novella

Arany Ariella: Cseriti

A titok az arányérzék: a lehető legtöbb indulattal kell végrehajtani a gyakorlatot, de olyan finoman, hogy az még a huzat számlájára írható, ha később magyarázkodni kényszerül az ember. Boszorkányos, ha jól csinálják

Már megint mozog a szája sétálás közben. A lábaival együtt az agya is járni kezd, a járdára fordulva szinte azonnal tátog és gesztikulál. Ilyenkor általában egy kellemetlen esemény emlékét idézi fel, hogy immár kellő távolságból elemezze, mit hogyan csinált rosszul. Annyira belefeledkezik a gondolataiba, hogy észre se veszi az előtte húzódó, amúgy nem elhanyagolható méretű repedést. Megbotlik, és majdnem megfejeli a szemben érkező cvekkeres nénit. Zavarba jön, alig hallhatóan szabadkozik, a mami felháborodottan magyaráz. De mit motyogsz, beszélj normálisan, mer nem értelek, méltatlankodik a kisnyugdíjas, kezében az óriás hálót lóbálva, amin csak egy halkonzerv akadt fenn a közértben. Mér nem lehet a lábad elé nézni, nem vagy már gyerek, teszi még hozzá, aztán a dödögést folytatva otthagyja a lányt. Ő is továbbáll. Pár perc elteltével majd átgondolja ezt is, hogyan illet volna viselkednie egy majdnem felnőttnek. Csak a szája ne mozogna, miközben gondolatban tisztelettudóan elnézést kér az idős hölgytől, annyira kellemetlen! Erről le kell szoknia, mielőtt valaki rajtakapja.

Első hét az új suliban, az osztályát mégis különösebb nehézség nélkül találja meg. Egyedül ül, mert párosan voltak, mire tizenegyedik év elején becsatlakozott, mindenkinek volt már padtársa. Vele együtt huszonegyen lettek. Az első pár napban ezzel a húzással viszonylagos népszerűségre tett szert a blackjackező fiúk körében, akik délutánonként a hátsó padoknál kaszinót üzemeltetnek, amíg a takarító néni be nem mondja az all-int. Kis tétekben játszanak, vagy cigiben. Az is megesik, hogy a kezdeményezési jogot kínálják fel egymásnak Fortuna istennő előtt olyan csajoknál, akiknél Venus közbenjárása esetén se lenne esélyük. Valahogy el kell dönteni, ki nem szólítja meg a végzősöket.

– Nem kell izgulni Tami, szólíthatlak Taminak? – kérdezi a negyedik napon vigyorogva az osztályfőnöke, akinek furcsán ráng fölfele a bal szemöldöke, akkor is, ha kijelentő módban beszél. Mint akire bűbájt szórtak, képtelen megszólalni. Nincs felkészülve a kérdésre, nem ismeri az ellenátkot. Korábban mindenki Szilvának szólította a Szilvásiból. Organikusan forrta ki magát a becenév, nem úgy jött az életébe, mint ez a Tami, hivalkodóan, mintha az ilyesmiről egy szó kimondásával dönteni lehetne. Egy, kettő, három, három másodperces szabály, a járdáról még felehetné a leejtett szendvicsdarabot, de ahhoz azért hosszú idő, hogy egy egyszerű kérdésre válaszként még mindig csak a taposócsempe repedéseit bámulja. Három és fél másodperc, jóérzésű ember már a szendvicset se enné meg.

– Persze, nyugodtan.

– Nincs mit izgulni, Tamikám – mélyrepülésből zuhanásra váltanak –, átlagos gyerekek ezek, tanulni nem szeretnek, rendetlenkedni igen, biztos te is hamar megtalálod közöttük a helyed.

– Aha, biztos, köszönöm – erősen összpontosít, egyszerre beszél és mosolyog, pedig, ha teheti, egyiket se végzi közönség előtt.

– Igazán nincs mit, bármi van, kérdezz nyugodtan, jó, Tamarácska? – becsapódás. 

Szilva farmerbe csomagolja átlagos testalkatát, amely tizenegyedikben nem létezik, mert a szorongás, mint egy alakváltó mumus, magára ölti az arányérzék köntösét, csak így lengén, semmi tapadós, talán ő sincs megelégedve az alakjával. Halványsárga pólóra kék kardigánt vesz, feltűri az ujját és kilép a bérház bejáratán.

A Tesco felé veszi az irányt, megígérte az anyjának, hogy séta közben beugrik megnézni, van-e valami húsféle a ma lejáró termékes polcon. Az egyetlen barátnőjére, Katára gondol, szombatonként mindig nagyokat sétáltak a falu határában, körözve a kedvenc útirányon, mint Micimackóék, az előző etapról még látszott a lábuk nyoma a porban. Gyerekként a gróf sírok mellett meggyorsították a lépteiket. Sorosan voltak kötve, először látták meg az omladozó sírboltokat, aztán egy századmásodperccel később érezték, ahogy pár fokot hűl a levegő. A kanálison átvezető fahídra az apjuktól lopott bicskával vésett rovátkák gyönyörűen munkált faragásoknak tűntek a megfelelő szögből, máshonnan meg nem is lehetett őket látni. A gondolatra, hogy megszólítja Katát, már emelkedik is a szája sarka. Gyorsan visszarántja magát a betonjárda valóságába, fogja az aránytalan testét és jobbra fordítja a kereszteződésnél, hogy rátérjen a főútra. 

Miután kirúgták a gyárból, ahol éjt nappallá téve robotolt – ha nem számítjuk a kötelező túlórát –, az apja megrogyott a nyugati munkaerőtoborzók kitartó ostroma alatt, összepakolta a családot, és az ország szemközti végébe költözött. A sógyárban fizetik a lelakott bérlakást és mellé annyi pénzt, hogy “abból már méltósággal tudnak éhen halni”, ahogy az anyja mondja. A szülei nem győzik hangsúlyozni, hogy a költözésen túl nem volt valódi választásuk, és Szilva őket érti is, csak a sors nem tudott még elszámolni előtte az igazságtalansággal, hogy idáig jött az expressz, kopár félút a kanális és egy jobb élet között. Mivel azonban a vonatra mégse a sors pakolta fel, hogy aztán hat órával és három átszállással később megérkezzen az idegen városba, szíve szerint az anyjáékkal együtt mindhármukra rábaszta volna az ajtót. Persze augusztusban költöztek, pedig tavasszal az ajtócsapkodás is könnyebb. Március a legszelesebb hónap, olyankor trükközve rá lehet húzni a mozdulatra. A titok az arányérzék: a lehető legtöbb indulattal kell végrehajtani a gyakorlatot, de olyan finoman, hogy az még a huzat számlájára írható, ha később magyarázkodni kényszerül az ember. Boszorkányos, ha jól csinálják. Arányérzék tizenegyedikben, persze, nem létezik. Vagy egy semleges mozdulatba simul a megalkuvó kéz, vagy – és akármilyen engedelmes és sokat megélt tinédzser áll az ajtókeretben, mégiscsak ez a gyakoribb –, a túlcsorduló indulat olyan erővel keresi a kiutat, hogy a becsapódó ajtó megrengeti a félfát. A 4/b ajtókerete egyszer talán valóban látott szebb napokat, de mire Szilváék beköltöztek, félig már lemállott róla a fehér festék. Vesztes helyzetből indult a nyílászáró. Minden távozásnál, amikor Szilva bevágja maga után az ajtót, néhány végelgyengült festékdarab elengedi az utolsó farostszálat, amelybe éveken át kapaszkodott. A lépcsőház koszos padlóján elterülő fehér folt méretével arányosan nő Szilvában a megbánás, így vált benne mára mindennapossá a bűntudat. Ha egy fikarcnyit is törődne a vallással, kiváló protestáns lehetne belőle. 

A sarkon befordulva, a zöldséges előtt majdnem összeütközik Kittivel. A lányok közt ő a bandavezér. Elég kedves is, párszor már beszéltek, mindig megkérdezte, segíthet-e valamit Szilvának. Afféle önkéntes ombudsmannak képzelheti magát, aki nagyon fontosnak érzi az új lány szakszerű integrálását a közösségbe. Összemosolyognak – Kitti gátlástalanul, Szilva meg félszegen –, aztán váltanak pár kellemetlen mondatot a szombati terveikről. Kitti úgy dönt, meghívás nélkül is elkíséri Szilvát a Tescoba, biztosítja az udvariasan tiltakozó lányt, hogy nem esik nehezére, úgyis csak az anyjára vár, amíg a kozmetikai kezelését befejezik. Az anyjáé valahogy mindig sokkal tovább tart, mint az övé, játssza meg az értetlenkedőt Kitti, és pajkosan Szilvára kacsint. Utóbbi nem tud mit kezdeni a gesztussal, ahogy az sem világos előtte, minek jár Kitti kozmetikushoz, mikor egy mitesszer sincs a bőrén. Legalábbis ott nincs, ahol látszik.

A Tescoban az üzletsoron korzóznak, Kitti minden kirakatot műgonddal vesz szemügyre. A kellően olcsó holmik előtt enyhén fintorog, a drágábbak előtt elismerően biccent, és pókerarccal áll tovább onnan, ahol nincs árcédula. Nem hagyja megzavarni a rendszert. Szilva szemlesütve sétál, addig nem szegény, amíg semmit nem akar venni. Nézzük meg ezt a bóvlist, mit szólsz, veszünk néhány bizsut, csak úgy poénból, mondja Kitti a tehetősek humorérzékével. Szilva egyszerre próbál ellenkezni és azt a látszatot kelteni, hogy ő tulajdonképpen már valahol a fagyasztópult körül jár. Előbbi kísérlete hamvába hullik, ám utóbbival részleges sikert könyvelhet el, amennyiben Kitti, legalábbis a másik szándékairól, valóban nem vesz tudomást. Libasorban lépnek be az üzletbe. Elöl, kivont karommal, mint egy ragadozó megy Kitti magabiztossága. Olyan ember totemállata, aki még soha sehol nem érezte, hogy zavar. Őt követi Kitti, frissen kozmetikázva, még a szemkörnyékek alól is sikerült eltüntetni a ráncokat az ügyeskezű szakembernek. Legvégül kullog Szilva, az eladónak se köszön. 

Kitti az ásványok felé veszi az irányt, szív alakú medállal díszített színes bőrláncot keres. Türkiz, mutatja az ékszert Szilva felé, ez a színe és egyben az ásvány neve is, tudálékoskodik, aztán elbűvölően mosolyog, mintha a Szerencsekerékben fordította volna ki a megfejtést. Jól menne a pólódhoz meg a kardigánodhoz, állapítja meg, miután teátrálisan végigméri az új lányt, tényleg csak a látszat kedvéért, mert persze már a zöldséges előtti sarkon a retinájába égett a slampos outfit. Mit szólsz, neked hogy tetszik, kérdezi, de Szilva nem tud mit szólni, cipője orrának gravitációs ereje derékban töri meg a tartását. Nem az én világom, válaszolja végül, aztán motyog valamit az ebédről, kell a hús az anyjának, azért küldte tulajdonképpen, és kisiet a boltból.

Hétfőn veszettül mozog a szája a suli felé menet. Gondolatban Katának magyarázza, mennyire nincs kedve a mai naphoz, nem találja a hangot a többiekkel, amivel ő még rendben is lenne, ha azt mások se keresnék. Ahogy belép az osztályba, szétrebben a csiripelő lánycsapat, Kitti elindul felé, a szempárok kettejükre szegeződnek. Kitti kezében kis bőrszütyő fityeg, ilyenekbe szokták tenni a mindent gyógyító elixíreket. Úgy elsiettél szombaton, hogy nem tudtam ezt odaadni, mondja köszönés helyett Kitti. De mi ez, kérdezi ő, közben nagyon fél, hogy tudja a választ. Jaj, ne csináld már, hát a medál, ami szerintem nagyon is a te stílusod, szögezi le Kitti, és már veszi is elő a nyakláncot, segítek, várjál, felteszem a nyakadba, milyen mázli, hogy ma is ugyanabban vagy mint szombaton, így pont passzolnak a színek. A tasak nem hazudik, a lánc minden bizonnyal mágikus erejű: Kitti szavaival telve tízezerszeresére nő a súlya, Tami mellkasa alig bírja tartani.

(Kép forrása: Pixabay)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: