novella

Králik Emese: Mese a hegyek közül

Megszerették a falubeliek a bolondériáit is. Megszokták, hogy beszélgetett az állatokkal, mert hitte, hogy azoknak is lelkük van; hogy a szőlőben csakis a nagyapjától örökölt fehér kalapban dolgozott; hogy imát mormolt és keresztet vetett, mielőtt elmetszette az ebédre szánt csirke nyakát; hogy szenteste előtt, bármilyen csikorgó is volt az idő, sosem gyújtott be a házban.

Kisfiúként olykor egész napokra eltűnt. Ha kérdezték, hol járt, azt mesélte, az édesanyjával és az édesapjával volt beszélnivalója, azért maradt el sokáig. Az asszonyok szemét elfutotta a könny, hiszen Csíziéket évekkel korábban kísérték utolsó útjukra. Az anya vérmérgezésben halt meg, nem sokkal a kisfiú negyedik születésnapja után. A férje, akinek durva szava és gyorsan eljáró keze volt, három évvel később ment utána. A mustgáz fojtotta meg, egy hordóra borulva találták meg a borospince mélyén.
A kis Andris az édesanyja szelíd természetét kapta örökül. Ha sokasodtak az elégtelenek az iskolai értesítőjében, csak mosolygott. Nem érdekelte a biflázás. Amíg a többiek a tudományokkal gyötrődtek, ő a fényes eget bámulta a tanterem ablakán át és meseszép történetek peregtek a szeme előtt. Ilyenkor a halk szavú, gyöngyvirágillatú édesanyja ringatta ölében, vagy nehéz páncélban lovagolt, hogy rabságból szabadítson ki csillagszemű királylányokat. A szívét az anyjától, az erejét az apjától kapta: alig ért kamaszkorba, már bármelyik férfi mellett megállta a helyét a birtokon. Ha kellett, hajtotta a szekér elé fogott lovakat, hajnaltól szürkületig villázta a szénát roppant magasságú boglyába, görnyedt a szőlősorok között, amikor pedig végzett a maga dolgával, kérés nélkül állt be a másét rendbe tenni. Megszerették a falubeliek a bolondériáit is. Megszokták, hogy beszélgetett az állatokkal, mert hitte, hogy azoknak is lelkük van; hogy a szőlőben csakis a nagyapjától örökölt fehér kalapban dolgozott; hogy imát mormolt és keresztet vetett, mielőtt elmetszette az ebédre szánt csirke nyakát; hogy szenteste előtt, bármilyen csikorgó is volt az idő, sosem gyújtott be a házban.
*
Világoskék kabrió fékezett az apró, macskaköves főtéren. Napbarnított, fiatal férfi szállt ki a kormány mögül. Karcsú testére ráfeszült a farmer és a divatos, szűkre szabott fehér ing. Igazított egyet fekete, rövidre nyírt haján, orrnyergén kissé lejjebb csúsztatta a napszemüvegét. Érdeklődve nézte a remek ízléssel felújított egykori iskolaépületet, elégedetten bólogatott a járda mellé ültetett tujasor láttán, finom kezével végigsimította a kerítés íveit, cirádáit. „Mozogj már!” – kiáltott durván a háta mögé. Az utasülésen várakozó felesége engedelmesen kiszállt, és követte a férfit. Délután kamion hozta a bútoraikat. Estére mindenki tudta a faluban, hogy Palkó és Eszter az ország legtávolabbi szegletéből érkezett, hogy ezt az isten háta mögötti helyet válasszák új otthonuknak.
Hiába volt órányi járásra a birtok, ha nem sürgette az idő, Andris legszívesebben gyalog ment. Dúdolgatva vette számba, mivel kell végeznie alkonyat előtt. A szőlő idén szép, ha így marad, szinte nem is bor, hanem folyékony arany kerül a palackokba; a gyümölcsösbe fel kell venni pár embert, ha időben szedni akar. Éppen itt tartott a tervekkel, amikor az idegen házaspár kapuja előtt haladt el. Megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja a kovácsmester remekművét. Elakadt a lélegzete. Eszter vöröses haján szikrázott a napsugár, fehér, térdig érő gézruháját egy piros szalaggal kötötte át karcsú derekán. Mezítláb, lábujjhegyen ágaskodott, hogy egy öblös fémtálba szedjen néhány sárgabarackot. Megállt a mozdulattal. Hátrafordult, a kapu felé nézett, egyenesen Andris szemébe. Félénk mosoly gyúlt az arcán. Andris megszédült. Lehunyta a szemét. Egy pillanatra ismét kisfiú volt, aki a kalandok után rátalál a királylányra.
Eszter az első ütést az esküvője éjszakáján kapta. Nem vetkőzött elég sebesen. A sötétben a könnyeit, meg a vérét nyelte, és száját összeszorítva várta, hogy Palkó lehengeredjen róla. Másnap kapta a következőt pofont, a megkésett reggeli miatt. Igyekezett takargatni eltitkolt életének szégyenteljes stigmáit; arcába fésülte a haját, csuklóig és bokáig elrejtette a testét. Csak otthon engedte meg magának a könnyű, rövid ruhákat.
„Hozzad már!” – hangzott a nyers kiáltás a házból. A következő pillanatban Palkó szaporán vágott át a pázsiton, aztán lendült a keze. Esztert sikoltott, megérintette az orrát, nézte a bíborvörös cseppeket az ujjai hegyén. Andris mozdulni sem bírt a kerítés túloldalán. Csak a szemével követte, ahogy a barackok szétgurulnak a pázsiton, a rózsaszínű strandboxert viselő férfi durván lökdösi Esztert a ház felé, a nő a földre zuhan, az anyag reccsenve hasad, felfedi a combját, hátát, mellét. A szeplőktől aranyló, mézszínű bőrön egymást érték a kék, zöld és lila foltok. Andris felhördült. Koromsötét felleg ereszkedett a homloka mögé. Két fogással lendült át a magas kerítésen. Mintha csak könnyű rongybaba lenne, úgy ragadta meg Palkót a karjainál, és szemmagasságig emelte. A férfi tehetetlenül kalimpált a levegőben. Andris örökkévalóságnak tűnő másodpercekig szorította a rúgkapáló, félelemtől eltorzult hangon fenyegetőző férfi karjait. Szótlanul nézte, tekintetében a pokol tüze lobogott. Végül elengedte. Palkó feltápászkodott, átkozódva tűnt el a terasz üvegajtaja mögött. Eszter zokogva és szégyenkezve szorította össze maga előtt tépett ruháját. „Nem ilyen életet érdemelsz” – mondta Andris indulattól fojtott hangon a lánynak, majd elindult a kapu felé.
*
Andris már kisgyerekként rajongott a hegyért. Ismerte az erdő minden zegét-zugát, az összes barlangot, magabiztosan járta az ösvényeket, tudta, merre vannak a legrejtettebb vízmosások, áthatolhatatlan bozótosok. Ezen a nyáron megint rákapott a túrázásra. Ha végzett a munkával a birtokon, egyszer gyalog, másszor lóháton vágott neki az erdőnek. Néha erősen sötétedett, mire hazaért. Olykor tetőtől talpig sárosan érkezett vissza. „Szarvasgombát keresek” – felelt nevetve, ha kérdezték. És bár szarvasgombához nem volt szerencséje, hol erdei páfrány, hol medvehagymatő, vagy kökénycsemete volt a hátizsákjában. Jutott belőle a saját udvarába, meg azokéba is, akik kértek tőle. Eszternek kérni sem kellett. Mosolyogva, lopva csempészte be és ültette el a hátsó kert félreeső zugaiba a hajnalonként a tuják alatt megtalált növénykéket.
A meteorológusok az évtized felhőszakadásait ígérték augusztusra. Ahogy peregtek a napok, az előjelek egyre sokasodtak: esett, hol kisebb, hol nagyobb nekibuzdulással. Andrist ez sem tartotta vissza attól, hogy folytassa az esti erdőjárást.
Egyik éjjel aztán beigazolódott a jóslat: az ég akkorát dörrent, hogy a faluban azt hitték, a hegy hasadt ketté. Hajnalig szakadt, másnap újra kezdte, harmadnap megint sűrű vízfüggöny verte az utcákat. A föld nem bírta nyelni, sár hömpölygött a hegyről, megteltek az árkok, a víz átbukott a házak küszöbén, megáradt és vadul vágtatott a máskor bokáig érő patak. Az ég szürke volt, az esték olyan hamar érkeztek, mintha őszt mutatott volna a naptár.
Andris az egyik oszlopnak támaszkodva állt a tornácon a villámok fényében, a szél fehér inge bő ujjával játszott. Két karját keresztbe fonta hatalmas mellkasa előtt, mosolyogva nézte a kövér gyöngyökként aláhulló cseppeket. Göndör, vállát verdeső haját ujjaival hátrasimította, lófarokba fogta a tarkójánál.
Az istállóhoz ment, felnyergelt, és útnak indult.
Reggelre elvonult a vihar. Felhőnek nyoma sem volt az égen, a nap szikrázva emelkedett a hegy mögül, bátorítóan mosolygott az utcákat vastagon borító sár a kiszaggatott cserjék, állati tetemek láttán szörnyülködő emberekre.
Eszter mezítláb, térdig felhajtott farmerban, egy hólapáttal igyekezett az árokba tolni a latyakot a járdáról. Talpával eligazított néhány patkónyomra emlékeztető kis gödröcskét az előkert puhára ázott gyepén. Elgondolkodva a nyélre támaszkodott. Megnézte, hány óra, majd felhívta a rendőrséget.
Mintha a föld nyelte volna el Palkót azon az éjjelen.
Sem az iratait, sem a kisebb sporttáskányi, otthonról hiányzó holmiját nem találták meg. Mindössze egy fél pár cipőre és a telefonjára akadtak rá pár nappal később a vizesárokban, a falu alsó végénél.
Az égszakadásnak nyoma sem maradt, a járdák ismét tisztán ragyogtak. A patak visszahúzódott medrébe, a vízmosások mélyét, eltüntetve minden egyenetlenséget, oda nem illő dombocskát-gödröcskét a vadul száguldó víz és a görgő kövek tükörsimára igazították.
Mintha ott az égvilágon semmi nem történt volna.


(Fotó: Priscilla Du Preez, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: