2021 március
Március első napjaiban erősen elgondolkodom azon, hogy vajon ennyire rosszul emlékeztem-e a magyarországi időjárásra. Az én fejemben ez a hónap már komoly tavasz-potenciállal rendelkezett. Régen 15-én volt, hogy leugrottunk Ráckevére megnézni a nyaralót. A zsalukat ugyan nem nyitottuk ki, de már lehetett sétálni egy nagy kört a nádas mentén. Most viszont egyéb sincs, mint köd és nyálas utak, megfejelve egy jó adag keserű közhangulattal. Tudom, hamarosan jön a nyár, az oltás, a határnyitás. Ugyanakkor magamról nem tudom magabiztosan állítani, hogy a felüdülés irányába tartanék. Nagyszüleimmel rendszerint összemorgok valami hülyeségen, anyuval sem tudok tíz percnél többet beszélni anélkül, hogy felhúzna. Pé ír párszor, hogy mikor találkozunk, de legszívesebben elküldeném őt is a francba.
Szombat délelőtt már nagyon elegem van magamból, úgyhogy eldöntöm, itt az ideje bevetni az Amszterdamban jól bevált stratégiámat. Ott sem vártam meg soha, hogy egy férfi elvigyen egy jót enni, viszont rengeteget tudott rajtam dobni egy belvárosban-andalgós-shoppingolós-aztán-büntetlenül-kajálós szombat. Kihúzom a hosszú krémszínű kabátom a szekrény hátuljából, keresek egy piros rúzst, és előkotrok egy viszonylag kényelmes magassarkút. Az előszoba tükrében elégedetten lövök egy képet, kirakom instára, hogy Harcakészen, nevetős smiley. Pé biztosan küldi majd rá a tüzes emojit szorgalmasan. A telefonomról rendelek ebédet elvitelre, a kedvenc új budai helyemről. Összefolyik a nyál a számban a pesztós linguine gondolatától. Bennem van, hogy küldök Pé-nek egy fotót a rendelésről. Olyasmit írnék hozzá, hogy “Már megint innen rendelek…látod, végül csak sikerült átcsalnod a pesti lányt a sötét oldalra”. Aztán inkább hagyom, hátha épp nincs egyedül. A hétvége mindig kérdőjeles.
Sétálva megyek a Deákig, az Andrássy végén veszek egy kávét. Az átellenes sarkon ellenállok a kürtőskalácsos bódé csábításának. A Kempinski szállodánál hirtelen felindulásból beülök egy parkoló taxiba – mint valami turista – és átvitetem magam Budára. Útközben az jut eszembe, hogy a Lánchíd valahogy sokkal kevésbé impozáns a hídon áthaladva, mint távolabbról nézve. Vagy csak nekem tűnik így, mert sosem járok erre. A Clark Ádám téri körforgalomhoz érve mondom a taxisnak, hogy itt jó lesz. A maszkja alól csak káromkodás foszlányok szűrődnek ki, de a lényeget értem, nem is adok neki borravalót. A Váralagúton átsétálva ugyanaz az érzésem, mint a hídon: azért ez sem annyira szép. Mire elérek az étterem sarkához, visszatér az otthoni nyomott hangulatom. Még jó, hogy desszertet is rendeltem a tészta mellé.
Az étterem bejárata előtt többen várakoznak, van, aki maszkot visel, van, aki csak az állát takargatja vele, miközben a telefonját babrálja. Miután meggyőződöm róla, hogy senki nem áll túl közel hozzám, leveszem a maszkom és gyorsan csekkolom a rúzsomat. Nem sokkal később kilép az ajtón egy pincér. Miután elkéri a rendelésem számát, félvállról odaveti, hogy tiramisu már nincs, túrógombóc van, ha gondolom. Bólintok. Ő elsétál, én visszalépek a várakozók félkörébe. Már venném elő a telefonom, amikor a hátam mögött meghallom Pé hangját. – Anyu, hidd el, nem lesz szar, teljesen ugyanaz a kaja, csak most elvisszük, nem itt esszük meg. Maszk van nálatok?
Olyan erővel fut át rajtam a hideg, hogy még a bokám is beremeg a magassarkúban. Egy pillanatom van csak eldönteni, hogy megforduljak-e most, vagy várjam meg, hogy szemtől szembe kerüljünk, miután leadták a rendelésüket. Nagy levegőt veszek, essünk túl ezen. Hátha Pé bestresszel, amikor meglát, és elmennek inkább máshová.
Megfordulok, Pé anyukája azonnal felismer. – Andika! – Először nekem mondja, majd a fiának. – Nézd csak, Péter! Andika! Milyen kellemes meglepetés!
Pé apukája hunyorogva néz rám, mintha kisebb felbontásban valahogy jobban kivehető lennék. A felismerés aztán neki is mosolyként ül ki az arcára. Baszki, most jut csak eszembe, hogy mindig milyen aranyosak voltak velem Pé szülei.
– Jó napot! – motyogom. Nem jön a számra a sziasztok, hiába tegeződtünk tizenvalahány évvel ezelőtt. Pé anyukáján látom, hogy legszívesebben megölelne, de aztán végül csak összecsapja a két kezét.
– De jó látni téged, Andika! Persze látlak a Facebook-on sokszor. Amszterdam, ugye? Mostanában már nem nagyon …– Egy pillanatra elmélázik, aztán újból rám mosolyog. – Hogy vagy, mit csinálsz itthon?
– Jól, köszönöm, tavaly júniusban visszaköltöztem. – Nem nézek Pé-re, de a vigyorgása még a perifériámban is tisztán kivehető.
Pé anyukája helyeselve bólogat. – Na, anyukád biztosan nagyon örül! Én nem is tudom, hogy mit csináltam volna, ha Péter ennyi évig távol van. – Megsimogatja a fia karját. Ja, tényleg, Pé legkisebb gyerek. Milyen érdekes, hogy amennyi konfliktust okozott ez közöttünk régen, olyan gyorsan felejtettem el.
– Anyu, rendelnünk kellene. Andrea is biztosan csak az ebédjére vár, aztán már megy is – mondja Pé.
Az anyukája hessegető mozdulatot tesz. – Menjetek apáddal, intézzétek el, én itt maradok Andikával beszélgetni – mondja, és kicsivel közelebb lép hozzám. Most először látok aggodalmat Pé tekintében. Megérdemled, bazmeg, mosolygok kajánul, miközben elsétálnak.
Pé anyukája felém fordul. – És, milyen volt kint? – Nincs a tekintetében ítélkezés, csak kíváncsiság. – Sok barátnőmnek mostanában jön haza, vagy épp megy ki a gyereke.
– Én nagyon szerettem Amszterdamban élni, de most itthon is jó – válaszolom rutinosan.
Pé anyukája bólogat, és megsimogatja a karom. – Hidd el, így a legjobb. Kint felnőttél, megtapasztaltad az önálló életet. Mostantól meg itthon kis ügyesen építgeted a jövőd. Milyen jó lesz, majd ha lesznek gyerekek, hogy közel van a család!
Bólogatok. – És Önök hogy tetszenek lenni?
Megigazítja a vállán a retiküljét. – Mi? Mi megvagyunk. Lassan jön a nyugdíj, jó is lesz, mert érzem, hogy fáradok, tudod? – Közelebb hajol. – Remélem, unokázhatunk is hamarosan, Péter már nagyon benne van a korban. Meg már évek óta együtt vannak Szandikával, biztosan láttad Facebook-on, nem? – teszi hozzá. Közben csillogó szemmel nézi a fiát, ahogy tőlünk nem messze az apjával beszélget. Összeszorul a torkom.
A pincér kilép az étterem ajtaján, és a nevemet kiáltja. Elnézést kérek, ahogy elsétálok. Nem tudom kikerülni Pé-t és az apukáját, pont elállják a pincér előtt az utat. Ahogy közelebb érek hozzájuk, Pé ösztönösen megfordul. Most már ő sem olyan jókedvű. Helyes, égjen csak a pofája, ne csak az enyém.
Ahogy elveszem a pincértől a kaját, Pé apukájára mosolygok. – Örülök, hogy összefutottunk. Szia, Péter – teszem hozzá, Pé felé fordulva. Kerülöm a tekintetét.
– Felhívlak – válaszolja Pé. Majd` elsüllyedek a szemérmetlenségétől, csak bólintani tudok. Szinte futva megyek el Pé anyukája mellett, ne-tessék-haragudni-de-sietek-nagyon-örültem-további-szép-napot-csókolom. Egészen a Váralagút bejáratáig visz a lábam, ott állok meg először levegőt venni, közben megtámaszkodom az útmenti korlátnál. Előveszem a telefonom, Pé üzenete már megelőzött:
Jól csináltad, nincs para, nem sejtik. Apropó, gyönyörű vagy. Holnap?
Reszkető kézzel teszem el a telefonom. A krémszínű kabát fojtogatva feszül rám, az ujjaim közül kicsúszik a zacskó füle, a becsomagolt ebédem az aszfaltra puffan. Pé biztosan épp arról beszélget a szüleivel, mekkora véletlen, hogy így összefusson a gimis szerelmével. Valószínűleg azt számolják, hány év telt el. Tíz? Ne mondjad már! Hogy szalad az idő! Biztosan büszkén mosolyognak a szülei, hogy végül milyen jól alakult minden. Pé megismerte Szandit, közben sikeres felnőtt lett belőle, aki még a szüleit is elviszi kajálni a hétvégén. Talán futólag megjegyzik, hogy én is jól nézek ki. Közben én meg itt sírok az út szélén, csapzott hajjal, valószínűleg elkent rúzzsal.
Egy párhuzamos univerzumban, ahol nem költöztem Hollandiába, most akár négyesben is álldogálhatnánk az étterem előtt. És utána hazaérve biztosan nem a kukában landolna a pesztós linguine.