A templom harangja tízet üt. Két nő egyszerre érkezik a kávéházhoz. Megölelik egymást és sietősen leülnek az első útjukba akadó üres asztalhoz. Egyikükön elegáns, kényelmes kosztüm van, hozzá magassarkút visel. Csak egy leheletnyit van kifestve, jól áll neki. Szőke, frizuráján látszik, nemrég volt fodrásznál. Másikuk sportos, így kényelmes tornacipő van a lábán. Egy színes, lazán nyakára tekert sállal legalább annyira jól öltözött, mint a barátnője. Nincs kifestve, rövid, világosbarna haja úgy van vágva, hogy ne kelljen hetente igazítani rajta. Abban a korban vannak, amikor, ha nem találták volna fel a hajfestéket, már mindketten őszek lennének.
– Kétségbe vagyok esve – szólal meg egyikük, és úgy látszik, mindjárt elsírja magát.
– Mi a baj? Úgy rámijesztettél a telefonban. Mi az, amit csak személyesen lehet megbeszélni? – néz rá őszinte kíváncsisággal a sportos.
– Kata, a koleszban is mindig te segítettél és biztattál egy-egy lehetetlenül nehéz vizsga vagy valami döntés előtt. És azóta is mindig téged hívlak, ha nem tudom, mit tegyek – mondja és papírzsepit gyűröget az asztal alatt.
– Ó, a kollégium! – réved a távolba Kata, majd hátrahajtja a fejét, megrázza, mintha rendezni akarná a frizuráját, pedig csak a feltoluló emlékeket próbálja elhessegetni. De már késő. Felvillan, ahogy a tavaszi vizsgaidőszakban megfordították a napot és éjjel tanultak, hajnalban feküdtek le aludni, délután keltek, mentek a strandra, este pedig még bulizni is. Mindenki meg is bukott akkor, Mártit kivéve. Őt még ez az innováció sem tudta kizökkenteni, hogy a maximumot nyújtsa, summa cum laude végzett. Az egyetem vége felé hárman laktak egy szobában, Ica, Márti és ő. Márti mindig izgult, hogy elront valamit, hogy nem lesz elég jó, valóban folyamatosan pátyolgatniuk kellett, és azóta is főleg hozzá fordul, ha valami gondja van.
– Szóval az van, hogy a lányomék válnak – darálja Márti egy szuszra és várakozva néz barátnőjére.
– Te most komolyan ezért hívtál ide? Hát nézz már körül, ki nem válik ebben az országban? Maximum az, aki férjhez se ment! – mondja Kata ingerülten és tagolva a szavakat, mintha dedósoknak magyarázna.
– Jó, jó, ezzel tisztában vagyok, de tudod, mi most direkt azért költöztünk Szentendrére, mert a lányomék ott laknak, és hogy együtt legyünk. Most fogalmam sincs, hogy mi lesz – válaszolja, közben látja maga előtt a költözés előtt kidobott holmik halmait, a kartondobozokat egymásra pakolva és már ettől az emléktől fizikai rosszullét kerülgeti.
– Csak nem egy házban laksz a gyerekeddel?
– Nem, ezt nem akartam, de a szomszéd utcában lakunk és most, hogy válnak, ők eladják a közös lakásukat. Így aztán mi is költözhetünk újra, én ebbe belehalok – fejezi be Márti, elcsukló hangon.
– Elhiszem. Felszámolni egy lakást nem könnyű – folytatná, de eszébe jut a halálos svéd nagytakarítás módszeréről szóló cikk, amit a napokban olvasott. Ez arról szól, hogy ha meg akarjuk kímélni a minket túlélőket az életünk alatt felhalmozódott tárgyainktól, időben el kell kezdenünk szelektálni és meg kell szabadulnunk mindentől, amitől csak képesek vagyunk megválni. Az is felvillan, ahogy a szülei és a kedvese lakását felszámolta. Aztán a saját otthonában található örökös kupacokra ugrik a gondolata. De nem hagyja magát:
– Ha már egyszer megcsináltad, mi az neked, másodszor már könnyebb! – neveti el magát Kata, de gyorsan hozzáteszi: ez csak vicc volt!
Végre rendelnek, ez lehetőséget ad témaváltásra.
– Milyen csinos vagy! Klassz a hajad! Szerintem jó, ha eggyel nagyobb méretet hordasz, mint húszévesen – nézi végig Kata egykori szobatársát, majd folytatja: –, és Józsival minden rendben?
–Tudod, a szívével volt baj, leszázalékolták, ezt nagyon nehezen viselte, de most már jól van, megszokott Szentendrén. Szerintem jót is tett neki, hogy nem találkozik a régi ismerősökkel, akik a betegségére emlékeztetnék. Csinálja a kertet nálunk is és a lányoméknál is – kanyarodik vissza a tárgyhoz Márti.
– Kiderült, miért válnak, egyáltalán akarsz ezzel foglalkozni? Nem biztos, hogy kéne – óvatoskodik Kata.
– A lányom valami kulturális különbségekről és feszültségekről beszélt, de valójában nem akarok belefolyni az egészbe. Azt mondtam neki, hogy ezt nekik kell eldönteni, mi, szülőként nem ilyen példát mutattunk neki, de mindenkinek a maga életét kell élnie. Elvégre, csak egyszer élünk, nem?!
– Okosan beszéltél! – mondja és csettint is hozzá Kata, miközben másik kezével a kávéját kevergeti.
– Attól tartok, valami titok lehet a háttérben – húzza össze a szemét Márti és közelebb hajol Katához, aki elneveti magát.
– Bocs, nem rajtad nevetek, de erről eszembe jutott egy családi történet! Elmesélem, hátha ettől megvigasztalódsz. Márti máris hálával néz Katára, és igazolva érzi, amiért sürgette a találkozást.
– Van egy unokahúgom, Sárika. Legalább olyan jól tanult, mint te, és hozzád hasonlóan tanár lett. Nyelveket beszél, imádott utazni is, és rendkívül boldog volt, amikor valami ösztöndíjat vagy munkát kapott New Yorkban, már nem emlékszem pontosan. Ott ismerkedett meg Marcóval egy salsa tanfolyamon, és teljesen belehabarodott. Marco valami karibi országból származik, de akkor már évek óta az Államokban élt. Egy helyes, kreol bőrű, laza gyerek volt, mindig vidám és isteni táncos. Hiába lett vége a New York-i tartózkodásnak, a szerelem nem múlt el. Sárika hazajött és nem sokkal később követte őt Marco is. Végül az unokahúgom a tanítást is ott hagyta és Marco kedvéért nyitottak egy tánciskolát. Nem volt gond az sem, hogy Marco csak spanyolul és angolul beszélt, nem akart, vagy nem tudott magyarul megtanulni, sőt nagyon mást se csinálni. Sárika mindent vitt a hátán, Marcót is, aki pedig időnként – valami otthoni ingatlan- vagy örökségi ügyeletekre hivatkozva – néhány hónapra el-eltűnt. Egyszer családi ebéden voltunk a szüleimnél, talán karácsony volt, vagy valami más sátoros ünnep. Tudod, nagy a család, hárman vagyunk testvérek, a párjaink, a gyerekeink, mind ott voltunk. Sárika is, aki akkor az első gyerekével volt terhes. Valaki felhozta, hogy miért nincs itt Marco. Erre apám, Sárika nagyapja csak ennyit mondott: „Biztosan a másik családjánál van”. A levesnél jártunk. Megálltak a levegőben a kanalak, a torkokon megakadt a sárgarépa, vagy a csirkezúza. Aki éppen ivott, az félrenyelt. Mindenki lehurrogta a papát, „hogy tudsz ilyet kitalálni?”, „miből gondolod?”. De túlléptünk rajta, mert Sárika sírva fakadt, és az ő vigasztalásával foglalkoztunk, amíg meg nem jött a második fogás.
– Aztán el is felejtettük az egészet, Sárika gyönyörű kreol kislányt szült, és Marco is fel-feltűnt, sőt később – a kislány akkor talán már kétéves is lehetett – az esküvőjük is megvolt. Hamarosan egy fiúcskával szaporodott a család, de egy-két évre rá kitört a botrány. Kiderült, hogy megromlott a kapcsolatuk, Marco továbbra is csak a nagyvonalú terveivel foglalkozott, kevésbé az immár négytagú család eltartásával. A veszekedések mindennaposak lettek, egyik este pedig se szó, se beszéd, szétverte az egész, éveken át közösen építgetett, fejlesztgetett tánciskolát, Sárikát pedig faképnél hagyta.
– Te szent ég – csapja össze a kezét Márti.
– Nincs még vége – mondja Kata, és felemeli a hangját, ahogy folytatja. Nagy nehezen elváltak, de nem is ez az érdekes. Képzeld, akkor tudtuk meg, hogy apám, bár fogalma sem volt az igazságról, ráérzett a Sárika által elhallgatott titokra. Marco nős volt, amikor összejöttek, és tényleg voltak gyerekei is, ezért volt az esküvő később, mert neki először el kellett válnia.
– Hú, ez kemény volt! Nem is keresek én semmilyen titkot, ha elválnak, elválnak, majd lesz valahogy. De mi van most Sárikával?
– Jól van, most egy afroamerikai barátja van. Tehát nem a kultúrák különbözőségével lehetett a baj.
A két nő alig tud leállni, egy-egy szót ismételgetve hangosan kacagnak. Nem is egymásba karolva, sokkal inkább egymást támogatva lépnek ki a kávéház ajtaján. Éppen delet üt a templom harangja.
(RODNAE Productions fotója a Pexels oldaláról)