– Hadiüzem. Mondom, hogy hadiüzem. Ott dolgozom – apánk toppantott is hozzá, de a csendőr átvetette velünk a levelet.
A kárpátaljai zsidó embereket, így a mi családunkat is, 1944-ben gyűjtötték össze. Felmentést nem kaphattunk tovább, hiába kérelmeztük. A németek a Balkánra a hadianyagot és az élelmet marhavagonokban szállították. Visszafelé üresen jöttek a szerelvények. Mi lettünk a rakomány.
A közösségünk párszáz főből állt, haszidok voltunk, ruszinok között éltünk. Könnyű volt megkülönböztetni bennünket másoktól. A férfiak sötét selyemkaftánt, prémkalapot, fehér harisnyát, hosszú pajeszt, szakállat viseltek. Mi, lányok térd alá érő szoknyát, harisnyát hordtunk. A zsinagógába az egész család örömmel járt, ott találkozhattam a barátnőimmel, az üvegfalon pedig átlestünk a fiúk felé. Ünnepeken betartottuk a rituális előírásokat. Steimetz bácsinál a pékségben sorban álltunk a névre sütött illatos kalácsért. Ismerőseim Antwerpenben laknak, tőlük tudom, hogy ott ma is élnek még nagyobb számban haszidok. Több tízezren. Ők a gyémántcsiszolás és -kereskedelem irányítói.
A parancs szerint alig vihettünk magunkkal valamit a vagonokban, összezsúfoltak hatvan-hetven embert, leülni nem lehetett. A sarokban volt egy vödör. Ott végezték dolgukat nők, férfiak egyaránt. Imádkoztunk. A gyerekek sírtak. Bűz és levegőhiány volt mindenütt. A zár rosszul működött, be is láncolták azt, a kezünket mégis ki tudtuk bújtatni a résen, ha megállt a vonat valahol, így tudtunk kéregetni. Amikor végre leszálltunk, már nagyon szomjas voltam, rohantunk a csaphoz, alig csorgott belőle a víz, de hamarosan onnét is elzavartak bennünket. Körülöttünk náci tisztek, katonák. Fegyverrel sorba rendeztek bennünket. Nem tehettünk mást, lépegettünk előre.
A foglyok között megláttam egy régi szomszédunkat, ő már régebbről ott raboskodott. Mellénk sodródott és odasúgta, hogy mondjam idősebbnek magam. Így tizennyolcat hazudtam a tizenhat helyett, ezért nővéremmel és anyámmal jobbra küldött minket a pálcájával. Hármasával haladtunk, mögöttem jött öcsém, és akkor odaszólt Mengele:
– Hát ez a fiú kié?
Anyám jól beszélt németül, válaszolt neki:
– Mein.
– Dehát az anyáknak a gyermekük mellett a helyük!
Anyu visszalépett a hátsó sorba, őket balra küldte a gázkamrák felé, míg ő Mozartot fütyörészve tovább folytatta a szortírozást.
A „C” szektorba kerültem. A fapriccseken hárman aludtunk egymás fölött. Mengele rajtam is kísérletezett, tudattalan állapotban voltam egy darabig, hogy mit tettek velem, nem tudom. Egyszer aztán önként jelentkezőket gyűjtöttek munkára, mi is felemeltük a kezünket, és szerencsére egy transzporttal elvittek bennünket Auschwitzból Stadtallendorfba, ahol a V-2 alkatrészeit gyártottuk. Ezzel támadták Londont. Egyszer láttam a tévében, hogy a szárnyas rakéták olyan lassan repültek, hogy az angolok megtanulták őket levadászni. A főváros körül hőlégballon-felhőket húztak ki, így a függesztő kötelekben elakadtak a lövedékek. A pilóták rájöttek arra, ha gyengéden meglökik a repülőgép szárnyával őket, akkor egyből leesnek. Mi pedig éjjel-nappal ezeket szereltük a bunkerekben.
A futófolyosókat befedték földdel, gazzal, az épületek tetején fák nőttek, mégis felfedeztek bennünket a levegőből. Rendszeresen támadtak minket a bombázógépek, s mi rettegtünk a föld alatt.
A háború után visszajöttem Munkácsra. Harmincegy kiló voltam. Nagyon szép város a miénk, a központban a zsinagóga és a rituális fürdő. A Mlynská utcában laktunk, oda jártam iskolába az osztálytársaimmal. Közel az orosz határ, lánykoromban a magyar beszéd már kikopott a környékünkön, ruszinul tudtunk. A városból és környékéről majdnem harmincezer zsidót hurcoltak el, ebből nagyon kevesen tértek vissza. Én közéjük tartoztam.
Fél évig egy ismerős gondoskodott rólam. A régi házunkban már idegenek laktak, ruszinok, be sem engedtek engem. Egyedül a kamrából kaptam egy kicsi lábost, azt őrizgettem évekig.
Vártam, vártam, de senki nem jött haza. Az összes rokonom eltűnt, egyedül maradtam. Egyszer aztán egy ember engem keresett, fényképpel a kezében. Nem tudom, hogyan bukkant rám, talán a Vöröskereszt segítségével talált meg.
Távoli rokonom, Árnicska néni kerestetett. Ő küldött értem, üzente, hogy egyedül él, menjek át hozzá Magyarországra. Akkor még nem tudtam magyarul, mégis az idegennel tartottam.
*
Az édesanyám később tanító lett, onnan ment nyugdíjba. Keveset beszélt a múltról. Amikor a lányom óvodás lett, akkor mesélt kicsit a gyermekkoráról, de Auschwitzról mindig hallgatott.
Apámat is az iskolában ismerte meg. Megtetszettek egymásnak, Apunak akkor alig telt valamire, arra gyűjtött egész héten, hogy hétvégén, amikor találkoznak, tudjon venni krémest anyukámnak.
Kis lakásban éltünk, szeretetben. Sosem dúskáltunk a pénzben. A határban kiskertet vettünk, a vizet kannákban cipeltük a temetői kútról, mégis boldognak éreztük magunkat.
Főiskolát végeztem, de a magánéletem nem volt túl sikeres. Mikor Olgának életet adtam, orvosi hiba is történt. Néhány év kellett hozzá, míg felismertem, hogy a lányom nem egészséges. Súlyosan sérült. Az apja akkor elhagyott bennünket, azóta egyedül küzdök minden nehézséggel. A szóba jöhető iskolákból sorra eltanácsolták. Már képtelen lennék itthon nevelni, nálam jóval erősebb, a hangulatváltásait kezelni nem tudom, le vagyok százalékolva. Most intézetben lakik, alig látom. A segítőkész barátaim az autómba elválasztó rácsot készítettek nekem, mert egyszer vezetés közben megtámadott. Ha hazahozom, tornáztatom, fürdetem, öltöztetem. Este, mikor lefektetem, mellém bújik kis időre az ágyban, becézgetem, átöleli a nyakam.
– Mami!
Akkor a sírás fojtogat. Ez az összes örömöm.
Más rokonom nincs, egyedül a dédszüleim testvérének élnek leszármazottai valahol Svédországban és Izraelben.
Nem lesz már utód, velünk tényleg kihal a család. Nincsenek sem fotóim, sem tárgyi emlékeim.
Csak egy dal. Semmi más! Anyukám lánykorában tanulta Munkácson, ruszinul. Ezt szoktam néha dúdolgatni.
„Elmegyek én, el én
Át dombon, völgyeken
Ne lássam őt soha,
Ha nem szánták nekem…„
(Fotó: Karsten Winegeart, kép forrása: Unsplash)