Kovács Bálintnevével először akkor találkoztam, amikor Puszild meg című könyve a Libriben magához csalogatott. A boltban belelapoztam és teljesen biztos voltam benne, hogy nem hagyhatom ott. A szerző a kötetben számomra fontos témáról, a #meetoo jelenségről, és a szexuális zaklatásról ír.
Nem voltam túl jó lelkiállapotban – mondhatnám azt is, hogy pocsékul éreztem magam –, akkortájt kezdtem összerakni magamban, hogy mi is történt velem gyermekként. Kovács Bálint kötete mélyen érintett – már a címe is megfogott –, így a könyvesboltból hazaérve felkerült a polcomra. Aztán sokáig ott pihent. Nem volt nap, hogy ne szemeztem volna vele, de képtelen voltam belekezdeni. Egészen tavalyig. A karantén alatt olvastam el.
Kovács Bálint prózája után nehéz megszólalni, vagy bármit is írni. A kötetben szereplő összes karaktert szinte lemeztelenítve láthatjuk magunk előtt. A novellákat végigkíséri a reményvesztettség, a szeretet és a ragaszkodási vágy. A mindenáron valamibe kapaszkodás érzése, akkor is, amikor már minden reménytelen.
Kovács Bálint mintha együttesen látná minden ember lelkét, szorongását, félelmét, karaktereibe bárki bele tudja élni és képzelni magát. A szerző tehetsége abban mutatkozik meg leginkább, hogy minden, amit leír, filmként jelenik meg az olvasó előtt. Az olvasó a szereplővel együtt lélegzik. De bátran mondhatjuk, mi magunk vagyunk a középpontban azáltal, hogy picit mindannyian magunkra ismerhetünk a szerző novelláiban. Feltételezhető, hogy az író célja is ez volt, és ezt minden egyes mozzanattal eléri. Nemcsak, hogy eléri, fenn is tartja, a könyv befejeztével történetei nem eresztenek, teljesen belénk ivódnak, a lágy és kiválóan megszerkesztett mondatok sokáig az olvasóval maradnak.
A könyvben szomorúság, halálvágy, szeretet váltja egymást. Már, ha a novellák címét nézzük – Szótlan, Füstíz, Rabság, Őrizd, Van Kiút Alapítvány –, is érezhetjük, hogy az író hétköznapi könnyedséggel ír mindannyiunk félelmeiről és a hétköznapok kilátástalanságairól. Arról, hogyan lesz egykettőre minden pocsék, aztán tűpontosággal rávezeti az olvasót arra, hogy az önsajnálat helyett álljon fel, és tegyen valamit önmagáért.
Személyes kedvencem “A másik ember” című novella. Már a kezdőmondatától kiráz a hideg: “Hogy eljött a világvége, azt csak néhány héttel később vettem észre.” Mikor ezt olvastam, fel is pillantottam a könyvből, és azon gondolkodtam, hogy honnan lehet az íróban egyszerre ekkora életszeretet és szorongás. Ez a mondat megmosolyogtat és sírásra is késztet, és ez továbbolvasva sem változik: “Valamelyik seggfej végül csak megnyomja a piros gombot, mire a másik is atommal válaszol, aztán mire észbekapnánk már késő. Pedig mennyivel logikusabb, ami valójában történt: egyszerre valósult meg az összes forgatókönyv. Nem kellett válogatni a módok között. Csakhogy én akkoriban nemigen mozdultam ki a lakásból. (…)”
Kovács Bálint prózája olyan erővel bír, hogy olvasás közben többször elgondolkodik az ember az élet valódi értelmén. Nem fél megmutatni nekünk azt a kínt, gyötrelmet és szomorúságot, ami a mindennapjainkat kíséri végig. És nemcsak kimondja, utat is mutat ahhoz, hogy megtörténjen a változás. A másik ember olvasása közben jöttem rá, hogy meg kell próbálnom megbízni másokban, még akkor is, ha nagyon nehéz. Mert ha nem teszem, úgy járhatok, mint a novella fő karaktere: ha eljön a világvége, én azt majd csak két héttel később veszem észre, mert elzárom magam a külvilágtól.
Ugyan történetei rettentő szomorúsággal indulnak, a végére legtöbbször mégis van megoldás, feloldozás a szereplő és az olvasó számára is. Másodpercek törtrésze alatt lélegezhet fel az olvasó, kapaszkodhat vissza az életbe, mert az írónak minden helyzetre van megoldása. (“Találkoznunk kell, talán van megoldásom, ami megállíthatná ezt az egészet, de segítségre van szükségem, egyedül nem vagyok képes rá.”). Kovács Bálint megtanítja az olvasót csalódni, félni, felállni, reménykedni, és – azt hiszem – mind közül a legfontosabbra is: szeretni.
Kovács Bálint írásaira – akármennyire is nehezek – érdemes odafigyelnünk, hiszen minden szava magával ragad, elgondolkodtat és arra sarkall, hogy ne adjunk fel soha, semmit. Még akkor sem, amikor az ágy mellett ülve tudjuk, hogy hamarosan úgyis örökre vége lesz.
Kovács Bálint első novelláskötete Lehetne, hogy csak aludjunk? címmel a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg 2021 októberében.
Kalligram Kiadó, 267 oldal, 3990 forint
(Fotó: Kozma Lilla Rita)