fej nélküli apó nem szereti a gyerekeket el akarja rabolni az összes nevetésüket ki akarja tapétázni a falat a bőrükkel táncolni akar a sikolyaik zenéjére
Pista bácsi a szomszéd ház udvarában áll és olyan erővel kapaszkodik a kerítés rácsaiba, mintha meg akarná hajlítani őket. Engem bámul. Belenézek a rezgő arcba ékelődött széntömb-szemekbe, és mosolyogni próbálok. Az öreg megint szólni készül, a ráncos ajkak szétnyílnak. Pista bácsi fogsora kicsit megritkult, mióta utoljára láttam, de a bajsza mintha sűrűbb lenne. Az Úr egyik kezével ad, a másikkal elvesz…
– Jó napot! Segíthetek? – Megint ezt kiabálja, és a hangsúlyból érzem, hogy sem segíteni nem szeretne, sem azt, hogy jó napom legyen. Otthagyom a tizenegyes ház rozsdaszínű kiskapuját, és teszek néhány lépést az öreg felé az árokparton. Az ellenséges kifejezés néhány pillanat alatt leolvad az arcáról.
– Ja, Zolika, maga az? Ezer éve! Ilyen kicsi voltál, amikor utoljára találkoztunk. – A jobb kezével mutatja, hogy mennyire voltam kicsi, és közben talán azt mérlegeli, hogy magázzon-e, vagy tegezzen, esetleg maradjon ennél a köztes verziónál.
– Tiszteletem Pista bácsi. – Az öreg elengedi a kerítést, és enyhén megtántorodik, majd elkezdi húzogatni a kinyúlt, lila Umbro pulóver ujját, ami már tizenhét évvel ezelőtt is a ruhatára egyik alapdarabja volt.
– Mijáratba, Zolika? – A tizenegyes ház felé intek a fejemmel, és csak annyit motyogok, hogy körül szeretnék nézni, és fel akarom mérni a ház állapotát. A többit megtartom magamnak, a valódi okokhoz semmi köze ennek a túlsúlyos, kíváncsi vénembernek.
– Értem, Zolika. A kutya se járt ott évek óta. De csak vigyázzon…Pont a mai napon. – Pista bácsi jelentőségteljesen bámul rám, miközben még mindig a pulóver ujjával szórakozik. Úgy morzsolgatja a színevesztett ruhaanyagot, mintha rózsafüzér lenne, a furcsa figyelmeztetés pedig a hozzá passzoló imádság. Csak vigyázzon.
Óvatosan elindulok visszafelé, mielőtt térdig merülnénk ebben a nyomasztó kis csevejben, és az öreg dióburok-fúrólegyekkel kapcsolatos panaszait már csak félig-meddig hallom.
– Elcseszték az idei termést ezek a kurva legyek, befeketedett az összes dió. Idén csak mákos bejgli lesz, mer az biztos, hogy az ábécébe én nem veszek diót, hát tisztára avas, de elkérnek ötezret kilójáér…
Visszaérek a tizenegyes ház kapujához, és csak mosolyogva bólogatok az öreg felé, miközben előtúrom a kulcscsomót a zsebemből, majd a rozsdás kapu zárjába kezdem tuszkolni az egyik matt, kerek fejű kulcsot. Nem ez az. Az öreg felfogja, hogy nem vagyok kíváncsi a dióira, és krákogva elbiceg. A második kulcs sem jó, de a harmadikat sikeresen a kulcslyukba illesztem. Mielőtt elfordítanám, megint felnézek a tizenegyes házra, egészen pontosan a házfalra erősített fémtáblácskára. Tiszta udvar rendes ház
A feliratot félig kitakarják az előkertben elburjánzott gigantikus rózsabokrok és többméteres gyomnövények. A helyzet iróniája túl egyértelmű, hogy felröhögjek. Nagy nehezen elfordítom a kulcsot, és belököm a kiskaput. A kapu nyikorgása ismerős, szemrehányó sóhaj. Furcsa, hogy ennyire megmaradt bennem ez a hang, pedig tizenhét éve nem hallottam. A táskámat magasba emelve vágok át a gaztengeren, és közben arra gondolok, hogy mégsem a Magnanni bőrcipőmben kellett volna jönnöm.
Akkor ugrik be a Tata arca először, amikor az öreg kőlépcsőkön felsétálva beérek a terasz dohszagú árnyékába. Illat-indukált autobiografikus memória. Ez a jelenség tudományos neve. Az a lényege, hogy ha az ember megérez valami ismerős illatot, vagy szagot, az képes élénken előhívni bizonyos régi emlékeket. Úgy látszik, hogy a Tata, meg a ház szaga visszafordíthatatlanul összenőttek a fejemben.
Megállok néhány pillanatra, és ráérősen végignézek a régi építésű kádárkocka teraszán. A tekintetem végigvándorol a kopott virágládákon, a terasztetőt tartó rozsdás vasszerkezeten, a fal ismerős és ismeretlen repedésein, kicsit megpihen az ajtó melletti karosszéken és végül megáll a bejárati ajtón. Három lépés az ajtóig, a járólapokhoz ütődő bőrcipőm koppanásait hallgatom, a leheletem párafelhőként gomolyog az arcom körül. Valahol a távolban kukorékolni kezd egy zavarodott kakas, amelyik nem tudja megkülönböztetni a reggelt a délelőtt tizenegytől.
A fényes, szögletes fejű kulcs nyitja a bejárati ajtót. Mielőtt belökném, végigsimítok a felhólyagosodott, piszkosszürke festésen. Eredetileg fehér volt. Tizenkettő vagy tizenhárom lehettem, amikor kifestettük. Vagyis inkább én festettem, mert a Tata a nyikorgó karosszéken ült az olajzöld kezeslábasában, a fülén a zsebrádiójával, a szája sarkában egy tigris szofival, és hangosan magyarázott.
– Ne úgy fogd az ecsetet, úgy egyenetlen lesz. Csöpögtessed le, jaj ne oda, ne oda. Látod, mit csináltál? Igen, mehet még egy réteg, egyenletesen vidd fel, úgy-úgy Kolléga, úgy már jó lesz.
A Tata soha nem szólított a rendes nevemen. Néha Kolléga voltam, néha Pepike, esetleg Palika, de soha nem Zoltán, vagy Zoli. Ez egyáltalán nem zavart, sőt azt hittem, hogy ez így természetes, és a többi ismerősömet sem szólítják otthon a nevén.
Ott ült a Tata a széken a rádióval a fülén, és a festéssel kapcsolatos tanácsokat néha megfűszerezte egy-egy rádióban hallott információval.
– Kolléga, azt tudtad, a hangyáknak nincs tüdeje? Nincs tüdejük, de elélnek tizenöt évig is, hát én még ilyen hülyeséget nem hallottam. Hogy tartod azt az ecsetet? – Aznap hallottam először Tina Turnerről is. Amikor a rádió elkezdte játszani a What’s Love Got to Do with It című számot, a Tata feltekerte a hangerőt, aztán ruganyos mozgással felugrott a karosszékből és táncra perdült. Václáv… Így énekelt, és a cigicsikk a zene ütemére mozgott a szája sarkában.
– Tudtad, hogy találkoztam a Tina Turnerrel, Pepi? A balatonzamárdi szakszervezeti üdülőbe hatvanegybe. Mind a ketten a konyhán dolgoztunk, én mosogattam, ő törölgetett, közbe néha énekelt. Én szóltam neki, hogy te Tina, neked nagyon jó hangod van ám, kezdhetnél ezzel valamit.
Benyitok. Nem tudom, mire számítsak, a ház több mint másfél évtizede lakatlan. Remélem, hogy nincsenek rágcsálók. Belépek a fűtetlen folyosóra, a mozgásom határozatlan. Először a nagy trófeát látom meg a bal oldali falon. Az ajtó keltette légáram megrebbenti az agancsok ágai közt feszülő poros pókhálókat és egy pillanatra úgy tűnik, mintha a csontfej megmozdulna. Belebámulok a szarvaskoponya üres szemgödreibe és megborzongok. A trófea meg én már gyerekkoromban sem voltunk túl jóban. Néha amikor elsétáltam alatta, úgy éreztem, hogy figyel.
Jobbra az első ajtó mögött van a konyha. A mutatóujjammal csíkot húzok a pultot borító évtizedes porrétegbe, elhúzom a kopott függönyt az ablak elől, aztán egyenként benyitok a narancssárga konyhaszekrényekbe. Néhány döglött molylepkén, és egy csonttá aszalódott almán kívül semmit sem találok. Amennyire tudom, letakarítom a konyhaablak melletti kisasztalt egy pulton talált ronggyal, és reménykedem benne, hogy a földre hulló fekete morzsák nem egérszardarabkák. Lerakom a táskám az asztalra, megfordulok, hogy elinduljak a következő szoba felé, és akkor meglátom az ajtót. Ott barnállik a konyha bal oldali falában, az olajfestés már elkezdett lepattogni róla. Különös. Erre az ajtóra nem emlékszem. Vajon hová nyílhat? Odalépek hozzá, és a hideg fémkilincsre kulcsolom az ujjaim. Zárva van. Végigpróbálom mindhárom régi kulcsot, de semelyik sem nyitja. Mi lehet ez? Egyik gyerekkori emlékemben sincs benne ez az ajtó, sem a helység ahová nyílik. Összehúzott szemmel tanulmányozom, és mikor végül otthagyom, furcsa ürességet érzek a gyomromban.
A zsúfolt nappali következik. Kandalló, elszürkült kanapé, a Tata fotelja a kockás takaróval, mellette a ferde állólámpa, két őzagancs a falon, alatta az üvegvitrin a porcelán huszárokkal meg a Munka Érdemrend bronz fokozatával, a lábam előtt pedig az ismerős szagú vaddisznóbőr, ami a behúzott függönyök közt beszűrődő gyér fényben valami alvó állatnak tűnik. Egy lezárult múlt díszletei.
Sok estét töltöttem itt a Tatával. Én általában a kanapén hevertem, és képregényt olvastam, a Tata meg a fotelban ült a takaró alatt és kanalat faragott, az afrikai óriáscsigákról szóló kézikönyvét böngészte, vagy a Jancsi és Juliskából olvasott fel nekem. Az túlzás, hogy olvasott, magára a könyvre csak kiindulópontként tekintett, receptként, amitől egy rutinos szakács bármikor eltérhet. A boszorkány háza néha rántott húsból épült, Jancsinak pedig puskája volt, és agyonlőtte a banyát, mielőtt bezárhatta volna őket a ketrecbe. Bizonyos verziókban még sárkányok is felbukkantak az erdőben és a fiatalok az ő hátukon menekültek el. Azt nem mondanám, hogy a Tata dramaturgnak született, de a beleéléssel sosem volt gond. Az öreg időnként talpra ugrott, és átalakult boszorkánnyá, vagy sárkánnyá, elváltoztatott hangon üvöltött rám, és görnyedt háttal sétálta körbe a szobát. Egyszer még az állólámpát is feldöntötte, mert az volt a gonosz mostoha. Ha a falubeliek meglátták volna ilyenkor, biztosan azt hiszik, hogy valami nincs rendben a fejével. A faluban kedvelték a nagyapámat, de nem mindig értették.
A fürdőszoba a folyosó végéről nyílik. Az ajtaja elnyújtott, kényelmetlen nyikorgással tárul ki előttem. Csatornaszag és kék csempék. Az öntöttvas kád alján rozsdavörös elszíneződés. A Tata találta valami lomtalanításon, alig tudta hazaszállítatni. A csap fölött egy elfeketedett szélű, kerek tükör lóg. Megnyitom a vizet, aztán belebámulok a tükörbe, és a Tata mohaszínű szemei visszabámulnak rám. Az utóbbi néhány évben vettem észre, hogy mennyire kezdek hasonlítani a nagyapámra.
A csapból előtörő barnás víz végre kitisztul, és én jó adagot fröcskölök az arcomba. A víz ki sem volt kötve, az áramot pedig múlt héten köttettem be újra. Csak ötször kellett felhívnom a helyi áramszolgáltatót, mire megértették, hogy mit szeretnék. A víz meg az áram pont elég luxus lesz a következő hét napra. Most már csak meg kell találnom a megfelelő zugot a házban, és el is kezdhetem.
Valahol egy cikkben olvastam, hogy a sztárírók néha elvonulnak, hogy megírják az aktuális regényüket. A kiadójuk vagy az ügynökük intéz nekik valami világtól elzárt, egzotikus helyet ahol csak az írásra fókuszálhatnak. Évekkel ezelőtt olvastam a cikket, de idénmájusban valamiért eszembe jutott, nem sokkal azt követően, hogy Klaudia lepisilte azt a fehér műanyag pálcikát és megjelent rajta az a két csík. Mikor húszéves voltam, megfogadtam, hogy az első gyerek érkezése előtt megírom az első regényem. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de akkor halálosan komolyan gondoltam. Aztán persze közbejött az élet, a középvezetői poszt, a saját autó, saját lakás, saját jelzáloghitel. Szépen besuvasztottam a regénnyel kapcsolatos jegyzeteim az egyik fiók aljára, aztán egyre több rétegnyi munkahelyi dokumentum került rájuk.
De az a két csík elindított bennem valamit. Előtúrtam a jegyzeteket, és beindult az agyam. Bár nekem sem kiadóm, sem ügynököm nincs, itt van ez a ház. Nem túl egzotikus, de megfelelőképpen elzárt, ráadásul WIFI sincs. A Tatától örököltük, én meg a négy anyai unokatestvérem. Itt maradt lakatlanul, mert semelyikünk nem akart beköltözni, és eladni sem tudtuk. Ez a ház jó ötletnek tűnt… Kivettem egy hét szabadságot, és elhatároztam, hogy lejövök ide pár váltás ruhával meg néhány napra elég instant kajával.
A gyerekkori szobám a folyosó bal oldaláról nyílik. Valamit éreznem kéne, ahogy végigsiklik a tekintetem megkopott kék bútorokon, a szúette székeken, a mozdonyos takaróval letakart, nyikorgó ágyon, az Eminem posztereken, meg a szőnyeg alól kilátszó foghíjas parkettán, de tizenhét évnyi por és elhagyatottság szagán kívül semmit sem érzek. Az ablakból rálátok a ház mögötti, elvadult területre. Néhány gazban lapuló korhadt farönkön, meg a nagy tuskóba állított fejszén kívül nem látok mást. Mikor kilépek a szobából, olyan óvatosan hajtom be magam mögött az ajtót, mintha a tizenéves énem még mindig ott pihenne az egyik kényelmetlen széken az íróasztal mellett. Aludjál csak, Zolika…
Elindulok visszafelé a folyosón, hogy benyissak a másik bal oldali szobába, amit direkt hagytam utoljára. Mikor odaérek, nagyot sóhajtok, aztán lenyomom a kilincset. Úgy állok a küszöbön, mint egy vámpír, akit nem invitáltak be. Mintha még ennyi év után sem lenne jogom belépni a Tata birodalmába. A nagy franciaágyat nézem az összegyűrődött takaróval, és eszembe jutnak a Tata furcsa napjai. Ő hívta őket így, a furcsa napok. Ilyenkor mintha valaki kicserélte volna a nagyapámat egy étvágytalan, szótlan lényre, aki csak feküdni tudott és halkan nyöszörögni. Mindig az ágy bal oldalán feküdt, mert a jobb oldal a nagyi birodalma volt, és ezen az a tény sem változtatott, hogy a nagyi kilencvenben lecserélte ezt a fekhelyet egy föld alá temetett, bükkfából készült kis kabinra. Fázom, menj ki fát hasogatni.
A Tata furcsa napjain én intéztem a ház körüli teendőket, én etettem meg a tyúkokat, én gondoztam a kertet, és boltba is én jártam. A Tata ma nem érzi jól magát. Általában valami ilyesmit mondtam a pénztárosnak, pedig nem is kérdezte.
Belépek, és a plafonról felém nyúló szarvasagancs-csillár sziluettjét figyelem miközben az ablakhoz sétálok. Beverem a lábam az ágy melletti éjjeliszekrénybe, és valami csattanva landol a padlón. Elhúzom a függönyt, aztán lehajolok, hogy felvegyem a tárgyat. Egy kis bekeretezett fotó a Tatáról, meg rólam. A kerítés előtt állunk, a Tata ráncos keze a vállamon pihen.
fej nélküli apó szívében meztelencsigák hemzsegnek és megzabálnak minden érzést csak hideget hagynak és ürességet fej nélküli apó kihűlt csillagokat nyalogat az égen
A konyhaasztalnál ülök, és a laptopom törlés billentyűjét nyomkodom. Nagy nehezen írtam két bekezdést, aztán kitöröltem az egészet és újraírtam csak, hogy utána megint kitörölhessem. Miután bepakoltam a mikrót, a kis hősugárzót, meg a két táskámat a házba, úgy döntöttem, hogy a konyha lesz a főhadiszállásom. Kinyitottam a laptopom, szétterítettem a jegyzeteim az asztalon, aztán kiraktam az ablakba a Tata szobájában talált képet.
A fotó nem sokkal azután készült, hogy a Tatához kerültem. Kilencéves voltam, zavarodott és magányos. Gyűlöltem az életet. Nem értettem, hogy miért az én szüleim sávjába kellett áthajtania annak a kamionnak, és nem tudtam, hogy hogyan kell árvának lenni. Nem bíztam senkiben, még abban a cserzett bőrű, ezer ráncú, krumpli orrú öregemberben sem, aki néhány nappal korábban jött el értem az átmeneti gyermekotthonba, és azt mondta, hogy szólítsam csak Tatának, aztán olyan erővel szorította meg a kezem, hogy a csontjaim is beleroppantak. Ez mind nem látszik ezen a fotón. Csak egy kedves arcú öregember, meg egy ijedt kisfiú látszik, akiknek még fogalma sincs róla, hogy hamarosan az egész világot fogják jelenteni egymásnak.
Délután három. Fél oldal megírása után úgy döntöttem, hogy jót fog tenni egy cigiszünet. A teraszon sétálgatok, és nagyokat szívok a Camel Light-omból. Bár már évek óta nem dohányzom rendszeresen, most jól esik a füst. Az idő egyre csípősebb, ráadásul a köd is kezd leszállni. Az ilyen időjárás mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem. A fémkorlátnak támaszkodom, és onnan figyelem Pista bácsi tyúkjait, miközben a terhességi teszt csíkjaira, meg a regényre gondolok. Ha így haladok nem fogok végezni a baba érkezése előtt. Talán soha. Egy utolsó slukk, aztán elnyomom a cigim a rozsdás korláton. Ekkor hallom meg a kaparászást. Mintha egy állat karmai karistolnának valami kemény felületet. Visszatartom a lélegzetem, és úgy koncentrálok. A zaj nem a tyúkok felől jön, ez biztos. Talán egy kóbor macska szórakozik a ház melletti fatuskókkal? Nem. Ez nem kintről jön, hanem a házból…
Belépek a folyosóra és idegesen körbepillantok. A tekintetem megáll a konyhaajtón. Igen, a konyhában kaparászik valami. Lehet, hogy egy egér, vagy egy patkány? Ha most meglátnék egy patkányt a konyhában, meg sem állnék hazáig, az biztos. Miután benyitok, először a linóleumpadlót pásztázom végig, de sem konyhabútor felé rohanó szőrös lényeket, sem gyűrűs farkakat nem látok. Átlépem a küszöböt, közben minden idegszálammal a zajra koncentrálok. Balra fordulok. Megkerülöm az asztalt és lassan a fal felé araszolok. Az ismeretlen ajtóra esik a pillantásom. Onnan hallatszik a zaj. Mintha valaki belülről karmolászná a kilincs környékét. Nagyot nyelek, és az ajtóhoz lépek. Óvatosan a falaphoz érintem a fülem, de a kaparászás ekkor véget ér. Csend. A görcsös légzésemen kívül semmit sem hallok.
– Hé! Van ott valaki? – A hangom jobban remeg, mint szeretném. Nem kapok választ. Talán mégis egy kinti macska vagy egy rágcsáló volt az. Percekig strázsálok az ajtó előtt, mielőtt visszaülnék a laptopomhoz.
Hat óra harminckettő. Kezdek belelendülni, már írtam egy egész oldalt. A mondataim egyre szebbek és pontosabbak. Amikor végre tartok egy másodperc szünetet és kipillantok az ablakon, először a sötétedő égbolttal, aztán a tejköddel szembesülök. Mintha egy bárányfelhőben lennék, még Pista bácsi kerítéséig is alig látok el. Ennem kéne valamit. Felkapcsolom a villanyt aztán, elkezdek sajtot szeletelni, és közben a mobilomra pillantok. Hat nem fogadott hívás? Négy Klaudiától, kettő pedig a munkahelyemről. Ezeket miért nem hallottam meg? Talán szarakodik a térerő? Megcsörgetem Klaudiát, felkapom a kabátom, és elindulok kifelé. Szinte beleütközök a ködfalba, amikor a verandára érek. Nagyot lélegzek a páradús, hideg levegőből, és várom, hogy a feleségem végre felvegye a telefont.
– Zoli? Zoli? Hallasz? Végre hívtál! Mi a fene van? Hová tűntél reggel? Úgy volt, hogy ma nem mész dolgozni. Már hülyére aggódtam magam miattad. Hol vagy? – Klaudia hangja annyira remeg, hogy alig értem amit mond.
– Micsoda? Megbeszéltük, hogy lejövök Újkeresztesre…
– Hová? Zoli te miről beszélsz? Ötre ott kell lennünk az ultrahangon, megígérted, hogy beviszel. Remélem, ez csak valami hülye vicc.
– Itt vagyok Újkeresztesen, a nagyapám házában. Írok.
– Hogy mi van??? Te miről beszélsz? – Klaudia bántó fejhangon visít rám. Utálom amikor ilyen a hangja. Nem értem, hogy mi a baja. Megbeszéltük, hogy ide jövök, most meg úgy tesz, mintha elfelejtette volna.
– Megbeszéltük, hogy lejövök. – Klaudia nem válaszol, csak az ideges légzését hallom a vonal túloldaláról. Amikor újra megszólal, a hangja egészen más.
– Zoli… Jól vagy? Minden oké? Olyan furcsa a hangod.
– Persze, hogy jól vagyok. Csak kellett egy kis levegőváltozás… tudod, a regény miatt. Pár nap, és otthon vagyok.
– Pár nap? Ötre az ultrahangon kell lennünk….
Fémes kattogást hallok a ház belsejéből. Félreteszem a telefont, éssietve elindulok befelé. Ahogy beérek a konyhába, egyből a barna ajtó felé kapom a tekintetem. Elsápadok. A kilincs úgy mozog, mintha valaki rángatná a túloldalról. Kinyomom a telefont, és a konyhába rohanok.
– Ki van ott? Ki van a szobában? Hívom a rendőrséget! Ez magánlaksértés! – Csend.
Megkapaszkodom a pultban. A szívem a fülemben dobol, a hátam hideg verejtékben fürdik. Na jó, elég lesz! Itt valami nagyon nem oké! Ki fogom vinni a cuccaim a csomagtartóba, és a kocsiból felhívom a rendőrséget. Kint megvárom őket, elmondom nekik, hogy valaki bújkál a házamban, aztán miután felvették a jegyzőkönyvet, hazahúzok. Majd holnap folytatom az írást valami kávéházban.
Felnyalábolom a táskáim, és elindulok kifelé. A laptopért meg a hőszabályzóért majd visszajövök a második körben. A tekintetem átszalad az ablakba helyezett fotón, és a táskáim a nagy csattanással a linóelumpadlóra zuhannak. A képen valami megváltozott. Az én félénk mosolyom ugyanolyan, ahogy a Tata vállamon nyugvó keze is. A ház meg a kerítés sem változott meg a háttérben. Az egyetlen különbség az, hogy a nagyapám feje helyére valaki egy lyukat vágott a fotópapírba. Mi a franc ez? Ki szórakozik velem?
fej nélküli apó agyveleje penészes eperpuding ott folyik a falakon azt akarja hogy kóstold meg ad hozzá kanalat
Kirontok a házból, a táskák a térdeim verdesik. A köd olyan sűrű, hogy a ház néhány méter után eltűnik a hátam mögül. Szinte futva csörtetek a kerítés felé a méteres fűben. Szokatlanul nagy a csend. Egyedül vagyok. Már csak néhány lépés, és a kerítéshez érek. Mindjárt felbukkan a rozsdás kiskapu és…. Na mi van már? Már oda kellett volna érnem. Talán rossz felé indultam a ködben? Az nem lehet. Futni kezdek. Magasra emelem a térdeim, a lihegésemen kívül semmi mást nem hallok. A kerítésnek még mindig nyoma sincs. Megállok egy pillanatra, és körülnézek, de a koszos vattaként körém simuló ködön kívül nem látok mást. Megint futni kezdek, minden erőmet beleadom, de egy perc után feladom. Nagyot nyelek, szaporán lélegzem. Behunyom a szemem, és a földre dobom a táskáim. Ne pánikolj! Csak rossz felé indultál. Lassítsd le a légzésed, számolj el háromig! Egy. Kettő. Három. Megfordulok, és visszaindulok a ház felé. Az orromig sem látok. Talán a köd összezavarta az érzékeimet, és körbe-körbe sétálok. Ismét felgyorsítok, és közben remegő kézzel előtúrom a mobilom. Bekapcsolom a zseblámpa funkciót, de az erőtlen fénynyalábnak semmi esélye a köddel szemben.
fej nélküli apó fogai földön pattogó gyöngyök ha rájuk lépsz recsegnek a csizmád talpa alatt hasogattál elég fát de már nincs kit felmelegítened
Megbotlom valamiben, és a nedves gazba zuhanok. Hason csúszom, a telefonom kirepül a kezemből. Egy darabig mozdulatlanul fekszem, aztán mászni kezdek. A kezemmel a mobilom után tapogatok. A telefon eltűnt, ahogyan a ház, a kerítés, meg a kocsim is. A pánik újult erővel tér vissza, és most már nem tudom megfékezni. Megpróbálok talpra állni, de visszazuhanok a fűbe. Tovább mászom, nagyra nyílt szájjal szívom be a nehéz levegőt, az ajkamról nyál szivárog. Itt fogok megdögleni ebben a kurva udvarban, és majd csak napokkal később találják meg a hullámat, mikor bár büdösödni kezd. Macskák és kóbor kutyák fognak zabálni a testemből. Darabokra fognak cincálni, és mikor végre megtalálnak, csak egy szétmarcangolt, büdösödő test leszek… Nekiütközöm valami masszívnak.
Reménykedve érintem meg az érdes falat. Ez a ház fala! Visszataláltam a házhoz! A falnak támaszkodva felállok, a lábaim remegnek. A lépcsőig csak néhány métert kell megtennem. Amikor felérek a teraszra,úgy állok meg a szélén, mintha egy eltévedt veréb lennék. Azon merengek, hogy megpróbáljam-e felkutatni a mobilom meg a táskáim, vagy menjek-e vissza a házba. Sem a köd, sem a ház nem tűnik túl csábítónak. Talán kihozhatnám a laptopom. Van rajta mobilnet, fel tudnám hívni a rendőrséget Skype-on. Igen, ez jó ötlet! Majd biztosan hülyének néznek, hogy nem találtam ki a ködből, de már ez sem érdekel. Csak el akarok menni innen.
Óvatosan lököm be a bejárati ajtót. Csend. Úgy közeledek a laptop felé, mintha egy tó tükörjegén sétálnék, nem akarok zajt csapni. A konyhában minden változatlannak tűnik. Szinte levegőt is alig veszek, amikor az asztalhoz lépek, és megállok a laptop előtt. Magam sem tudom miért, de megérintem a laptop touchpadját, és egy pillanatra a képernyőn megjelenő szövegszerkesztőre pillantok. Elszorul a torkom, ahogy beleolvasok az előttem megjelenő, fél oldalnyi szövegbe. fej nélküli apó nem szereti a gyerekeket…
A tekintetem valósággal végigszáguld a sorokon, egyre szaggatottabban veszem a levegőt. Mi ez a szöveg? Mi ez az egész? Nem értem. Az utolsó bekezdéshez érek, az ajkam idegesen mozog olvasás közben.
fej nélküli apó ki akar jönni a kamrából a kulcslyukon keresztül bámul a barlangszemeivel és arra vár hogy kihunyjon minden fény
Amint befejezem az utolsó sort, a laptopom hirtelen kikapcsol, és a konyhában elalszik a villany. Fekete, nyúlós sötétség vesz körül. Csend. Nem mozdulok, mintha a linóleumhoz ragadtak volna a lábaim. És akkor megint meghallom a barna ajtó kilincsének fémes csikorgását. fej nélküli apó ki akar jönni a kamrából… Értem jön… A csikorgás egyre jobban erősödik.
Fázom, menj ki fát hasogatni. Ezt mondja a Tata. A franciaágy bal oldalán fekszik. Az arca beesett, a fehér haja hozzátapad az izzadt homlokához. És én kimegyek. Kimegyek és amikor visszajövök, már nincs az ágyában. Ott van a kamrában a barna ajtó mögött. Tizennégy éves vagyok. Ellépek az asztaltól, és elindulok az ajtó felé. A mozdulataim erőtlenek, a pulzusom az egekben. Remegek. Egy izzadságcsepp elindul a homlokomról, és végigfolyik az arcom bal oldalán, egészen az államig. Az ajtóhoz érek, a kilincs még mindig vadul rázkódik. Hallom ahogy egy test nekifeszül az ajtónak a túloldalról. fej nélküli apó.
Először a kezeim illesztem a fényes fafelülethez, aztán a homlokom is. Amikor belülről ütés éri az ajtót, az én testem is beleremeg. Újabb ütés. Aztán megint. Először észre sem veszem, hogy eleredtek a könnyeim. Térdre csúszok. Zokogva támaszkodom az ajtónak. Valami szorítja a mellkasomat. Rosszul vagyok. Nem kapok levegőt. Mielőtt elveszteném az eszméletem, és a linóleumra zuhannék, még suttogok valamit a kiszáradt ajkaimmal. Valamit, amitől csend lesz az ajtó túloldalán. Megbocsátok, Tata.
Magamhoz térek, és lassan kinyitom a szemem. Az agyam először képtelen értelmezni a szemem elé terülő látványt. Egy ágyban fekszem, valami fehér tető van a fejem fölött. Fázom. Néhány másodperc múlva rájövök, hogy egy nyitott mentőautó hátuljában fekszem, egy hordágyon. Kintről mozgást hallok, és beszédfoszlányokat. Kicsit megemelem a fejem, és kinézek. Egy mentőtiszt tarkóját látom, kicsit messzebb pedig a feleségemet. Klaudia egy alacsony emberrel beszélget. Kell egy kis idő, hogy megismerjem Pista bácsit. Visszaejtem a fejem a párnára, mert még ehhez is kevés az erőm. Fülelek. Épp Klaudia beszél.
– Szerencsére enyhe infarktus volt… Istenem. Akkor kezdett furcsán viselkedni, amikor megtudta, hogy apa lesz. Folyamatosan azon szorongott, hogy milyen szülő lesz majd belőle. Azt mondta, hogy nem akar csalódást okozni a gyereknek. Még meg sem érkezett a baba, de már ilyeneken agyalt. De, én hülye, nem gondoltam semmi rosszra… Naiv voltam… Tudja, régebben voltak mentális problémái, de azt hittem, ezen már túl vagyunk.
Most Pista bácsit hallom.
– Ne okolja magát, kedves. A lényeg, hogy időben rátalált a Zolikára, és kihívta a mentőket. Megmondom magának őszintén, én már akkor rosszat sejtettem, mikor megláttam a kapuba, pont a mai napon. Mondtam is neki, hogy óvatos legyen.
– A mai napon?
– Maga nem is tudja? Tizenhét éve ezen a napon lőtte fejbe magát a Zolika nagyapja a vadászpuskájával a kamrába, amíg a Zolika kinn fát hasogatott. A Zolika találta meg a testét. Azt mondják, nagyon csúnya látvány volt. Lerobbant az egész feje az öregnek.
(Fotó: Mathias P.R. Reding, kép forrása: Pexels)