1974.
Már amikor tegnap hazajöttünk azanyuval a Jégbüféből, éreztem, hogy ott volt a fenyőillat az előszobában. Pedig nagyon szomorú voltam, mert nem vett nekem fondantos drazsét ott a sarkon, abban az édességboltban. Azt mondta, hogy a puncstorta elég volt mára, pedig mondtam neki, hogy nem most akarom megenni, csak vegyünk tíz dekát, mert annyira szeretem. Még sírtam is egy kicsit. De aztán a buszon a Kishercegről beszélgettünk, amit most olvastam, és elmeséltem neki, hogy miről szól. Amikor a rókához értem, akkor megint eleredtek a könnyeim, mert olyan nagyon sajnáltam, hogy elment. És nem tudom, hogy most akkor meghalt, vagy csak elment örökre, de ez olyan szomorú volt, hogy muszáj volt sírni rajta. A buszon mellettünk ült egy néni nagy szatyrokkal, és biztosan ő is hallgatta, amit meséltem, mert folyton minket figyelt, de aztán direkt hátat fordítottam neki. Azanyu meg átölelt, és olyan jó volt belefúrni magam a kabátjába, hogy ne lássa más a könnyeimet, még azt hinnék, hogy fáj valamim. Pedig nem fájt, a torkomban volt egy nagy gombóc. De aztán hazaértünk, és az előszobában megéreztem a karácsonyt. Azapu biztosan szerzett fenyőfát – már tudom, hogy azt ő veszi meg. Remélem most nem hullik majd le huszonötödikére, mint tavaly. Akkor az történt, hogy karácsony napján indult el fát venni, és már csak olyat talált, amiről félig lehullottak a tűlevelek. Kettőt kellett összedrótozni, hogy fel lehessen díszíteni. Szenteste még az énekléssel is vigyázni kellett, hogy ne keverjünk nagy szelet, nehogy lehulljon az összes tüskéje, mert mire feldíszítettük, már tényleg alig maradt rajta valami. Amikor másnap jöttek a mamáék, csak nézték, hogy miért ilyen kis nyomorék a fánk. Kérdezték is azaput, hogy a tavalyit díszítettük-e fel. De engem ez nem érdekel, mert imádom a karácsonyt. Olyankor mind otthon vagyunk, és amíg azanyu főzi a vacsorát, azapuval feldíszítjük a fát, aminek az illata ott van az orromban. A fényfűzér sosem működik, pedig tavaly még világított, egyenként kell ki meg becsavarni az izzókat, hogy megtaláljuk azt az egyet, ami kiégett. De nem baj, én szívesen segítek azapunak, és a végén mindig sikerül. Mert az én apukám nem véletlenül műszerész. Ért hozzá. Aztán lehet akasztgatni a szaloncukrot. Azanyu mindig desszertszalont vesz. Szokott rózsaszínt meg világoskéket is, azokon van csokibevonat, nem csak olyan csupasz, mint az az ezüstpapíros konzum. Aztán mikor készen vagyunk vele, én úgy csinálok, mintha valami nagyon fontos dolgom lenne a szobámban. Átöltözök, és olyan izgatott vagyok, hogy alig bírom kivárni, míg végre megszólal a csengő. Azanyu meg azapu azt hiszik, hogy még elhiszem a Télapót vagy a Jézuskát, pedig azt sem tudom, hogy mi a különbség, és ők is folyton összekeverik. De én tudom, hogy ők veszik az ajándékot, ezért hagyom, hogy velem együtt csodálkozzanak, és úgy csináljunk, mintha csoda történt volna. Amikor megszólal a csengő és állunk az illatos, színes, csillogó fa mellett, és nézem a kedvenc díszeimet, a golyókból fűzött angyalkát, meg a festett üvegmadarat, és együtt énekeljük a Mennyből az angyalt, akkor már nem is kell a fondantos drazsé, meg a róka sem jut eszembe, csak veszek egy nagyon mély lélegzetet a fenyő- és csillagszóró illatból, és azt szeretném, hogy minden nap karácsony legyen.
1984.
– Két kiló pulykamellet kérek – mondom a hentesnek a Hunyadi piacon.
– Azt én is kérnék – kacsint a fogatlan hentes, és elégedetten körülnéz, hogy mindenki hallotta-e, mekkora csajozógép. Hosszú sor áll mögöttem, és megszólalni sem merek, csak fülig elvörösödök. Mikor odaadja az árut, olyan gyorsan fizetek, ahogy csak tudok, és ügyelek, hogy a pénzt ne a kezébe, hanem a pultra tegyem. Persze a visszajárót nem teszi le, csak nyújtja, hogy muszáj legyen a kezéből elvennem. Szeretnék már túl lenni ezen a karácsonyi bevásárláson. Leszakad a karom, és elegem van. Nem is tudom, azanyu hogy tudta ezt olyan mosolyogva végigcsinálni évről évre.
Ez lesz az első önálló karácsonyom, és nagyon izgatott vagyok. Májusban esküdtünk és utána költöztünk el az albérletbe. Boldog voltam az új felnőtt életünktől. Azanyu azt mondta, hogy vagy náluk töltjük a szentestét vagy ők fogják nálunk. A férjem azt akarta, hogy ketten legyünk, de meggyőztem. Szóval most én csinálom a karácsonyi vacsorát, ő meg díszíti a fát. Időben megvettük, és az erkélyen volt ma reggelig. Vödörbe állítottuk, vizet is öntöttünk alá, hogy le ne hulljon a levele.
– A kurva anyád! Hogy rohadnál meg, te szar! – hallom a szoba felől a férjem hangját. Nem működik az izzósor, konstatálom. Otthagyom a panírozást, és óvatosan benézek a szobába, remélve, hogy nem repül felém egy csúcsdísz.
– Van tartalék izzó. Mindjárt megkeresem, melyik égett ki – mondom erőltetett kedvességgel, és leülök a földre, hogy végigpróbáljam a sort. Előveszem a rutinom, és nekiállok ki- és becsavarni a pici izzókat, lehetőleg egyet sem kihagyva. – Te addig tedd fel a szaloncukrokat. Desszertet vettem. Rózsaszínt – bízom benne, hogy lenyugszik. A rántott hús várhat egy kicsit.
– Nem fogok baszakodni kétszáz rózsaszín cukorkával. Majd ha felrakom az izzókat, utána jöhet a szaloncukrozás. Addig inkább iszom egy sört, és belenézek a híradóba – mondja, és már kényelembe is helyezi magát a fotelban.
Sóhajtok egy nagyot, és folytatom a ki-becsavargatást. Közben azon gondolkodom, hogy talán mégis inkább nekünk kellett volna azanyuékhoz mennünk. De nem baj, hamar megleszek ezzel, és olyan vacsit főzök, hogy megnyalják mind a tíz ujjukat!
– Boldog karácsonyt, drágáim! – hallom a konyhából az azanyu mosolygós, ünnepi hangját. Tele a kezük csomagokkal, alig férünk el a pici előszobában. Ugyan zuhanyozni nem tudtam, csak felkaptam az előre kikészített ruhámat. A férjem sem lett még részeg, és a fát is fel tudtam díszíteni időben. Senki nem fogja észrevenni, hogy csak minden ötödik izzó világít. A rántott húst a sütőben tartom melegen, a majonézes krumpli a hűtőben. A Mennyből az angyal bekészítve, az ajándékok becsomagolva, a fa szép, és itt vannak azanyuék. Azapu meg a férjem mindjárt isznak egy pálinkát is és jó kedvük lesz. Nem lesz itt baj.
A Mennyből az angyal után behozom a vacsorát. Sürgök, forgok, majonéz a hűtőből, talpas poharak a borhoz. A vörösbor foltra sót kell önteni, akkor ki lehet mosni a terítőből. Majd mindjárt szedek én is, csak még hozok sót, meg leöntöm csokival a desszertet. Mindjárt jövök!
– Ez mi a szar? – hallom a férjem hangját az étkezőből. – Beletörik a fogam! – ahogy belépek, már látom az arcokon a zavart csalódottságot.
– Semmi baj, kislányom! Finom ez, csak jó fogak kellenek hozzá. Kicsit kiszáradt… – mondja azanyu. Azapu derekasan küzd a rántott szelet feldarabolásával, de látom, reménytelen. A két kiló pulykamell elpárolgott, és nem maradt, csak egy aszott, kőkemény fosszília a panírban.
Nem érzem a fenyőillatot, csak az égett rántott hús szaga keveredik a férfiakból kipárolgó pálinkával és az én izzadtságszagommal.
(Element5 Digital fotója a Pexels oldaláról)