− Jó napot kívánok! Sima, rövid ujjú, fehér pólót keresek − Juli reménykedve pillant a ruhákat rendezgető eladóra.
− Nincs, csak hosszú ujjú – mondja unottan a nő.
− Miért nem lehet kapni télen rövidet? Olyan nagy dolog ez? – fakad ki Juli.
− Talán mert télen hideg van és a hosszú ujjút keresik. Vigyen azt!
− Nem értheti, az én gyerekeim nem vesznek fel hosszút. Családi fotózásra megyünk, egységes ruha kell. Így mi alkalmazkodunk hozzájuk, és a fehér póló tűnt a legjobb választásnak, de sehol nem kapni.
− Milyen elkényeztetett kölkök lehetnek ezek − súgja oda kollégájának az eladó.
Juli továbbsiet, ez már a negyedik bolt, ahova berohan. Szakad a hátáról a víz, de ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor az úgy is lesz. Ha kell, a világ végére is elmegy, csak hogy meglegyen az egyenpóló.
Míg más gyerekek elegánsan, jól fésülten mennek családi fotózásra, az enyémek mackónadrágban, meg fehér pólóban, persze, ha tudok nekik venni. Nem hiszem el, hogy… − zsörtölődik, de már el is szégyelli magát, hogy ilyen dolgokon problémázik. Az esélytelenek nyugalmával még egy utolsó próbát tesz a sarki kínaiban, és itt végül megtalálja, amit keresett.
Az időpont már másfél hónapja lefoglalva. Juli ráncba szedi a családot és már indulnak is. A stúdió a város másik végén van. Még a kocsiban elhangzik a szentbeszéd:
− Fiúk, ez nekem nagyon fontos. Kérlek benneteket, hogy viselkedjetek normálisan és csináljátok azt, amit a fotós bácsi mond. A nagyobbik unottan néz kifelé az ablakon, nem érti, miért kell ezt a napot ilyenre elpazarolni, amikor játszhatnának is. A kisebbik kedvenc plüss nyulával cirógatja az orrát, miközben jóízűen cuclizza az ujját.
A stúdióban még ott van az előző család. Futószalagon megy a karácsonyi fotózás. Míg várakoznak az előtérben, a műteremből kihallatszik néhány utasítás:
− Fifi, ül! Fifi, ne csináld!
− Mosolyog a baba!
Juli a férjére néz, Zoli egyre kétségbeesettebb arcot vág.
Egyszer csak kivágódik az ajtó és kisiet egy fiatal nő. Frissen fodrászolt haja lobog utána. Mintha egy katalógusból lépett volna ki, gondosan összeválogatott ruhája a legújabb divatot követi.
− Sziasztok, csak egy ruhacsere és már készen is vagyunk − mondja a legnagyobb könnyedséggel.
A fotós is kijön szabadkozni.
− Elnézést. Csúszásban vagyunk, de mindjárt önök jönnek.
A csaj átöltözik, sminket igazít és már rohan is vissza a műterembe. Csak parfümjének erős illata marad az előtérben.
Eltelik újabb húsz perc. A fiúk egyre türelmetlenebbek. Kezdik a rendbontást. A dekorációnak szánt mikulásvirágot tüzetesebben megvizsgálják. A kisebbik elkezdi morzsolgatni a levelet, mert nem érti, hogy lehetnek azok pirosak. Eközben testvére a csillámos díszeket vette birtokba, és már csillog-villog is az egész gyerek. Apjuk unottan lapozgatja a kétéves Nők Lapja magazint, amikor is egy nagy csattanást hall, és mire odanéz, már a mikulásvirág kaspója darabokra törve hever a földön.
Juli halkan, a fogai között sziszegve utasítja rendre őket.
Aztán újra kinyílik a műterem ajtaja. Kitotyog rajta egy két és fél éves forma kisgyerek, két kutya a nyomában, egy férfi élére vasalt nadrágban, és jön a csaj is. Lassan szedelőzködnek össze. A kisgyerek félig lebontja a stúdiót, mire az anyuka összeszedi az ide-oda ledobált holmijait.
Juliban kezd felmenni a pumpa. Nem elég, hogy egy vagyont fizetünk ezért, nem elég a negyven perces csúszás, még ezt a közjátékot is végig kell nézni.
Végre tiszta a levegő. A fotós bekíséri őket a terembe. Letisztult hangulatú, világos helyiség, minimalista bútorokkal. A földön finom, puha, fehér műszőrme szőnyeg, hozzá illő díszpárnák és némi karácsonyi dekoráció.
A fiúk rávetik magukat az egyik hintaszékre. Felváltva lökdösik egymást, egyre nagyobb hévvel. Zoli próbálja őket rendre utasítani:
− Gyerekek, viselkedjetek, anyának fontos, hogy jól sikerüljenek a képek!
− Na, skacok gyertek, lövök rólatok egy-két képet – vicceskedik a fotós, és ahogy ezt kimondja, megmagyarázhatatlan vicsorgásnak is nehezen nevezhető arckifejezés ül ki a fiúk arcára, mint akik arcidegbénulást kaptak.
Juli már látja, hogy ebből nem lesz egyetlen értelmes kép sem.
− Nekem nincs nagy elvárásom, csak egy normális közös kép – mondja zavarában.
− Rendben, megoldjuk – próbálja oldani a feszültséget a fotós, de egyre izzadtságszagúbb az egész.
Húszpercnyi próbálkozás után Juli végképp feladja a reményt, csüggedten fordul a fotós felé.
− Tudja mit, hagyjuk a gyerekeket, inkább csináljon rólunk egy normálisat.
− Rendben. Milyet?
− Hát…ööö. Jól nézzünk ki rajta, az a lényeg!
Beállnak a fényképezőgép elé. Juli mintha kamera elé született volna, tudja melyik oldala az előnyösebb, hogyan mosolyogjon, hogy ne legyen túl sok, hanem csak épp elég. Zoli viszont nehezen kezd bármit is a helyzettel. Arcáról nehéz leolvasni bármit is, olyan semmitmondó. Kezeivel nem tud mit kezdeni, feszélyezetten toporog. A fotós próbál vele beszélgetni, de nem sikerül oldania őt.
A végén odapattannak a gyerekek is. Készül egy közös kép.
− Lejárt az időnk, válogassuk ki, melyik képeket retusáljam − mondja a fotós amolyan lerázós hangon. − Százhetvenkét darab képet készítettem, önök a harmincas csomagra fizettek be, így próbáljuk meg szűkíteni a kört – teszi még hozzá, miközben felcsapja az laptopját.
− Nem, nem, nem, talán, rendben, nem, nem. Zoli ehhez mit szólsz? – kérdezi Juli.
− Nem rossz.
− Nem rossz? Nem azért jöttünk, hogy nem rossz képeket vigyünk haza. Olyanokat mi is tudunk otthon csinálni – pöröl a férjével Juli.
Te jó ég, ezen kancsal, ezen nem mosolyog, ezen vicsorít, ezen becsukja a szemét, ez jó lenne, de homályos − zajlik a belső monológ Juli fejében. Olyan nagy fogaik vannak a gyerekeknek, Zoli meg úgy néz ki, mint aki karót nyelt. ÁÁÁ, nem hiszem el, legközelebb egyedül jövök.
− Na, talán ez jó…. ezt fel tudja kicsit javítani? – kérdezi igazgatottan.
− Persze. Mennyire nyúlhatok bele?
− Hát, ne nézzünk ki úgy, mint a porcelánbabák, de azért egy picit lehetne rajta javítani, hogy ne legyünk ilyen sápadtak.
Juli kitereli a fiúkat a teremből. A fotós megkönnyebbülten csukja be az ajtót, ma már nem lesz több család.
A lépcsőn lefelé menet tapintható a feszültség.
− Tényleg csak annyit kértem, hogy mosolyogjatok, annyira nagy dolog ez? Egyetlenegy kép. − Juli egyszerre csalódott, dühös, ezt mégis próbálja elfojtva, diplomatikusan közölni, de családja már szavak nélkül is érzi, hogy baj van.
− Anya, most akkor haragszol?
− Nem haragszom, csak csalódott vagyok.
Egy hét múlva megjön a link. Juli izgatottan veti magát a gép elé. Harmincból nagyjából öt vállalható, a többi jó lesz a mamáknak. Megvan a közös családi fotó, az egyen pólóban. Egész jól nézünk ki rajta – gondolja.
December 24-én boldog karácsonyt kíván a Rátonyi család, és már posztolva is van a Facebookra. Özönlenek a kommentek.
Milyen szép család.
Gyönyörűek vagytok.
Milyen nagyok a fiúk.
Juli csodaszép vagy.
Harmonikus család.
Wao. Szépek vagytok.
− Te nem osztod meg a képet? − kérdezi Juli a férjétől.
− Nem gondoltam − mondja a világ legtermészetesebb hangsúlyával Zoli.
− Mi az, szégyellsz minket? − csattan fel Juli.
− Nem, csak nekem nem ettől lesz szép a karácsony – teszi hozzá alig hallhatóan Zoli, mert tudja, ez kényes kijelentés.
− Nekem se, elhiheted – és zavarában Juli inkább berekeszti a beszélgetést.
Juli lementi a családi fotót a laptopjára háttérképének. Márciusban a cégben a kolléganője rápillant.
− Milyen szép, harmonikus család.
− Igen, az volt.
(Dominika Roseclay fotója a Pexels oldaláról)