyros-táskás, elmosódott alakokat bámulta, ahogy kivetülve a házak falára megnyúltak, szellemlényekké váltak.
Egyik este a szemközti söntésből kijött egy rövidszoknyás, tűsarkús nőci, és a lámpaoszlopnak támaszkodva a házukat bámulta. Stefán integetett neki, a nő visszaintett, és a kisfiú úgy látta onnan fentről, hogy kacag, de az is lehet, hogy sírt. Másnap a nő egy pirossapkás plüssmajmot lóbált a kezében, a kisfiú pedig a mackóját ültette az ablakba.
Mikor Stefán másnap a reggelinél megkérdezte az anyját, ki lehet az a néni ott szemben a járdán, az felvonta szőke szemöldökét, és kék szemei villámokat szórtak.
– Rossz néni, nem ismerjük, ne foglalkozz vele, kisfiam! – szólt rá szigorúan az anyja. Stefan nem rá ütött, neki kreol bőre, és fekete szeme volt. Omi szerint az apai nagypapától örökölte, aki még a kisfiú születése előtt meghalt.
– Miért rossz?
– Mert abba a koszos kocsmába jár! – zárta le az anyja a vitát.
A rövidszoknyás este már nem támasztotta a lámpaoszlopot, és a kisfiú nem látta soha többet. Nem tudhatta, hogy Betty ment le beszélni vele, míg Stefan iskolában volt, hogy többet ne ácsorogjon a házuk előtt. Pár napra rá Betty náthás lett, és a vasárnapi ebéd után kellett kórházba szállítani akut légszomja miatt. Lélegeztetőgépre került, de mindhiába, segíteni már nem lehetett rajta. Szegényes motyóját egy bőröndbe csomagolták, és a pincébe került. Omi a közös vasárnapi ebéd után betegedett le, és ugyancsak a kórházban halt meg koronavírusban.
Stefan sokáig hiányolta Bettyt, de az évek múlásával hozzászokott, hogy egyedül alszik el. A meséjét nem hallgatta senki, és az ölelés, meg az esti puszi is elmaradt. A szülei ugyanis egyetértettek abban, hogy a puszilkodás pandémia idején kifejezetten veszélyes.
Az állatos atlaszokat is egyedül nézegette, így aztán a szülei nem tudták, hogy biológusnak készül. Minden felmenőd orvos volt, mondogatták önérzetesen, míg végül ők győztek, Stefan orvosi diplomát szerzett. Azonban az apja elegáns magánrendelését nem kedvelte, az elmélet jobban izgatta, mint a gyakorlat. Végül rákkutató lett, és pár év múlva Manhattan-be, egy neves klinikára hívták interjúra. Bizsergető érzés volt a repülő parányi ablakából, akárcsak hajdan a gyerekszobából, bámulni a távolodó Berlin sárgás-ködös, titokzatos fényeit.
Az osztályvezető orvos profi, de kedves modora győzte meg, hogy maradjon, csak utána nézte meg magának a várost. Ücsörgött a Starbucks-ban, és elképzelte, hogy itt fog élni. Nem volt nehéz, látta magát, ahogy lezseren, kávéval a kezében elvegyül a tömegben, munkába siet, ahol hangosan, nevetve üdvözli a munkatársait, hétvégén kocogni megy a Central Parkba, vagy kiruccan New Jerseybe. Úgy érezte, beszippantja a lüktető nagyváros, lázas izgalommal várta, hogy elkezdhesse a munkát a felhőkarcoló huszadik emeletén.
A búcsúebéden az anyja többször is elérzékenyült, és még az apja is elmorzsolt egy-egy könnycseppet. Anyja akkor mesélt neki először a dédnagybátyjáról, aki 1907-ben az amerikai bevándorlási rekord évében menekült ki az új hazába, és arra kérte, próbálja meg felderíteni a leszármazottait. A nagybácsi ugyanis az elején még hosszú leveleket írt, de a hatóságok zaklatni kezdték a családot a levelek miatt, ezért megkérték, hogy ne írjon többet.
Stefan szakmájából adódóan úgy gondolta, rokonait leghamarabb az amerikai DNA-adatbázisban találja meg. Egyik reggel, mikor még egyedül volt a laborban, egy csésze kávéval az asztalán bepötyögte a saját adatait, aztán türelmesen várta, hogy mit dob ki a gép. Egyetlen találat sem volt. Más adatbázisokban is rákeresett, és az összehasonlításból kiderült, hogy a DNA-ja leginkább a bolgárokéra hasonlít. Meglepődött, hisz Omi büszke volt a színtiszta germán eredetre. Mikor aztán a német adatbázissal próbálkozott, döbbenten látta, hogy a szüleihez nem fűzi vérrokonság, Bettyhez viszont igen. Halványan emlékezett rá, hogy Betty bolgár volt. A kihűlt kávé tetején hártyává dermedt tejszínt nézte, majd a csésze falán képződött barna karikákat, és fölötte az ablakban Manhattan felhőkarcolóit. Nem tudta elhinni, hogy eltitkolták előle a származását. Kije volt neki Betty? Omira kellett volna jobban figyelni, biztosan elkottyintja egyszer, ha ő kitartóan kérdez, de gyerekként még csak fel sem merült a gyanú benne. Talán jobb is így, vonta meg a vállát, miközben lesöpörte a szendvics morzsáit az asztalról, hisz gyerekként talán nem tudta volna elviselni, hogy ő egy örökbefogadott árva, egy idegen, egy migráns, egy senki.
Arra gondolt, olyan ez, mint valami nyaktörő zuhanás, le a mélybe, ahová nem jut el a fény. Hogy van-e visszaút, arról halvány fogalma sem volt, de egyet tudott, ki kell derítenie a múltját. Másnap felmondott, és hazament. Estére ért a házuk elé, az utcalámpák semmitmondóan és sejtelmesen világítottak.
Ahogy befordult a lépcsőházba, megcsapta az orrát a jól ismert állott, dohos ételszag, és a bejárattal szemben ott volt még a postaládájuk, rajta apja szálkás írásával a nevük: Mayer. Ahogy végighúzta a kezét a jól ismert, megbarnult korláton, rájött, hogy nem kérdezheti meg őket. Ha eddig nem beszéltek róla, már késő, nem lenne értelme. Hisz nem akarták, hogy megtudja a legfontosabbat, megfosztották a családjától, a sorsától. A lépcsőházban állva valahogy érvénytelen lett minden, amit mondtak neki az évek során. Nem is a szülei, minek kérdezze őket?
Nem bírt felmenni a lépcsőn. Úgy érezte, neki Mayerékhez nemcsak hogy semmi köze nincsen, de átverték, megvezették, elhazudták az életét.
A szemközti söntésbe tért be, ahol az évek során láthatóan semmi nem változott. Megállapíthatta újra, hogy mennyire más ez, mint az ő hajdani világuk, alig pár lépésre, az út túloldalán.
Két sör után mégis előszedte a kulcsát, és lement a pincéba, hogy előkereste Betty bőröndjét. Nehezen találta meg, és mikor nagy nehezen felfeszítette, mert nem nyíltak a zárak, pár régi ruhadarabon kívül semmi érdemlegeset nem talált benne. Végül az oldalzsebben, a bélés alatt tapintott ki valami keményet. Egy fényképalbum volt, amit Stefán előtte soha nem látott. Betty nem mutatta meg neki. A képeken a megboldogult nanny van, és egy másik lány, akivel a megtévesztésig hasonlítanak. Először kicsik, talán óvodások, fogják egymás kezét. Utána nagyobbacskák, egymás vállába kapaszkodnak, a frufrujuk nevetségesen rövid és ferde. Majd nagylányos képek jönnek, szűk farmer, rövid szoknya, testhez simuló ruhák. Betty inkább farmer hord, a másik lány viszont tűsarkút, miniszoknyát. Az utolsó oldalon hiányzik a kép, de Stefán megtalálta eldugva a borító mögé. A rövidszonyás fekete szemű kisbabát tart az ölében, szeme ábrándos, sírós-nevetős. A kisbaba pufók kezében egy pirossapkás plüssmajmot szorongat.
(Kaboompics .com fotója a Pexels oldaláról)