1944.04.30.
Margit lesimította a kötényét, amire rácseppent az olvadt libazsír, miközben a bödönbe csorgatta azt a vaslábasból. Soha nem fordult még ez elő vele. A keze, a harmincas női kéz megremegett, miközben leemelte a tűzről a lábast.
Olyan jó volt a keményített kötényen végigsimítani. Megállítani a kezét a csípőjén, ami a két fiú szülése után kerekedett ki. Most nem akart a fiaira gondolni. Inkább üresség visszhangzott benne, amint a bödönt a kamrapolcnak döccentette.
Nehéz volt.
Mindent a helyére kell tenni, még ha holnap helye sem lesz semminek – gondolta Klein Margit, és még egyszer végignézett a konyháján.
– Jánoska, gyerünk, fuss innen ki! – nevetett tegnap a mezítlábas, huncut fiára Margit.
– Nem lehet, elkap a bátyus! – kontrázott a tizenhárom éves, és a vájling mellé bújt.
– Kint játsszatok, meghűltök nekem idebent! – szigorított Jánosra.
– Édesanyám, hol van az öcsém? – lesett be az ajtón Pista.
– El nem árulom, de kimentek mindannyian! Az udvaron bolondozzatok szandál nélkül, ne idebent – hessegette ki mindkettejüket az anya. Amikor már odakint kergetőztek tovább az almafa körül, Margit fonni kezdte a kalácsot. Ezt szerette a legjobban. Az orgona édes illata minden fuvallattal megcsiklandozta, a nap már sütött olyan melegen, hogy férje a reggeli újsággal behúzódjon előle a tornáchoz. A fiúk pedig, mint a fonatok a keze alatt, hullámoztak át a kerten.
Most lefújja az újságot a hervadt orgonavirággal együtt a szél. Ahogy a libazsír pecsételte Margit kötényét, úgy nyomakszik foltot hagyni a falun a kétségbeesés. Nő. Időnként gyors lépések hangzanak, máskor mozdulatlanra bénul a macskakő.
Margit elkészül a konyhával. Ilyenkor szokta férjével, a rajongott doktor úrral a kerti kút mellett meginni a feketét. De most minden sötétebb a feketénél. Nincs miért éberré kortyolni a délutánt. A kötényen a foltot azért mégiscsak ki kellene szedni, ha szégyen is éri, ne a házában történhessen meg vele.
Margit a doktor úr mellé ül a kerevetre. A mindig szigorú barna szemek most egészen aprónak tűnnek a kerek szemüveg mögött. Mintha a kilincset néznék, de valójában a jövőt látják porrá törni a patika mozsárban.
1992.04.30.
Anna ötven évvel később belép az apró panellakás hálószobájába. Könyvekkel rakta körbe a franciaágy fölött a falat, hogy soha ne érezze magát egyedül. Hogy amikor lopakodik a hajnal, Márquez melegedjék fel először, déltájban Thomas Mann gerincét csiklandozza a napsugár. Anna csak beesik az ágyba, tőle aztán most fázhat Kundera és reszkethet Ady a ködben. Nyakig húzza a takarót, összedörgöli az áprilisi zivatarban elázott lábait és elalszik.
Éjféli harangokkal szédül az éberlét sötétségébe. Belsejében kong a harangszó, a bal fülétől a jobb felé mozdítja benne az ébredést. Felül.
– A rohadt életbe – vissza akarja csukni a szemét, de hiába: meglátja, ahogy a telihold ezüst vonalakat húz ferdén a takarón. Feltolja magát egészen a fejtámláig, behúzza maga alá a lábát, őt ne érje a hold hidege. Nem ölelheti, nem fojthatja, nem ölheti.
Remeg. Elfelejtette behúzni a függönyt, hogy kinn rekedjen a fénysugár. Kislányként sem lépett oda, ahová bevilágított a hold, azt hitte, ezt majd kinövi, de a hold nőtt túl rajta. Soha nem szűnő sikolyok rántják a fehér fénybe, hogy árnyéka leleplezhesse gyilkosa előtt. Mozdulatlanul vacog.
Reggel arcon köpi szenvedését a nap. Égő fricskát pöccint a szemhéja alá.
1944.04.30.
Margit a kereveten ül. Mellette a kézitáskája, nincs más poggyásza. Erre az útra hiába is vinne bármit. Az élet itt marad.
A doktor úr még csendesen pakolászik. Fekete füles táskájába rejt egy adag kötszert, és amikor a morfiumot dugja el a szakadt varrás mögé, lopva a feleségére néz. Kettejüknek éppen elég lesz. A fiúk meg… jobb nem is tudni.
A félelem arctalan mélységébe száll a kakukkosóra hangja. Ott megfordul és az ablakon át távozik, koppan a macskaköveken. Schön tiszt egyenruháján megpihen és hívja oda már, hívja a kilincshez a halált.
Schön megfordul, cikázó tekintete befurakodik a nyitott kisablakon. Csettint az ujjával, lépést igazít és lenyomja a kilincset, aminek a belső oldalát a doktor tekintete tartott eddig egyenesen.
Schön végigméri a két sárga csillagot. Nem látja Margit arcát és a doktor tekintetét.
– Aus! – ordítja az utcára mutatva, és amikor Margit odalép, ahová bevilágít a hold, az élet egyszeriben túlnő rajta és soha nem szűnő sikolyok rántják a fehér fénybe, hogy árnyéka leleplezhesse gyilkosa előtt. Mozdulatlanul vacog.
Margit finoman int a doktor úrnak, és kisétál előtte az ajtón, csak a holdfény lesz mostantól a társa. Hallja, ahogy imádott férje megöregszik a kiskapunál. A fiúk kiáltanak. Négyfelé húzza őket a halál.
1992.04.30.
Anna kinyitja a szemét. Minden holdtöltekor újra meghal. Hajnalban újra ég. Maga sem érti, miért játszik vele fogócskát a rettegés. Pont úgy nézi a telihold dermesztő fényét, mint egykor dédnagyanyja, Klein Margit a halálba menet.
A fényképre néz, amit a boldogasszonyi patikus adott neki, amikor két éve, a Birkenaut túlélő nagyapját kézenfogva arra járt, hogy végre megtudja, hol éltek a dédszülei, s kik voltak ők, úgy igazán. Anna a macskaköves kis utcáról alig csípőig érő kapun lép be a dédszülői házba, ahol azóta több nemzedéknyi idegen élt. Mint utóbb kiderült, a most is patikát működtető gyógyszerész a kút mélyébe, vízhatlan ládába rejtett képek alapján mindent rekonstruált. Csak az almafa levelét nem pöndöríti az április végi szél.
Egy képet Annának adott, ha már történeteket nem tudott a dédszüleiről. A fotó Anna éjjeliszekrényén tükrözte a lány fekete haján a telihold fényét. Pedig a fotográfus olyan jól elkapta, amikor Jánoska megérkezett a vájling mögül, Pista a vállára tette kezét, Margit rejtette a libazsír foltját a csípőjén, s a doktor úr… a doktor úr térdén a reggeli újság feküdt.
(Fotó: Kym MacKinnon Kép forrása: Unsplash)