Dél-Afrika sorozat
A személyi hívó csipogása fémesen hasít az éjszaka forró, sűrű bársonyába, és karcos szilánkokra töri Rita álmatlan szendergését. Riadtan felkapja fejét, élesen beszívja a levegőt, majd fáradtan felkönyököl és tapogatózva az asztal felé nyúl a csipogóért. Az ügyeletes diszpécser az, a kórház irányítópultjától, vissza kell hívni telefonon a további utasításokért. Rita gyomra csomóba szorul, miközben tárcsáz, kétséges, vajon megérti-e az afrikáner akcentussal beszélő diszpécsert a recsegő telefonvonal túloldalán. Gondterhelten ráncolja szemöldökét, és összpontosít, hogy legalább annyit tisztán felfogjon, melyik kórterembe kell mennie. A részletek úgyis kiderülnek majd a helyszínen.
Belgyógyászat. Idős, fekete férfibeteg, zavart állapotban. Azt nem értette pontosan, mitől zavart. Talán nem is hangzott el. A vonal megszakad. Rita tétován kinéz a mindent beburkoló éjszakába. Álmatagon tartja ölében a személytelenül búgó kagylót. A nyitott ablakon át közönyösen integetnek a sötétben a jacaranda fák, édes susogásuk dacos természetességgel felülírja a telefon sistergését.
Magára kapja orvosi köpenyét, és nyakában a fonendoszkóppal kötelességtudóan elindul a kórház pavilonjait összekötő zegzugos folyosórendszeren a fekete férfiaknak elkülönített belgyógyászati kórtermek felé. Talán egy órát még alhat reggelig, miután ellátta a beteget.
Ahogy elhalad a gyerekosztály előtt, Kholwa nővért látja a nyitott ajtón át a pult mögött. Kedves ismerős. Rita megáll, nem lép be, megvárja, míg Kholwa felnéz és észreveszi. Mikor tekintetük találkozik, összemosolyognak, némán intenek egymásnak.
– Az utcán szedték össze a kórház biztonsági emberei – fogadja Ritát Jabulile nővér a belgyógyászaton. Jabulile fáradtan mosolyog, sötét bőre melegen csillog, mint a csokoládékrém.
– Egyedül érkezett? – kérdezi Rita, és gumikesztyűt húz.
– Nem tudjuk. A kórház előtt tették ki a vonatból. – Jabulile határozott lendülettel magához veszi a betegdokumentációt, ahogy elhalad a nővérpult előtt.
– A vonatból? Nem is tudtam, hogy a kórház előtt van megálló ezen a vonalon – csodálkozik Rita.
– Nincs is. – Az új beteg ágyához érnek. – De a mozdonyvezető itt mindig lassít, hogy az emberek kitehessék a betegeket. – Jabulile megtámasztja hatalmas melle alatt a hasán a műanyag irattartót. Terpeszbe veti lábát, szembefordul Ritával. – Meg a sérülteket… – teszi hozzá halkabban.
Rita gumikesztyűs keze megáll a levegőben. Lassan a betegágy felé fordul. Attól tart, felébreszti az alvó betegeket, olyan hangosan nyel.
– Ez a férfi nem sérült – töri meg a csendet Jabulile, és bátorítóan a beteg felé biccent.
A férfi szürke tekintete feneketlen kút, nem látni, van-e még a mélyén valami éltető erő. Szeme fehérje véreres, ernyedt szemhéja súlyos pajzsként ereszkedik a világ tolakodása elé. Arcára több életre elegendő megpróbáltatás útjai rajzoltak durva térképet. Viseltes ruhájában tehetetlenül fekszik az ágyon, a levegőben nehéz szag terjeng.
Rita a férfi pulzusa után nyúl, s mikor a beteg keze megrándul, megszólítja.
– Uram, jó estét! Az ügyeletes doktornő vagyok – kezdi udvariasan.
– Nem beszél angolul – legyint fásultan Jabulile nővér. – Majd én fordítok, doktor – mondja, és Rita megkönnyebbülten sóhajt. Így mindenkinek egyszerűbb. Nagy szerencse, mikor a fekete nővér azonos törzsből való, mint a beteg, és fordítani tud, ha a beteg nem beszél angolul. Nem beszél angolul, de lehet, hogy többet tud az életről, mint én, néz Rita a férfira. Hálásan bólint a nővérnek, és elveszi tőle a betegdokumentációt. A vérnyomás és vércukor értékeket keresi, melyeket Jabulile már rögzített. Rita feljebb húzza orrán a maszkot, és elnyom egy kisebb ásítást.
Jabulile nővér hangja hömpölygő áradatként söpör végig a hatalmas kórtermen, miközben a beteg férfit kérdezi. A nővér tokája megremeg, ahogy a közös törzsi nyelv csattogó hangjai elhagyják húsos ajkát. Erőteljes tenyere lendületesen lapátolja a levegőt. Minden porcikájában érzi, egyenruhája mekkora tudást jelképez. Fekete asszonyként ezért ő megdolgozott, ebből gyermekeit taníttatni tudja, emiatt őt tisztelet illeti. Ezt ennek az új betegnek, aki a földije, látnia, értenie kell. Jabulile időnként dobbant egyet, ahogy megpróbál válaszokat csiholni a férfiból. A férfi felül, válla meggörnyed. Csodálattal nézi a nővért, és egy-egy halk szóval vagy hümmögéssel, meghunyászkodva válaszol. Végül Jabulile fensőbbségesen biccent a férfi felé, majd Ritához fordul.
– Epilepsziája van, doktor – jelenti, és diadalittasan keresztbe fonja karját hatalmas mellén.
– Oké, köszönöm. Mármint, nagyrohama volt, vagy csak valami kisebb görcs az egyik végtagon vagy az arcán? – Rita tollával a beteglapon kopog és nyíltan Jabulile szemébe néz. A hosszú csendet egy fémbögre kongása zavarja meg, ahogy a betonpadlón pattog valamelyik sarokban.
– Nem tudom, doktor. – Jabulile hangjában most először némi bizonytalanság cseng.
– Semmi gond. Lenne szíves megkérdezni? – kéri kedvesen Rita. Ismét a beteglapot tanulmányozza, de a csend túlságosan hosszúra nyúlik. Kérdőn Jabulile nővérre néz.
– Doktor, attól tartok, nem tudom megkérdezni. A mi nyelvünkben nincs szó az epilepsziára. Meg a nagyrohamra. Sajnálom… – Jabulile hangjába finom remegést sző a restelkedés.
– Ó, értem – feleli Rita, és nagyobb zavarban van, mint Jabulile. – Persze, értem, értem, nem gond – ismétli tehetetlenül – csak a gyógyszerelés miatt lenne fontos… Hogy tudnánk kideríteni vajon, hogy nagyrohama volt-e? – Tanácstalanul néz a beteglapra, a betegre, majd a nővérre.
Jabulile megérzi a fehér doktor bizonytalanságát, és új erőre kap. Mozogni kezd. Rita dermedten figyeli. Jabulile felváltva dobálja karjait és lábait, mint akit megszállt valami ismeretlen, ellenállhatatlan erő. Egész törzse rángatózik és vonaglik. Elakad a lélegzete. Vállait rázza, és hatalmas mellei akkora hullámokat vetnek, hogy köpenye felső zsebéből kiesik egy toll. Végül szemei fennakadnak, majd az ágy támlájára veti magát, mint egy rongybaba, hogy jelezze, ő most eszméletlen.
Az új beteg megigézve figyeli. Ritának kiszárad a szája.
– Aham… – mondja a férfibeteg.
– Igen, doktor – mondja diadalittasan Jabulile nővér.
– Mit igen? – kérdezi megrökönyödve Rita.
– Nagyrohama volt! – vágja ki Jabulile ragyogva, és lesimítja hatalmas mellén az egyenruhát.
Néhány órával később, a szokásos reggeli vizit végeztével, Rita fülét jókedvű nevetés, élénk beszélgetés üti meg a fekete nővérek pihenőszobája előtt. Önkéntelenül lelassít. Jabulile hömpölygő hangját nem lehet eltéveszteni. Rita bekopog, és mosolyogva bekukucskál a nyitott ajtón. A nővérek jókedvűen kevergetik teájukat.
– Hallom, doktor, ma új zulu szavakat tanult! – Kholwa nővér a csoport közepén áll, mint mindig. Szája sarka csúfondárosan kunkorodik, de tekintete meleg barátsággal ragyog.
– Aaahh, hááát, melyikre is gondol? Csak nem arra gondol, talán? – Rita tarkóját csiklandozni kezdi egy izzadságcsepp.
– Igen, arra gondolunk, bizony! – zúgja Jabulile.
– Na, doktor, hogy mondjuk zulu nyelven, hogy epilepszia és nagyroham? – Kholwa hangja incselkedő. Leteszi teásbögréjét és közelebb lép Ritához.
– Na? – kérdezi ismét Kholwa, és rázni kezdi karját, lábát. Egy pillanat múlva egész törzse hullámzik, koromszín haján remeg a fityula. Fehér fogai ragyognak, és csuklásszerű hangot hallat, ahogy próbálja nevetését elfojtani. – Doktor? – szól Ritához.
Minden tekintet Ritára szegeződik.
– Ezt nem hiszem el – gondolja Rita. – Ez nem létezhet! Nem! Mégis, mit képzelnek?! Megbolondultam talán? – Rita minden porcikája tiltakozik, de ahogy a kuncogó nővéreket nézi, ajkai egyszer csak feltartóztathatatlanul kunkorodni kezdenek. Jabulile széles arcát látja, oldott mosolyát, Kholwa csillogó tekintetében a könnyed életörömet. Érzi, hogy gyomrában valami ellazul. Mire észbe kap, ő is vigyorog, és azon veszi észre magát, hogy karjai és lábai megindulnak, ránganak és vonaglanak, vállait dobálja, mint akit titokzatos görcs cibál. Szinte táncol. Zsebéből kiesik egy toll.
Az egész nővérszoba gurul a visító kacagástól.
(Fotó: Laura James, kép forrása: Pexels)