novella

Árvai M. Tekla: Mindenki titka

Tavasszal bejöttek az oroszok, a faluba is. Azt tették itt is a háborúban győztes katonák, amit mindenhol és mindenkor a történelem tanúsága szerint. Zabráltak és nőket erőszakoltak meg.

– Hagyjon! Nem akarom végigcsinálni, elegem van! Öreg vagyok én már ehhez! Nagy gyerekeim vannak, mindketten szinte felnőttek már – mondja a nő és erőtlenül esik a padlóra.

– Magdolna asszony, nem tehetek semmit, már késő – válaszolja az orvos. – Viszont egy nyugtató most jót tenne magának! – És már nyúl is a táskájába. Fecskendőt vesz elő. Az ujjával megpöccenti a fiolát, végighúz rajta egy kis reszelőt, majd könnyedén letöri és szívja is föl az átlátszó oldatot.

– Tudja, én a maga helyében azt mondanám, hogy az ura nem tudta magát türtőztetni, amikor hazajött a frontról és ez lett az eredménye. Mindenki tudja, hogy Áron milyen nagytermészetű ember, senki nem csodálkozna – búcsúzott a falu orvosa a nőgyógyászati vizsgálatot követően.

Még ha át is szűrődött volna a hang a szomszédból, akkor sem hallhattam volna ezt a beszélgetést, mert én akkor, 1945 nyarán még nem éltem. Így a titokról sem tudhattam, csak jóval később.

Tavasszal bejöttek az oroszok, a faluba is. Azt tették itt is a háborúban győztes katonák, amit mindenhol és mindenkor a történelem tanúsága szerint. Zabráltak és nőket erőszakoltak meg. Magdolna nem volt már fiatal, de még öreg se. A férje katonaszökevényként a saját házuk padlásáról nézte, vagy inkább hallgatta végig, hogy erőszakolják meg a feleségét. A gyerekek szerencsére éppen nem voltak otthon.

– Begyújtok a fürdőbe, vegyen egy forró fürdőt! – mondta a padlásról késő éjjel lemerészkedő férj a sötétben a feleségének.

– Hagyjon maga engem, nem akarok én már élni se tovább! – válaszolta az asszony és tehetetlenül feküdt a szüleitől megörökölt, háttámlás, intarziával díszített parasztbarokk faágyban.

– Hogy mondhat ilyet? Én nem ilyennek ismertem meg magát! Aki csak úgy föladja?! És mi lesz akkor a fiúval meg a lánnyal? – kérdezte a férfi, aztán folytatta. – Azt hiszi, én nem őrültem bele abba, amit láttam? De ha előbújok, azonnal lelőnek! Még az is lehet, hogy magát is. Na, akkor mi lenne a gyerekeinkkel? Ki nevelné fel őket?

– Áron, hát hogy tudok én most a maga szemébe nézni? Vagy másokéba? Mit mondjak a gyerekeimnek?

– Semmit, majd fölneveljük ezt is, mint a másik kettőt – zárta le Áron a beszélgetést.

A kisfiú, mert az lett, annak rendje és módja szerint meg is született 1945 decemberében. Mivel nagy volt a korkülönbség, a kis Jakabot a nővére és a bátyja is kényeztette, nevelte, de főleg óvta és egyengette útját. Ők nem, de Jakab továbbtanult, egyetemet is végzett, és szakmai karrierje is szépen alakult. Mindenki büszke volt a kis Benjaminra, a család legkisebbikére.

A titok titok maradt. Lehet voltak pusmogások, sustorgások, megjegyzések, de ezeket a többség a köztiszteletben álló iparos és gazdálkodó család irigyeinek tudta be, senki nem vette komolyan. A közvetlen környezet sem.

Csakhogy Jakab karrierje egyre feljebb és feljebb ívelt. A rendszerváltozást követően pedig úgy látta, a politika és a közélet lesz az ő igazi terepe, itt fog kiteljesedni. Sokan linkócinak tartották, mert mindig minden balhéban benne volt a haverokkal és magától soha semmit nem volt képes elérni, megcsinálni. A családja terelgette. Eleinte az idősebb testvérei meg a szülei, később kiegészült a csapat a feleségével. Mindegy, „politikusnak jó lesz”, legyintett a többség, jobb is, ha nem fog valami komolyabb dologba, mert csak elszúrná.

A faluban – amiből időközben város lett – választás zajlott. Nagygyűlések voltak, ahol Jakab jelöltként szót kapott. Nagyot akart mondani, hogy politikai elköteleződését egyszer s mindenkorra egyértelművé tegye:

– Tudják, én nem az vagyok, akinek hisznek. Én egy zabigyerek vagyok, az anyámat fölcsinálta egy orosz katona. Utálom az oroszokat, utálom a büdös kommunistákat! Ha valaki hitelesen tudja ezt mondani, az én vagyok.

Először maga elé meredt. Úgy mondta, mintha egy színházi monológot adna elő. Majd belemelegedett. A fejét egyre feljebb emelte és gúnyos mosoly is megjelent a szája szegletében, de ezt csak a közel ülők vehették észre. Hosszan folytatta még. Tekintetével pásztázta a sorokat. Égetett a tekintete és provokálóan azt kérdezte, na, mi van, most leesett az állatok, ugye. Az évtizedes titok egy pillanat alatt az enyészeté lett.


(Tatiana Syrikova fotója a Pexels oldaláról)

Leave a Reply

%d