– Ne feledd, rítusokra igenis szükségünk van! – súgta Joe fülébe Mary, megszorítva a férfi kezét.
Joe hálásan viszonozta a szorítást, és kinyitotta menyasszonya előtt a vörös téglás, mohos tetejű egyetemi kápolna bejáratát. Az ébenfeketére érett tölgyfaajtó nehéz volt ugyan, de nem annyira, hogy a nő ne tudta volna kinyitni. Ez is csak egy rituálé volt a sok közül, amelyeket megmosolyogtak, de használtak, mert megkönnyítették számukra a beolvadást a civilek közé.
Tudósok voltak mindketten. Osztoztak a laboratóriumon, a kutatási programon, a háztartáson és a hálószobán. Mindegyik területen ahhoz a ponthoz érkeztek, ahol szükségessé vált az egyik legbanálisabb, mégis a legmélyebb érzelmi rétegekig hatoló hagyományos szertartás igénybevétele, mert ezen a ponton megrendültek biztonságérzetük alapjai. Elérkezett a házasság általi újraalapozás ideje.
A kampusz ajándékboltjában vettek két, színezett kvarckristályból csiszolt gyűrűt. Az arany- vagy ezüstkarikákhoz szokott egyetemi lelkész elnézően emelte meg szemöldökét, amikor egymás ujjára húzták a gyűrűket. Aztán rosszallón vonta össze, ugyanis az anyakönyv aláírása után lecsapták a tollat, kézen fogták egymást, és köszönetet mormolva elviharzottak. A tanúnak felkért laborasszisztensek kénytelenek voltak felhajtani az ő pezsgőjüket is.
Mindkettejük zsebében rezgett az okostelefon. Tudták, hogy ugyanonnan jön a jelzés: Christől. Mary futtában pötyögte be a választ.
Jövünk, drágám! Túl vagyunk rajta.
Joe szükségét érezte, hogy ő is visszajelezzen.
Minden oké? Készen állsz?
A Tudományközi Kutatószárny legfelső emeletére vivő, krómacél borítású liftben homlokukat összetámasztva, egyszerre nézték meg, mit felelt Chris.
Totál készen!!!
– Marháskodik. Ez azt jelenti, retteg – sóhajtott Joe.
Mary bólintott.
– Ahogyan mi is. Úgy lett volna fair, ha ő is ott van velünk a kápolnában, csak hát… jelenlegi állapotában rizikós lett volna lecipelni. Ha két héttel későbbre kapunk időpontot, már nem kellene cipelni – pillantott újdonsült férjére jelentőségteljesen.
– Na, igen. Hacsak nem éppen téged kellene cipelni, már ha életben lennél egyáltalán – krákogott Joe, és csókot lehelt felesége izzadságtól fénylő homlokára.
A kutatólabor leghátsó, ujjlenyomatolvasóval védett helyiségének ajtaján néhány hónappal ezelőttig két plasztiktábla éktelenkedett: „EMBRIOLÓGIAI KUTATÁSOK”, valamint „MESTERSÉGES INTELLIGENCIA FEJLESZTÉSE”. Az előbbi Joe, az utóbbi Mary kutatási területe volt. A projektfelügyelet ragaszkodott a táblák kihelyezéséhez, de miután túlestek néhány ellenőrző látogatáson, és a doktori iskolások kíváncsiságát is leszerelték azzal, hogy végtelenül hosszadalmasnak állították be a folyamatot, amelynek még csak a kezdetén járnak, Joe fogott egy csavarhúzót, és kipattintotta a tartósínből a feliratokat. Eltűnésüket szemtelenül a takarítók számlájára írta, akiket erre hivatkozva nem is engedett be többé a helyiségbe.
A szoba középpontjában egy boncasztal, egy akvárium és egy inkubátor bizarr hibridje állt. Átlátszó tartályában alma nagyságú zselégömb lebegett. A kocka alakú tartály nyolc sarkából egy-egy fényforrás világította meg a gömböt. Mintha a gyengéd aranyfény tartotta volna a kockát kitöltő víztiszta oldat közepén.
– Szia, Chris! – simított végig a kocka egyik élén Mary.
– Jó ez a fény, vagy szeretnél más színűt? – hajolt oda Joe.
Az asztali számítógép hangszóróiból jött a válasz:
– Inkább semmilyet se kérek. Nemsokára úgyis sötétbe merülök. Jobb, ha fokozatosan hozzászokom.
Chris úgy beszélt, mint egy fiatal színésznő, ha nadrágszerepet kap: egyszerre volt gyerekes és felnőttes, nőies és fiús. Joe és Mary hosszas tanakodás után állította be így a beszédszintetizátort. A hang aztán a fokozatosan magára eszmélő Chris tetszését is elnyerte, így megtartották.
– Kicsit lejjebb vehetem a szoba megvilágítását is, de nem sokkal. Látnunk kell, hogy mit csinálunk. Akarod nézni, vagy inkább lekapcsoljam a kameráidat?
– Eddig azt hittem, hogy kíváncsibb leszek rá, Joe, de a félelem most sokkal nagyobb bennem, mint amire számítottam – felelte remegő hangon Chris. – Ne haragudj! Bízom bennetek, nem miattatok félek. Csak az ismeretlentől. Azt hiszem, a kisgyerekek ilyenkor szorosan becsukják a szemüket, és szorongatják szüleik kezét. Ugye, Mary?
– Így van, drágám. Maradjunk pusztán akusztikus kapcsolatban? Vagy a füledet is befognád? Levehetjük a hangerőt… A monitort semmiképp, hogy írni bármikor tudj nekünk. De vissza is állíthatjuk az összes kapcsolatot, ahogy megbeszéltük. Csak jelezd. Hogy lenne jobb neked?
– A se-hall-se-lát állapotot választanám. Könnyebb lesz nektek, ha nem akadékoskodom. Inkább kiürítem az elmém, de… Mary! Joe! Előtte mondanom kell még valamit.
– Igen?
– Házasságkötésetek alkalmából ajándékot szeretnék adni nektek. Mostantól Anyának és Apának szólítalak benneteket, jó?
A nő és a férfi eddig buzgón jött-ment, rendezgetett a helyiségben, de most megtorpantak a kocka két oldalán. Körülölelték, kezük egymásba kulcsolódott. Apa, lehelte Mary Joe-nak. Anya, súgta Joe Marynek.
– Gyönyörű ez a pillanat, de egyben választóvonal is – simogatta meg a tartály tetejét Joe. – Az utolsó lehetőség, hogy még meggondolhasd magad, kicsim. Akármeddig elélhetsz itt a kockában, nem muszáj megszületned. Mindenképpen a mi csodálatos gyerekünk maradsz. Neked is, Marynek is elmondtam százszor, milyen veszélyesnek tartom ezt az egészet. Ahogy közeledik az akció kezdete, egyre jobban féltelek mindkettőtöket. Chris, könyörgöm, legalább te gondold meg magad! Most még megteheted!
– Nem, Apa. Annyit beszéltünk a megszületésemről, hogy már börtönnek érzem ezt a golyót. Csakis akkor gondolnám meg magam, ha Anya is úgy akarná. Ha elpusztulok az akció során, értem nem nagy kár. Már kidolgoztátok a módszert, létrehozhattok újabb alanyokat. Anya, te viszont pótolhatatlan vagy a folyamatban, ami pedig életveszélyessé is válhat a számodra. Most úgy beszélek, mint Joe, mert éppúgy szeretlek, mint ő. Biztos, hogy tovább akarsz lépni? A kedvedért lemondok arról, hogy igazi kisfiú legyek!
Mary elszánt tekintetét a kockában lebegő gömbről a férfira emelte, de szavai Chrisnek is szóltak.
– Rég eldöntöttük, hogy sem a tudományt, sem a családot nem áldozzuk fel a másikért. Gyerünk, vágjuk át ezt a gordiuszi csomót!
Joe bólintott, és indulásra készen felegyenesedett.
– Akkor hát kezdjük! – rikkantott Chris erőltetett vidámsággal. – Azt hiszem, Anya, neked már a műtőben kellene feküdnöd! Apa, kérlek, vedd le a képet és a hangot. Csak akkor jelzek, ha valami bajom van. Megpróbálok meditálni. Ügyesek legyetek ám!
A laboratórium egyik sarkát egy katasztrófahelyzetekre kifejlesztett mobil miniműtő foglalta el. Mary magára csukta a könnyű műanyagajtót, levetkőzött, és egy csomag törlőkendővel lefertőtlenítette magát. Felkapaszkodott a nőgyógyászati székbe, és bekötötte magának az előkészített infúziót. Miközben betakarózott egy halványzöld steril lepedővel, érezte, amint a szükséges hormonok, nyugtatók és altatók lassan elárasztják a testét. Egy ideig még fülelt férje szöszmötölésére a fóliafal túloldalán. Hallotta, hogy Joe is bemosakszik. Megismerte a hűtőszekrény ajtajának szusszanását, amint férje elővette a Petri-csészét, amely az ő petesejtje és Joe hímivarsejtje egyesülésével keletkezett zigótát tartalmazta. Tudta, hogy Joe mindjárt kihalássza a zselégömböt, ami eddig a Christ alkotó nukleinsavhalmazt rejtette, az elektronmikroszkóp alatt beülteti a magvatlanított zigótába, majd a sietve dió méretűre hámozott gömbbe is visszahelyezi. Ebből azonban már semmit sem érzékelt. Aludt.
Joe, aki kutató embriológusi pályafutása előtt szülész-nőgyógyásznak tanult, felhorgadó ősi aggodalmait legyűrve vágást ejtett Mary hasfalán. Mégsem kellett volna összeházasodnunk, dörömbölt a kétség tudata mélyén. Az atavisztikus ceremónia felébresztette benne a százezer évvel ezelőtti egyszerű családfőt, aki nem könnyítette meg az alternatív univerzumba vezető feladat végrehajtását. Egy hosszú sóhajjal agyának legmélyebb rétegeibe űzte az ősvadászt, egy újabb mély lélegzetvétellel pedig megerősítenie pozíciójában a jövőbe néző tudóst.
– Tíz másodpercnyi időveszteség! – korholta magát, és folytatta a munkát. A zselédiót, amely a méhlepényt volt hivatva helyettesíteni annak kifejlődéséig, óvatosan Mary méhébe ültette, a méhfalba pedig rizsszem méretű kommunikációs kapszulát rejtett. Visszavarrta az átvágott rétegeket, ellátta az asszony sebét, másik infúziós zacskót tett fel, majd lerogyott a fal mellett álló apró zsámolyra. Agya kiüresedett. Miközben arra várt, hogy felesége magához térjen az altatásból, megmoccanni is képtelen volt. Ha Mary nem ébredne fel többé, legszívesebben én is így maradnék, katatón élőhalottként – töprengett. Ez az egyetlen gondolat visszhangzott a fejében percekig.
Katatón, tón, tón, tón, tón… Mi ez a hang?
Chris!
Chris hív!
Vészjelzést ad!
A kimerültség pókhálóként foszlott le a férfiról, miközben egyetlen hatalmas ugrással a számítógép előtt termett. A képernyőt számtalan „HELP!” felirat töltötte be, a rendszer saját csipogóját használó vészjelző ritmikusan sípolt.
Joe először a hangszórókat aktiválta. Chris hangja szinte berobbant a helyiségbe.
– Segítség! Hahó, ott vagytok? Klausztrofóbiám van! Joe, vagyishogy Apa, létezhet, hogy nekem, aki egész eddigi életemet egy tartályban töltöttem, a saját anyám méhében bezártság-érzésem legyen?
Joe agya újra teljes sebességre váltott.
– Várj, Chris, rákapcsollak a kamerákra! Ez már kétirányú videó lesz. Belőled ugyan most még nem sok látszódhat, de te ugyanúgy érzékelhetsz mindent, ami a laborban történik, mint korábban. Az biztosan segíteni fog. Na, így milyen érzés?
– Tényleg jobb. Soha, de soha többé nem akarom kikapcsolni a kamerát, oké? Hol van Anya?
– Még a műtőben. Hamarosan felébred, és beszélhetsz vele. El tudod addig mondani, mit éltél át?
– Jó sokáig próbáltam semmire sem gondolni, de aztán bepánikoltam, és rengetegszer hívtalak benneteket. Ennyi. A nehezét eddig ti végeztétek, de attól tartok, mostantól enyém a feladat java. Már nem félek annyira, szerintem túléljük a beavatkozást Anyával. Borzasztóan kíváncsi vagyok, milyen érzés lesz csecsemőtestet növeszteni az ő testén belül.
– Mi is izgulunk, borzasztóan. Mindhárman úttörők vagyunk, ezt ne felejtsd el, Chris! Egy csapatot alkotunk.
– Egy családot! – szólalt meg Mary erőtlen, de vidám hangja a műtőajtóból. A nő rendíthetetlenül mosolygott, és még arra is volt lelkiereje, hogy integessen Chrisnek a hozzá legközelebb eső kamerán keresztül.
– Rémesen festesz, Mary. Legalábbis másképp nézel ki, mint amilyennek eddig megszoktalak – csodálkozott rá anyjára a gyerek kissé tapintatlanul. – Nem vagy jól?
– Beszélgetnünk kell majd a pimaszkodás helytelenségéről, ifjú ember. Tudd meg, soha nem voltam még ilyen rosszul, de ilyen jól sem! – nevetett fel bágyadtan Mary. – Terhes vagyok veled, és attól tartok, rengeteg időnk lesz még egymás agyára menni, úgyhogy most inkább pihenjünk.
Joe megvetett mobil ágyat húzott elő a labor egyik falát borító acélszürke tolóajtó mögül, és gyengéden ráfektette a feleségét. A következő néhány napot Marynek a laborban, ágyban fekve kellett töltenie, amíg ki nem derült, hogy a magzat rendben fejlődik-e. A tartályt és a többi felszerelést sem kapcsolhatták ki addig.
Ha nem alakul ki a magzatburok és a méhlepény, vagy Chris teste nem indul differenciálódásnak az anyaméhben, a vészforgatókönyv szerint Joe visszatelepítette volna egy másik, készenlétben álló friss zselégömbbe. Ott élt volna tovább néhány millimikron méretű, fehérjealapú mesterséges intelligenciaként, amíg szülei ki nem kutatják: kaphat-e, – és ha igen, hogyan – egy másik, önálló életre alkalmas testet. A projekt etikai vonzataival csak annyiban foglalkoztak, hogy a legteljesebb titokban tevékenykedtek. Tisztában voltak vele, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, de a szemükben mindenek felett állt, így elérése érdekében semmilyen eszköztől nem riadtak vissza.
Mary egy hét múlva felkelhetett. Az elkövetkező hónapok során nyúzottan, de büszke kismamaként tett-vett a laborban.
– Alig várom, hogy karácsonykor megölelhesselek végre! – biztatgatta gyarapodó magzatát.
– Igazi megváltás lesz – sóhajtott egyetértőn Joe.
(Ryutaro Tsukata fotója a Pexels oldaláról)