Egyedül vagyok a szobában. Készülődés és fojtott izgalom hangjai szűrődnek be az ajtó résein keresztül. Próbálok nem odafigyelni. Az egyetlen, aki izgulhat, én vagyok, ezt kikérem magamnak. Húzom a harisnyám, és arra gondolok, hogy tutira el fog szakadni, és akkor mit csinálok majd? Szerencsére nem hagytam túl hosszúra a körmömet, nem illett volna a gyöngyházfényű lakkomhoz. Tépem, nyúzom felfelé a harisnyát, az ujjbegyemmel próbálom megfogni, de úgy odatapadt a lábamhoz, hogy meg sem moccan. Nem baj, a terebélyes szoknyám alatt úgysem fog látszani, hogy lelóg az ülepe. Hol van anya? Miért nem segít nekem valaki? Odakint nevetgélés, kiabálás, hallom, hogy valaki kopog. Anya toppan be a szobába, meg sem várva a választ, hogy bejöhet-e. Tördeli a kezét, de közben mosolyog, és csicsergős hangon mondja, hogy siessek, mert megérkezett a lelkésznő.Csak ezt akarta mondani, aztán megy is, hagy engem készülődni. Mielőtt becsukná az ajtót, egy pillanatra még visszadugja a fejét az ajtórésen keresztül, de már nem mond semmit, csak megnéz engem még egyszer, mielőtt férjhez megyek. Én még csak most kapkodom össze a darabjaimat. Emlékfoszlányok vesznek körül, mintha egy széttépett könyv lapjai hevernének körülöttem a földön. Sírás kerülget. Nem az leszek többé, aki voltam. Képek villannak be, hangok, illatok, a múltam próbál betüremkedni a pillanatba, mint valami burjánzó sejt, ijedt, dühös, kétségbeesett harcot vív a változó idővel. Kellek neki, húz vissza, nehogy elveszítsen engem. Semmi baj, mondom. Itt vagyok. Ez a fejvesztett szaladás a jövőbe, ez is én vagyok. Nem kell félni, nem fog elveszni semmi, csak megváltozik, tágabb lesz belül a tér, szélesedik a kör, ahová kiterjesztem magam. Valahogy belekínlódom magam a ruhába, úgy, hogy ne érjen hozzá a hajamhoz. A fodrász jobban izgult, mint én. Kétszer kezdte újra, és számtalanszor kiesett a kezéből a hajcsat és a fésű. Mindannyiszor jelentőségteljesen koppant a padlón, mintha azt mondaná, figyelj, itt az idő, ébredj mámoros álmaidból. Ez már a valóság. Nem kislányos képzelgés örökkévalósággal átszőtt fátylakról, nagy-nagy szerelemről, szenvedélyről, halálcseppes fiolákról. Készen állok, minden a helyén, a harisnya tapad, a hajam fésült természetességgel fonódik konttyá a fejemen, úgy nézek ki, mint egy rendes menyasszony. A szoba közepén állok, nem tudok mozdulni, ólomsúlyosak lettek a tagjaim, mintha percek alatt rakódott volna rám az összes teher, amit valaha hordoztam, és amit még ezután fogok. Akkor most tényleg kimondom? Megfogadom, ígérem, hogy míg a halál el nem választ? Miért csak addig? És utána? Mi van utána? Aki szerelmes, az nem áll meg a halálnál. De nem is állíthatja meg az életet. Szóval, ha meghalok, Isten és ember előtt is szerethet mást. Ott van a vége? Nem tudom, lehet. Egyáltalán, miért gondolkodom ilyesmiken? Lenyomom a kilincset és kisurranok a szobából, próbálok észrevétlen maradni, de sajnos a fehér ruha elég feltűnő. Az egész vendégsereg a teraszon forgolódik, hideg van, és nekem egy nyitott hátú – amúgy gyönyörű – ruhám van, belül kis kék szalagokkal. Ott ül a lelkésznő is. Szigorú arca van, bemutatkozunk. Nem ismerjük egymást, hirtelen vállalta el az esküvőnket. Figyel minket, próbálja kifürkészni, hogy tényleg szerelmesek vagyunk-e. Nem ad össze, ha úgy gondolja, hogy nem vagyunk? De azok vagyunk, nagyon is. Látja ő is. Mosolyog. Megnyugszik. Akkor nem hiába fáradt ide. Tudja, hogy színészek vagyunk. Tart tőle, hogy showműsort akarunk csinálni az esküvőnkből. Látja, hogy a barátaink hangfalakat és gitárt cipelnek a szertartás helyszínére. Mondjuk, hogy nem, dehogy. Csak el akarunk mondani egy esküt, amit mi írtunk, ez fontos nekünk, és nem akarjuk, hogy a vendégsereg hallja, ezért kell a gitár és a hangfalak. Megérti. Vigyázzunk, hogy mire esküszünk meg, ezt mondja, figyelmeztet, próbálja érzékeltetni, hogy ez most komoly dolog, nem csak amolyan színpadi jelenet jelmezekkel, statisztákkal, az itt történő dolgoknak következményeik vannak. A színpadon is, de ez most mindegy, ne szakmázzunk, mondom magamnak. A gondolataimat, hála istennek, nem hallja senki. Elindulunk a patakhoz, ott lesz a szertartás, fehér sátor alatt. Esni fog, már ott lóg a levegőben. Alig van 20 fok, meg fogok fagyni. Nem baj, kibírom, nem veszek fel semmit a ruhámra, olyan szép.
Később, amikor nézegetem az esküvői képeket, látom az elfehéredett arcunkat – mintha temetésen lettünk volna. Annyi érzés és gondolat tolul föl, hogy alig győzzük lefojtani. Mert le kell. Máshogy nem lehet végigcsinálni. Túl szemérmes vagyok ahhoz, hogy lássák mennyire szeretek. S a pillanat, amikor kimondom, örökre megmarad. Honnan tudom, hogy örökre? Nincs rá magyarázat. Mert ott voltam, és tudom, hogy igaz. És nem szép, hanem hátborzongató, erős, beleremeg az ember lelke.
Kimondani; komolyan, esőben, gyűrűvel, fenyőfákkal körbevéve. Hogy tudja meg mindenki. Hogy lássanak minket a madarak, a fák, a patak, a felhők, fújjon minket a szél, érjen az eső, legyen sáros a szoknyámon a tüll, fagyjak inkább meg, legyek asszony, mosódjon el az arcomon a smink, hulljon ki a hajamból a virág, a csat, csapódjon rá a szoknyám szélére a kocsiajtó, dudáljanak, csörömpöljenek csókért, együnk, igyunk, sírjunk, és higgyük, hogy ez az emberpár majd másképp csinálja, szebben, jobban, türelmesebben, dacolva, cinkosokként, egymás ráncaiban elveszve, a mindig csak mában, megejtett szívvel, sokáig, végig, egészen a végéig.
(Fotó: Emma Bauso, kép forrása: Pexels)