Az idős férfi korához képest igen tempósan gyalogolt az Üllői úton kifelé. Megnyúlt arcán felváltva látszódott igyekezet, düh és kaján elégedettség. Bő, vajszínű vászon nadrágja a gyors léptektől a lábára csavarodott. Oldalán régimódi és kopott fekete autós táskát hordott, ezekben volt az összes levél, szám szerint huszonhárom.
A felháborodás hajtotta előre és a vágy, hogy rendre utasíthatja azokat, akik nem képesek a munkájukat megfelelő minőségben végezni a bankban. Két éve szüntette meg a számláját, de azóta is folyamatosan kapja a leveleket. Eleinte még kibontotta. Reklámlevelek voltak, annak ellenére érkeztek, hogy a számla megszüntetésével világosan kifejezte: nem kíván ezzel a bankkal további kapcsolatot fenntartani. Egy idő után nem nyitotta ki többé őket, de gyűjtötte. Gyűjtötte, mert bizonyítékként akarta felhasználni. Várt a megfelelő pillanatra. Most telt be a pohár, most elindult végre a bankba ezzel a paksamétával, hogy rendet tegyen.
Mielőtt belépett az ajtón, megigazította rövidre nyírt, ritkás ősz haját, lesimította a szakállát, nehogy véletlenül morzsa maradjon benne, begombolta a kockás flanelingen a legfelső gombot is – mióta ilyen sokat fogyott, összeért a nyakán az ing –, végül ellenőrizte a nadrágon is a cipzárat. Nem szeretett volna semmiféle támadási felületet hagyni az ügyintézők számára. Kihúzta magát, ettől a mozdulattól ismét olyan érzése támadt, mint amikor embereket irányított. Tekintete megkeményedett, az opálos fényt tűz váltotta fel, felszegett fejjel, céltudatosan lépett be az ajtón, egyenesen a géphez, amelyből sorszámot lehetett húzni.
Nem lepődött meg azon, hogy egyetlen gomb felirata sem felelt meg jövetele céljának. Hiszen a gombok többsége az ügyfeleknek szólt, csakhogy ő már nem volt ennek a banknak az ügyfele. Rövid gondolkodás után az egyetlen olyan gombot nyomta meg, amely nem a klienseknek szólt, bár ez számlanyitási szándékot feltételezett. A lassan kicsúszó cédulán a 241-es számot látta, a várakozók száma három fő. Körbepillantott. Talált üres széket, így helyet foglalt és idejét azzal töltötte, hogy megfigyelje az ügyintézőket.
Az egyes pultnál a pénztár volt. A pénztáros nem látszott, mert átlátszatlan plexi takarta, de mivel vele neki amúgy sem lehetett semmi dolga, könnyen lemondott arról, hogy alaposabban szemügyre vegye. A kettes pultnál egy kövérkés, fekete hajú nő terpeszkedett. A bank egyenruháját viselte, minden feszült rajta, a nyakába csomózott lila kendő sem tudta eltakarni a tokáját. Ügyfél ült előtte, de ő ráérősen, komótosan dolgozott. A hármas pult zárva volt, a mögötte lévő szék háttámlájára egy szürke kardigánt akasztottak. A négyesnél egy vörösre festett, fiatal nő fél kézzel épp idegesen lapozott egy hatalmas irattartót, közben a telefont füléhez szorítva méltatlankodott, hangja fel-felcsattant. Az ötös pult megint csak zárva volt. A hatosnál egy szőke, hosszú hajú lány dolgozott. Szép volt. Az öreg gondolatban őt választotta, ezt a bankba nem illő nőt szerette volna leginkább megleckéztetni. A fekete és a vörös szánalmasnak tűntek, a buta lassúság és a kapkodó idegesség eleve gyengévé tette őket a szemében. A szőke azonban okosnak látszott, méltó ellenfélnek, olyannak, aki felett a győzelem trófeát ér, akiről örömmel látta volna, amint elpirul, sőt, ahogy letérdel előtte. Képletesen szólva persze – intette magát gondolatban.
Nézte az ügyfeleket, a néhány széknyire ülő szorongó nénikét, aki fel-felkapta a fejét a színes újságból, pedig nem jelzett az ügyfélhívó. A születési dátumuk talán közel azonos, de minden egyéb különbség ordító. Neki sosem jutott volna eszébe harmadrangú női magazinokat olvasni, és sosem remegett a keze a hivatalokban sem. Megbámulta a fiatal férfit, aki gyerekkel a karján várakozott, a kisbaba nyála ráfolyt a pólójára. Ezt igénytelennek gondolta, elfintorodott. A biztonsági őr az ajtónál állva cédulákat gyűjtögetett. Egy valódi ajtónálló – derült fel, és keresett valakit a tekintetével, akivel megoszthatná ezt a pompás szót, de a várakozók közt nem talált senkit, akiről feltételezte, hogy értené a viccet. A fekete kijelzőn lassan követték egymást a véletlenszerűen felbukkanó vörös számok: 003, 004, 870, 159. Nem tudhatta, mikor fogják szólítani, mert ügytípus szerint más-más sorozatba tartoztak. Kissé kihúzta a cipzárt a táskáján, belesett a széles, piros gumival összefogott levelekre. Izgatottság fogta el, ahogy elképzelte, milyen szabatosan, lassan fogja felvezetni a problémát, tanácstalannak mutatkozik, és majd csak akkor csap le az áldozatára, amikor az már elmondta a mondókáját, ha ellenfele majd saját szavainak hálójában vergődik, amikor rámutathat minden logikai és érvelési hibára. Szuggerálta a szőke nőt, akitől elment az ügyfél, hogy nyomja meg az ő számának hívógombját, de a táblán a 005 következett. Kinézett az üvegportálon át az Üllői útra. Sok minden megváltozott az elmúlt hetven évben, a régi, terebélyes fák helyén csenevész fácskák jelentek meg, eltűntek a villamossínek, cserélődtek az üzletek, graffitik jelentek meg a málló házfalakon – de a lényeg változatlan maradt. Ugyanazok a sziluettek és ugyanazok a fények, mint nyolc-tíz éves kölyökkorában, amikor még lovaskocsik szállították télen a szenet, nyáron a jeget. Ennyi autót egy hónap alatt sem látott, mint amennyi most, a várakozás negyedórája alatt húzott el a belváros irányába vagy onnan kifelé.
Kár volt így a múltba révedni, elkalandozni. Arra riadt, hogy az ajtónálló már a vállát rángatja. Bácsi, magánál van a 241-es? Felállt, kicsit meg is ingott közben, de hamar összeszedte magát, a gondolatait és a mozdulatait is fegyelmezett csatarendbe állította. A fekete, kövérkés nőhöz került. Csalódott kissé, félt, hogy túl könnyű préda lesz. Nekikezdett hát, lassan, szinte körülményesen, hogy mindenki értse. Nem mondta el egyből, hogy mit akar, nem vágta oda a pultra a borítékokat azzal, hogy folyamatosan kapja őket. Nem, nem rontott ajtóstul a házba. Kooperatívnak mutatkozott, hogy még azelőtt megtörjön minden ellenállást, mielőtt az a másikban kialakulhatna. Azzal kezdte, hogy megkérdezte, mennyi pénzt tudna felvenni. Bemondta a régi számlaszámot, meg is mutatta az egyik régi kivonaton. Átirányítom – mondta az ügyintéző, de még mielőtt méltatlankodva felszólalhatott volna, módosított is az álláspontján. Maradjon csak, intézem én magam, nincsenek sokan, ráérünk. A nő percekig fel sem pillantva, lassan ütögette a billentyűzetet. Az öregember alig várta, hogy a nő azt mondja, kedves uram, önnek itt nincsen számlája, mire diadalmasan elővette volna a ceruzával felsorszámozott és érkezésük szerint rendbe rakott borítékokat és teátrális, lassú mozdulatokkal sorban kibontotta volna őket. Alig várta, hogy kimondhassa: lám, önök úgy küldtek számomra huszonhárom levelet, mintha én még itt az ügyfél lennék. De tudják, épp ezért nem vagyok… mert önök hanyagok. Mert az ügykezelésük csapnivaló. A nyilvántartásuk elavult. Ez nem bank, ez egy kupleráj! – ezeket szerette volna egyre növekvő hangerővel a képükbe vágni. Rettenjenek csak meg azok, akik még ügyfelek egy ilyen társaságnál!
Ezt tervezte. A nő azonban hosszas nézelődés után azt kérdezte, hogy tudja-e igazolni magát valamivel, személyi igazolvánnyal vagy útlevéllel, esetleg jogosítvánnyal. A férfi ettől kissé zavarba jött. Nem értette, hogyan, hol vétett hibát. Ezen a ponton a fénylő fekete hajú nőnek már gyorsabban kellett volna vennie a levegőt, már el kellett volna sápadnia, a főnökét hívatnia. Itt már aggódó tekintettel kellett volna rebbennie a szemének őróla a levelekre, onnan a képernyőre, hogy végül ismét az ő – immár diadalittas – arcán állapodjanak meg. De a kövérkés ujján aránytalanul pici, kék köves gyűrűt viselő nő szeme nem rebbent a képernyőről a levelekre és rá, csak várakozón nézett. Kaphatok igazolványokat? – kérdezte. A férfi zavartan kotorászott a táskában, az összegumizott levelek alatt lapult a tárcája, abban az igazolványok. Előhalászta, átnyújtotta a nőnek, akinek egyik félelmetes, rikítónarancs műkörme véletlenül végigkarcolta vékony kézbőrét, kiserkent a vére. A vérhígító hatása. A nő ránézett az átnyújtott igazolványra és biccentett. Köszönöm – mondta elmosolyodva – uram, önnek ezer eurója van nálunk, ezt tudja kivenni.
Az öregúr szinte rémült arcot vágott. Ezer euró? A nevemre szóló számlán? – kérdezte gyanakvóan. Igen, nézze csak – mutatta a nő a kissé kifelé fordított monitoron. Ön a lakossági folyószámláját még a tavalyi évben megszüntette, a befektetési számláját azonban tovább vezettük. Az idős férfi homlokán kiütött a veríték. Van számlája és ő elfeledkezett róla. Azért jött, hogy rendet vágjon, erre még a kövér nő az, aki pátyolgató kedvességgel foglalkozik vele, az öregemberrel. A szégyene és a döbbenete pillanatokig tartott csak, aztán szokása szerint kihúzta magát, bókolt a nőnek, hogy milyen délies a szépsége. Mintha csak egy olasz bankban ülne. Nevettek. Miután a nő a kávémeghívást kedvesen visszautasította, megszüntette a befektetési számlát is. Az egyes ablaknál ülő bajszos fiatalembernél kifizette a kezelési költséget, felvette az elfelejtett pénzt. Nincs miért bánkódni, ezer euró az mégiscsak ezer euró. Kilépett a bankból és elindult vissza az Üllői úton, a körút felé, a metróhoz. Sietnie kellett, mert egyre kínosabbnak érezte a reggel bevett vízhajtó sürgetését.
(Matthias Zomer fotója a Pexels oldaláról)