18+ novella

Nowanda: Szaggatás

Olyan, mintha betéptél volna, és már túl hosszú ideje tartana a trip, de nem bírsz kijózanodni, pedig már szeretnél egyenesen gondolkodni. Annyira unod önmagad.

1.fejezet

Zene: Scala & Kolacny Brothers: Creep

Hadd meséljem el milyen, amikor a férfi depressziós.

Ülsz egy monitor előtt. Megettél egy nagy tál thai tésztát, megittál egy doboz Pepsit. Coca Colát nem iszol, mert elveid még vannak. Aztán rátolsz egy csokit, és végül egy rágót, belülről bezárod az irodád ajtaját, inkognitó módban megnyitod a Pornhubot, kivered. Utána ölbe veszed a 16 colos céges MacBook Pro-t és megírsz egy levelet, amit nem lehet tovább halogatni. Lendületbe jössz, belekezdesz egy másik levélbe, sóhajtva félbehagyod annál a résznél, hogy “…az adatok alapján érdemes lenne…” Mutatóujjadat belevájod a halántékodba, és próbálod magad odaszegezni a jelenbe, de a múlt és jövő, mint két nárcisztikus szülő, azonnal kicsavarják kezedből a pillanatot. Facebookot görgetsz, megnézed a Youtube-on, hogy alakult a Tour de France tegnapi Albertville-Valence szakasza. Utánanézel, melyik szárítógépet rendeld meg az új lakásodba. Bármelyiket megveheted, nem jelent gondot. Inkább csak bosszúság az egész procedúra, hogy ki kell választanod a megfelelő méretet, adatokat kell megadnod a vásárláshoz, meg majd hívni kell egy szerelőt, hogy bekösse. Már előre unod. Még az is felmerül benned, hogy elköltözöl egy még jobb albérletbe, ahol már eleve van szárítógép, csak hogy ezzel se kelljen foglalkoznod.

Lefekszel a kanapéra és pont, amikor az álom határán elindul a valóság és fantázia összegabalyodása, rádcsörög egy ügyfél. Egy hangosan tagolt “kur-va-anyád” után kifújod a levegőt, és a vésztartalékból előrántott iciri-piciri, maradék kedvességgel felveszed. Smalltalkolnod kell egy emberrel, akitől semmi mást nem akarsz, mint hogy havonta egyszer időben kifizesse a számlád. Hallgatod és közben üvöltenél, hogy “kurvára nem érdekel a zseniális ötleted, hogy a Black Friday akciót vasárnap éjfélig hosszabbítsuk meg. Azt hiszed, te kapzsi, arrogáns barom, hogy te vagy az első, aki ezt kitalálta? Évente egymilliárd felett költünk ügyfelek kampányaira, és azt kell hallgatnom, hogy te milyen marketingstratégiát hallucináltál a medencetechnika webshopodnak? Egyetlenegy eladással nem lesz így több. Ki a fasz vesz szerinted télen homokszűrős vízforgatót? Miért nem kérdezel meg engem, bazmeg? Nem gondolod, hogy láttam már ilyet? A célcsoportod pulzusszámát is tudom. Adj egy tollat meg egy füzetet és 90%-os pontossággal lerajzolom a grafikont, hogyan alakul a bevételed a következő 24 hónapban!” Gyengeséget érzel a lábadban, és a karodban. Még maximum 10 másodperc a kibírhatatlanságig. Gyorsan le kell tenned, mielőtt valaki kibukik belőled, aki nem láthat napvilágot. “Persze, megoldjuk, persze… én köszönöm, szia.”


Leroskadsz, még egyszer ellenőrzöd, hogy biztos vége van a hívásnak, és így suttogsz: “baszódj meg”. Visszaalszol, de rémülten ülsz fel, gyorsan le kell írni a faszságokat, amiket az ügyfélállat összehordott, mert ha ez nem lesz kész, lelép, és akkor miből lesz szárítógép, meg Netflix, meg garnélás thai tészta, meg heti háromszor szauna? A létező foglalkozások hatalmas országában miért pont ezen a belvárosi sarkon kell neked strihelned, ahol ugyan több a bevétel, de drágább az élet? Hogy ragadtál itt? Aztán lekevered a negatív gondolataidat, még rosszabbakra. Elképzeled, ahogy sorra felmondanak az ügyfelek, te csődbe mész, és nem sokra rá egy hajhálóval a fejeden ételt osztasz egy üzemi étkezdében, ahol a hat általánost végzett szakács – akit biztos, hogy Szabolcsnak hívnak – előrejön a konyhából lebaszni a vendégek előtt, hogy a B menühöz nem a meggyleves tartozik. És akkor mit mondasz majd az osztálytalálkozón a Harmati Évának, akibe szerelmes voltál, meg az Orosz Rolandnak, aki a 90-es évek második felében rettegésben tartotta az Apáczai kollégiumát, és most valami befektetési bank alelnöke. Hogy mutatod meg nekik, hogy neked volt igazad?


Mint amikor valaki eltéved egy labirintusban, és órák múlva, amikor kezd rásötétedni, feladja a stratégiák keresését – meg a hidegvérét –, és elkezd kétségbeesetten rohanni, hátha erőből kijut. Így cikáznak a gondolataid, kiutat keresve. Pofozgatod magad, tátogatod a szád, hogy távozzon a démon és friss levegő jöjjön be, de a fejed olyan. mint egy vízzel elöntött fekete barlang, amelynek falára az utolsó túlélő a Szomorú vasárnap szövegét karcolta fel egy széndarabbal, aztán oda halt bele, a vízbe, ami azóta sem mozdult. Bomló vízihullája az apályt várja. De ez az apály soha nem akar eljönni. Valahol ott van az öröm a közelben. Mindig a hátad mögött.

Félsz ettől az lelkiállapottól, mert azt azért pontosan tudod, hogy ez így nincs rendben. Valamit csinálni kell, valamit CSINÁLNI KELL! Lassan lélegzel be-ki. Rágyújtanál, de már nem cigizel.

Talán majd újrakezded. Teljesen mindegy.

Ülsz a hátradöntött irodaszékben, forogsz, a telefonodat fogdosod, néha feloldod a képernyőt, csak hogy van-e valami értesítés. Valami, ami egy csapásra megváltoztatja az életed. Magától, örökre. Nem arról van szó, hogy nem akarsz semmit tenni. Hanem, hogy már nem hiszel magadban és egy kibaszott csodára van szükséged. Mindig erre vártál, valami jelre, valami őrült szerencsés fordulatra, vagy egy mesterre, aki megmondja, merre tovább. Képtelen vagy már az életed súlyát önmagad elhordani és csak sodródsz. Persze ha valaki, akkor te pontosan tudod, hogy ha a lovak közé dobod a gyeplőt, akkor abból előbb utóbb összeomlás lesz, mert okos gyerek vagy. Talán túl okos. És te mégis tehetetlen várod a katasztrófát, hogy legyen vége már ennek a végtelen poroszkálásnak a letargia ekhós szekerén a reménytelen melankólia úttalan kősivatagában nyugat felé, a nagy aranylelőhelyre, ahová minden depressziós elvágyódik, és ahová soha senki nem jutott még el, pedig a trénerbőrbe bújt próféták mind ugyanazt zengik, hogy az ígéret földje létezik, csak akarnod kell. Mit akarunk mi, egyesült depressziósok korlátlan felelősségű társasága? Csak egy másik életet, ahol minden jobb. Olyan nagy kérés ez?

“Keljünk már FEL!”, parancsolsz magadra hangosan. Pontosan tudod, hogy mozgás kell, cselekvés, az termeli az energiát. Ki kell lépni a komfortzónából. Új input kell. Egy túlélő vagy, főnix madár, mindig feltámadsz!

Fegyelmezetten, egyenes derékkal odaülsz a géphez, és elkezded a naptáradból sorra venni a feltorlódott feladatokat. Először a kisebbeket, hogy legyen sikerélmény, ami energiát ad a nagyobb feladatokhoz. Átállítasz pár gombot az egyik szoftverben, egy másikba szöveget töltesz fel, válaszolsz egy ügyfélnek: “Persze, csináljuk”, elküldesz egy ajánlatot, ami gyorsabban megy, mint gondoltad, mert lemásolsz egy hasonlót. Ellenőrzöl egy táblázatot, és az alapján még kapcsolgatsz, írogatsz, töltögetsz, és már megint egy nagyfaszú négert nézel, ahogy felnyársal egy 18 éves szőke kislányt. Nem lehet kibírni ezt a sok baromságot! Ez a munka megnyomorítja az elméd. Valami mással akarsz foglalkozni, ez elviselhetetlen. Nincs semmi értelme az egésznek. Nincs É.eR.Té. ELEM a világban, csak egy légy vagy a húsevő virágban – fűzi meddő elméd a kasztrált nyelvi leleményt. Ban-ban, ez ám a rím.  HŰŰHA! Hányingered van a véget nem érő önreflexiótól. Olyan, mintha betéptél volna, és már túl hosszú ideje tartana a trip, de nem bírsz kijózanodni, pedig már szeretnél egyenesen gondolkodni. Annyira unod önmagad. Újra gőzmozdony szeretnél lenni, de csak azért, hogy a legközelebbi viadukton színpadiasan kisiklasd magad, és rázuhanj az alattad keresztbe húzódó 6 sávos autópályára, hogy valami nyomot hagyj a világban. A létezés elviselhetetlenségén 10 másodpercig enyhít, hogy kivered. Aztán eszel. Mindenki hagyjon békén! Fura információk kavarognak benned és egy ponton ráeszmélsz, hogy online megrendelni egy meglehetősen drága lézernyomtatót nagyjából háromszor annyi ideig enyhíti a lét elviselhetetlenségét, mint kirántani. Ha pedig így van, akkor semminek semmi értelme. Nem így neveltek. Nem így ismered magad. Utálod magad így. Vajon ez csak egy átmenet, vagy ez már te vagy, visszavonhatatlanul? Kilenc évesen nem ilyen voltál. Van újrakezdés? Van irgalom? Hol van Isten? Hiszen te hiszel benne valamennyire! Miért nem segít? Ő nem hisz benned?


Fektedben váratlanul félrenyelsz, és fulladni kezdesz. Kiveted magad az irodaszékből, mint egy lazac és a padlószőnyegen négykézláb könnyezve, fuldokolva köhögsz. Lassan vége, de nem mozdulsz. Örülsz a könnyeidnek, és nem engeded el a pillanatot. Végre valami, ami igazi! Egy másodpercre megvilágosodsz, hogy a végérvényesen elrontott életekben is van legalább egy igaz pillanat, a halál. Kapaszkodsz a váratlan ajándék-könnyeidbe, a világért sem törölnéd le őket. Csak azok becsülik igazán ezeket a pillanatokat, akiknek minden napjuk ugyanaz a kiszámítható nyomorúság. Egy érzékeny és sebezhető lényként látod most magad, miközben a hatásod alá kerülsz. Elgondolod a halálodat, hogy fogsz hiányozni, meg a temetéseden miként jönnek rá az emberek, hogy többé nem láthatnak téged. Elképzeled, ahogy Isten térdén ülve – mint egy rosszcsont gyerek – elmagyarázod, hogy te küzdöttél, erősen küzdöttél, de nem találtad az utat. És ő, mint mindent látó mindenható, pontosan tudhatja, hogy van ez, és ne haragudjon már, hogy csak ennyit sikerült kihozni ebből az életből, amit az utóbbi 39 évben itt, a Földön lízingeltél. És ő megbocsát, mert ilyenek az istenek. Az élet-halál küzdelem fájdalom-könnyeit igaziak követik, és már erősen visszafojtva, nagy cseppekkel siratod magad, oldalra dőlsz, karodba temeted az arcod, kitisztulsz, lassan jobban érzed magad.
Szipogva feltápászkodsz, visszarakod a füledbe az AirPodokat és vállkörzéseket végzel, mint a thai masszázsok végén, amikor összehasonlítgatod az új magadat a régivel, hogy most akkor mennyivel is lett jobb. Másra már nem vállalkozol aznap. Ez is messze több, mint amit reméltél. Ennyi már elég, hogy ne nyírd ki magad. Nem ugrálsz, behúzod, amire szükséged van, mint egy csöves a hosszú sorban állás után a nagy adag gulyáslevest, aztán letakarodsz az életed színpadáról.
A múlt hétről mára áthozott teendőket áttolod a naptárban jövő hétre. Írsz a munkatársaidnak valami elköszönést, amiben utalás van ilyen-olyan feladatokra, hogy érezzék, hogy te képben vagy, a dolgok haladnak, minden rendben.

Hazamész, beledőlsz az otthoni feladatok és kötelező örömök sodró árjába, és másnap reggel felbukkansz az iroda mélygarázsából, mint egy farönk a folyóból a vízesés után. Aztán kezdődik elölről. Észre sem veszed és egy komplett életet le lehet így húzni.

– Miért jött el terápiába? – kérdezte Dr. Vass-Ábrándy Emese, miután a rövid illemkeringő után kényelembe helyezték magukat a masszív fekete bőrfotelekben az ablak alá rakott dohányzóasztal két oldalán.

Zalánnak ez túl gyors volt. Bizalmatlanságát leplező megfontoltsággal körbenézett. Mindig úgy gondolta, hogy felette áll az ilyen színjátékoknak. Mégis mi a faszt tudna az egyik ember segíteni a másikon? A nagy belmagasságú szoba falait már-már hivalkodóan sok könyvespolc szegélyezte, roskadásig pakolva Csíkszentmihályival, Junggal, Bartis Attilával, Jászberényi Sándorral, Bret Easton Ellis-szel, Prousttal, kötelező irodalommal, és egy méter National Geographic-kal. Vajon a jólábú ötvenes doktornő szokott ezekből házi feladatot adni? Az ajtó mellett jobbra gömbölyű köveket és lótuszvirágot ábrázoló Ikea giccs. Az asztalon papír, toll és egy doboz zsebkendő.

– Azért jöttem, mert mostanában nem vagyok túl …jól – felelte Zalán, az utolsó szavakat egyre lassabban formázva, a végén visszatérve a szemkontaktushoz.

(Mike Jones fotója a Pexels oldaláról)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: