Rebeka az ápolási osztály ablakában állt. A maszatos üveg előtt lógó függöny műanyagsága közelről nézve még jobban zavarta. Tudta, hogy hiába ajánlaná fel anyjának, hogy varrat ide valami szépet, például lenvászonból, azt a választ kapná, hogy erre a kis időre ez is megteszi. Meg, hogy különben is, mit foglalkozik ő ezzel. Ahogy Rebeka az otthon kertjét nézte, gyomrát ismeretlen szomorúság szorította össze. Hogy hány öreg ült lent, takaró alatt, teljesen egyedül, a hosszú hétvége ellenére. Rebeka megfogadta, hogy mostantól tényleg rendszeresen látogatja majd az anyját.
A háta mögött egyre erősödő csoszogás hallatára Rebeka megfordult. Az ajtóban megpillantotta anyját, aki görcsösen szorította a járókeretet. Mögötte feltűnt az ápolónő, aki unott tekintettel nézte Anine küzdelmét. Rebeka odaszaladt az anyjához, hogy a karját nyújtsa. Már nyitotta is a száját, hogy leteremtse az ápolónőt, hogy nem segít, amikor Anine elutasítóan felcsapta a jobb kezét. – Nein! Hagyjatok békén, neki is mondtam! – kiáltotta. Rebeka összenézett az ápolóval, aki megrántotta a vállát. Együtt nézték végig, ahogy Anine fájdalmas lassúsággal visszakúszik az ágyra. Az ápolónő ezután beállította Anine morfium adagját, és szó nélkül kisétált.
Rebeka az ágy végében állva várta meg, amíg Anine kényelembe helyezi magát. Szomorúan figyelte Anine arcát, ami most már a felismerhetetlenségig fel volt puffadva. Az orvosok megmondták, hogy a szervek lassú leállásának ez lesz az első jele. Anine végig csukva tartotta a szemét, Rebeka nem tudta eldönteni, hogy a fájdalom miatt, vagy mert nem akart farkasszemet nézni testének elemésztődésével. Amikor Anine hátradőlt a párnán, Rebeka kihúzta az ágy végéből az összegyűrődött pokrócot, és betakarta vele Anine lábfejét. Az asszony arcvonásai ettől mintha picit ellágyultak volna, de szemét változatlanul csukva tartotta.
Rebeka elkezdett összetakarítani a betegágy melletti kisasztalon. Miközben a maradékokkal megpakolt tányérokat és koszos zsebkendőket átrakta az ajtó melletti asztalra, eldöntötte, hogy új ápolónőt fog kérvényezni a főorvostól a következő konzultáción. Anine szótlanul pihegett az ágyon. Kivételesen nem veszekedett lányával, hogy mindenhol rendet akar teremteni. – A látszat iránti imádatod, az fogja megkeseríteni az életed, glaub mich – így köszönt el Rebekától legutóbb. A német szavakat világéletében arra használta, hogy nyomatékosítsa a mondandóját. Rebekához sokszor franciául beszélt, pedig tudta, hogy lánya nem fog tudni válaszolni. Rebeka legutóbb is szótlanul kellett, hogy hallgassa anyja csípős megjegyzéseit, hogy hiába a párizsi iskoláztatás, van, akire semmi sem ragad.
A feltornyozott tányérok alatt, a kilögybölt almalében úszva Rebeka meglátta Anine arany-vörös karóráját. Anine éjjel-nappal viselte, biztosan most sem önszántából vette le feldagadt karjáról. Rebeka gyerekkorában még csak hozzá sem nyúlhatott, és ez volt az egyedüli ékszer, amit anyja nem ajándékozott el, mikor fél évvel ezelőtt beköltözött az otthonba. Rebeka nem bírt ellenállni a kísértésnek, így – miután biztos volt benne, hogy Anine alszik – kezébe vette a vörös bőrszíjat és az ujjaival végigsimította a számlapot. Az üveglap mögött a mutatók és a számok be voltak zöldülve, és a márka neve is nehezen volt kivehető. A téglalap alakú tok aranyozása ugyanakkor makulátlan volt, és a bőrszíjon is látszott, hogy nemrégiben volt cserélve. Ahogy Rebeka megfordította az órát, a hátlapon tisztán kivehető volt a gravírozás. Gondolkodott egy ideig, de hiába nézegette a monogramot és az alatta lévő dátumot, egyiket sem tudta megfejteni.
A kíváncsiságtól felbátorodva Rebeka óvatosan megszorította Anine vállát. Az asszony összerezzenve ébred fel. Egy pillanatra félelemmel nézett lányára, majd mikor Rebeka bemutatkozott, Anine elmosolyodott.
– Kislányom, mikor érkeztél? – kérdezte, majd ismét becsukta a szemét. Az orvos szerint ilyen napi adagolás mellett csak napok kérdése volt, hogy Anine nyugodt önkívülete mély álomba váltson.
– Mutti, was ist M P S? Az órádon, mit jelent az M P S gravírozás? – kérdezte Rebeka, miközben óvatosan Anine arcához emelte a karóra hátlapját.
Anine csukott szemmel, angolul válaszolt: – My Post Script.
Bár Rebeka számára megszokott volt a hirtelen nyelvváltás, értetlenül állt a válasz előtt. – Az mit jelent? Miért utóirat? Miért ez van belegravírozva az órádba?
Anine hirtelen tágra nyitotta a szemét, és megszorította Rebeka karját. – Írnom kell Robertnek, hogy megérkeztem Párizsba. Hogy jól vagyok. Nem írtam neki, amióta ideértem. – Tekintete tele volt kétségbeeséssel, miközben megpróbált feltápászkodni az ágyon.
– Mutti, nem Párizsban vagyunk, hanem Budapesten. Már évek óta itt élünk – válaszolta Rebeka, miközben próbálta anyját gyengéden visszaszorítani az ágyra.
Anine visszafeküdt, és jó néhány pillanatig csendben nézett maga elé. Amikor megszólalt, hangja kislányosan vékony volt. – Pesten vagyunk. Az otthonban.
– Igen.
Anine szomorúan nézett fel lányára. – És Roberttel már régóta nem beszélünk.
– Nem tudom, ki az a Robert, Mutti – válaszolta Rebeka. – A férjedet, apát Ivánnak hívják. Ki az a … – kezdte, de megtorpant. Nem tudta eldönteni, hogy a saját kíváncsisága szentesíti-e az anyjában okozott fájdalmas zavart. Ugyanakkor nem tudta elengedni azt az érzést sem, hogy Anine talán most utoljára tud magáról mesélni.
– Mutti, ki az a Robert? – kérdezte.
Anine egy ideig hangtalanul formált mondatokat, majd az ablakon kifelé nézve, szinte suttogva kezdett el beszélni.
– Robert nagyon fiatalos volt, igazi sármőr – kezdte Anine. Kristálytiszta volt a tekintete, és olyan izgalom égett benne, amit Rebeka sosem látott korábban. – Nem gondoltam volna, hogy valaki ennyi idősen lehet vonzó, hiszen az apám lehetett volna.
Egy mélyebb levegővétel utána folytatta. – My Post Script. Ő hívott így. Hogy olyan vagyok számára, mint egy utóirat. “Egyfajta odatűzött gondolat egy már kész levél végén”, így mondta. Szerinte egy levélben is mindig abban az utolsó pár sorban van a lényeg. Ő hiába volt már bőven a hatvanon túl, számára én voltam a legmeghatározóbb szerelem. A nagy szerelem az út végén. Az utóirat. A levél végén… – Az utolsó szavakat alig érthetően ejtette ki.
– Mikor volt ez, Mutti? – kérdezte Rebeka félhangon.
Anine visszafordította a fejét a lánya felé, és szeméből elkezdett folyni a könny.
– Tedd meg, hogy visszajuttatod Robertnek az órát, jó? – kérte lányát, miközben megszorította a kezét. – Világéletében Londonban akart lakni, biztosan most is ott van valahol… Küldd el neki, jó? Az óráját. Biztosan örülne, ha visszakaphatná. Megteszed? Jó?
Anine újból lehunyta a szemét és visszafeküdt a párnára. Rebeka még egyszer megpróbálta felébreszteni, de Anine békésen mosolyogva aludt tovább.
(Kép: Ligetfalvi Viktor/kronometer.hu)