Szörnyű hangja van a vekkernek. Minden reggel, amikor nem tudja megelőzni az ébredéssel a szerkezetet, elhatározza, hogy vesz egy újat. Vékony hangon berreg, kíméletlenül riaszt. Megszólalása után nem lehet már csak úgy szenderegni. Mindent kitöröl, ami az éjszakáé volt, álmot, jóleső paplan meleget, testének ernyedtségét.
Kiparancsolja az ágyból. Fel kell ülnie, hogy engedelmeskedjen az óra rendíthetetlen unszolásának.
Ha lenyomta a visító masinát, észhez térhet az ágy szélén, ahol a borovi fenyő keménysége nem hagyja sokáig időzni. Az ágykeret a hátsó combjába vág, úgy érzi, egészen a csontjáig tolakszik. Pedig ma feszes a teste, tegnap zumba edzésen volt. Kedd, csütörtök zumba-nap. Hangos zene, tapadó trikók, jó széles, ziháló mosolyok. Imádja az egész terem színét, szagát, együtt mozdulását.
Ivettnek csak a konyháig kell kibotorkálnia a sötétben. Mindenki alszik még, csak az utcai lámpák fénye süt be a nagy konyhaablakon. Úgy tűnik, apja megint nem húzta be este a függönyt. Egyenesen a vízforralóig megy. Vizet tölt, amíg a gép dolgozik, derekát a konyhapultnak veti. Megpróbálja térben és időben elhelyezni önmagát.
2021. október 6. Reni barátnője névnapja, ajándék még nincs, aradi 13, péntek, az utolsó nap az ötvenórás szociális gyakorlati helyén.
Ezután már csak a finomhangolás jön. Mit kell ma csinálnia, mikor és kivel. Lepkehálóval szedi össze a gondolatait, és mint precíz gyűjtő, gondosan dobozolja is azokat a napra. Közben a forraló lenyomott gombja felpattan, a led sárgás fénye kialszik. Újra sötét a konyhában. Nem kapcsol villanyt, szülei, tesója, kutyája még alszanak. Megissza kutyulós kávéját, jó sok tejjel, így tovább lehet kortyolgatni a nagy törött fülű, kedvenc bögréből. Az utolsó kortyoknál már összerakta fejben a mai szettjét is. Három háztartási keksz után kényelmes farmerbe és halványlila lenge blúzba bújik, ami illik a Levendula idősek otthona arculatához és az attól való búcsú aktusához is.
Szeretett idejárni. A reggeli őszi hidegből mélyeket szippant az úton, és azon gondolkodik, hogy már az öregszag sem zavarja. Na jó, akkor igen, ha a vizelet fanyar bukéja ránehezedik.. De az ápolt öregillatot bírja. A mosott haj és lepedő nyálkahártyába megkapaszkodó illatát, a folyosói rizseshús aromáját, a délutánba úszó citromfű meleg, hosszan áztatott szagát.
Ma Zsuzsa lesz reggel, ő volt az éjszakás. Tőle veszi át a műszakot. Persze nem egyedül, még csak tizennyolc. A nagy munkaerőhiány dacára sem merik rábízni az egész folyosót. Ma reggel pedig úgy érzi, elbírna velük. Csak nénik tartoznak hozzá. Heten vannak a folyosón. Mindenki egyágyas, kényelmes, fényes szobában. Ketten lesznek Magdival, ő tapasztaltabb, már az egyetemet is elvégezte, diplomás ápoló. Nagyon gyakorlatias, és Ivett úgy gondolja, soha nem hibázik.
– …meglátjuk, mit oszt ma rám – dünnyög az úton, cipője orrát a járdaszegélyhez érintve. Körbenéz, látta-e valaki, hogy szavak buktak ki a száján, holott egyedül ballag az úton. Olyan leszek, mint Rózsika néni, magamban beszélek. A felismerés derűjével nyomja be a nehezen nyíló bejárati ajtót.
Csak az éjszakai fények világítanak a folyosón, mint az első babás családoknál, hogy az anya betaláljon síró gyermekéhez. Csak dereng a fény, az álom nehézsége összenyomja a falakat, még levegőt venni is nehéz. Ivett is veszít reggeli erejéből, tempója egy fokozatot visszakapcsol.
Benéz a nyitott ajtajú szobákba. Alszanak. Egyedül Rózsika szobájából hall neszezést. A néni már fent van. Vékony derekán szorosra húzta a puha, rózsaszín pamutköntöst. Int Ivettnek. A lány karórája megállni nem akaró mutatóira néz. Még 20 perce van a hivatalos kezdésig. Miért is ne? Ez az utolsó napja. Szabály ide vagy oda, belép a kis egyenszobába.
Rózsika néni halvány, porcukor illatú. Áttetsző bőre van, madárcsontjai, hátának görbülete elegáns. Olyan, mintha két sünit ültettek volna az arcára. Tüske szempillái sötét gombszemeknek adnak árnyat. Vékony karikagyűrűs kezével kisimítja a lepedő gyűrődéseit. Ivett tudja, nem ülhet kinti ruhában az ágyra, de Rózsika keze egyértelműen adta tudtára akaratát. Leül.
– Kér valamit a néni? – fogja suttogóra.
– Nem, aranyom, nem kérek. Csak maradj itt egy kicsit! Nem tudok aludni. Régóta ébren vagyok, de nem jó egyedül. Csak ülj itt mellettem.
– Egy kicsit maradhatok, de tudja, Rózsika néni, 7 órától én leszek ma. Majd napközben is bejövök.
Rózsika néni elfordítja fejét, már nem figyel, olyan, mintha nem is lenne ott. Elutazott valahova, jó mélyen önmagába. Ivett csak az arcélét látja, lágy vonásait, még mindig büszke, fitos orrát, a szája feletti pihéket, ernyedt puhabőr babatokáját.
Nem sokat tudott az asszonyról, csak amit a többiek meséltek. Két éve van az otthonban. Férje meghalt, lánya és családja külföldre költözött, talán Angliába mentek a gyerekeikkel. Itthon nem boldogultak, nagy hitelt vettek fel a kertvárosi családi házra, kis fizetésből próbáltak előre jutni, törleszteni, gyereket nevelni. Márti, a lánya jól beszélt angolul, a gyógyszeriparban dolgozott. Úgy volt, hogy Rózsikát is magukkal viszik, de a néni nem akart menni. Szerette Falk Miksa utcai lakását, ahol férjével négy évtizedet leélt. Szerette a Dunát, a parkokat, a 4-es 6-os zakatolását, a szomszédokat. Itthon maradt. És tavaly decemberben, amikor úgy érezte, egyedül nem megy, ő maga jött be az otthonba, két bőrönddel. Elegáns volt, eltökélt és belátó. Átadta az irányítást a jónevű intézménynek.
Mindenki szerette a halk szavú nénit, akibe annyi báj, kedvesség volt, mint azokban a szürke bundájú cirmos cicákban, kiket gazdájuk naphosszat kényeztet.
Most is elnyújtott macskamozdulatokkal vonta ki magát magánya bezárt burkából. El is felejtette, hogy vendéget hívott magához. Zavarba jött tiszteletlenségétől. A fiatal lányra nézett.
– Árpád ma 4 éve halt meg.
– Ó – érezte, hogy valamit mondania kell Rózsika kikívánkozó őszinteségére, de semmi frappáns nem jut eszébe. Szerencsére a néni választ nem várva beszélni kezd.
– Jól éltünk. A férjem nagyon szeretett engem. Tanár volt. Megértő, türelmes és lassú. Nekem talán túl lassú is. Nem volt kérdés, hogy összeházasodunk. Mindenki ezt akarta körülöttünk, az én és az ő szülei is. Talán Árpád is és én is. Az évek összecsiszoltak minket. A vasárnapok ünnepek voltak, nagy séták, sütemények. Sokat utaztunk, a Balatonhoz minden évben, ott volt a pedagógus szakszervezeti üdülő, de Olaszországban is többször jártunk. Árpi nem tudott betelni a nyelv zeneiségével és a köztéri szobrokkal, sikátorokkal, na meg a papírvékony pizzatésztákkal. Én a Kígyó utcai patikában dolgoztam.
Ivett feszeng egy kicsit. Mit mondhatna erre? Neki mondja egyáltalán a néni? Ki a szavak címzettje? Te jó ég, csak nem végelszámol Rózsika? Erre nem számított, nem adtak a szájába kész válaszokat a gyakorlati felkészítésen.
– Volt egy fehér Skodánk. Gyakran jártunk vele. Márti minden úton Tanita Tikaram számokat hallgatott. Olyan hangja volt annak a nőnek, mint itt, az otthon udvarán álló rezgő nyárfáknak. Borús zöngéjű. Ezt hallottam ma reggel is. Ez ébresztett.
Fújt a szél és rezegtek a levelek, épp úgy, mint Adél kis kristály fülbevalói. Ahogy elfordította arcát, táncba kezdtek fülönfüggői is. Nem tudni, azok tánca, vagy Adél szép vonalú nyakának mozgása volt-e igézőbb.
A Balatonnál találkoztunk 1962-ben a pedagógus üdülőben. Magyar-latin szakos tanárnő volt. Önálló, független, művelt, a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam.
– Rózsika néni mennem kell – szakítja félbe az asszonyt. – És úgy látom, a néninek is pihennie kellene, korán kelt. Biztos a levelek, a szél. Összekuszálták a gondolatait. Ígérem, én jövök majd a teával is délelőtt, akkor beszélgetünk még.
– Ne menjen! Ne hagyjon itt, aranyos! Hadd meséljek még Adélról, az én rezgő nyárfámról. – Opálos szeme kérésének nem lehet nemet mondani. Ivett marad.
– Sokáig nem értettem én sem, kedvesem, és igazán nem akartam. Semmi tiszteletlent nem akartam. Férjnél voltam már. Árpád szeretett, gyereket, közös jövőt terveztünk. Minden forintot félretettünk egy lakásra, amit gondolatban már annyiszor berendeztünk. De nekem azon a nyáron csak egy otthonom volt. Az új otthonom falai Adél suhogó szoknyájának szegélyei lettek. Kapum, amit legszívesebben mindig zárva tartottam volna, kiváltképp Árpád előtt, Adél vékony karjai voltak. Közös hajlékunkat könyvekkel, zenével raktuk tele. Bensőnket új érzések táplálták, mélyről jövők, elfojthatatlan vággyal fűtöttek.
Soha előtte és azóta sem tapasztaltam ilyet. Felforgató erejű érzések uralták a testem és a lelkem. Nem volt más vágyam, mint a közelében lenni, hallgatni, megérinteni, becézni, kísérni, ölelni. Mindent szerettem benne, rajta. Leginkább a kezét. Hosszú, vékony ujjai voltak, kézfején puha bőr, körömvirágillatú. Jobb kezén, a gyűrűsujján egy anyajegy. Belül az ujjzugban bújt meg. Tenyere kasmír takaróként borult az én kezemre. Olyan puhán, mint ahogy a tarkóján lévő mélyedésben hullámos hajtincsei bújtak meg.
Árpád nem sejtett semmit. Miután hazajöttünk, én jó feleséggé lettem. Mindent felemésztettem magamban, ami a teljes szerelem megéléséhez kell. Már csak szeretni tudtam, az előírások szerint.
Ma másként rezegtek a nyárfák, nekem üzentek. Érzem. Adél üzent.
A csend kínosan hosszúra nyúlik, beisszák a szoba falai. Ivett kimondja az első kérdést, ami eszébe jut.
– Mikor találkoztak utoljára Rózsika néni? Mármint Adéllal?
– Akkor, 1962-ben. Egy nyár volt a miénk. Egy nyarat éltem. Három hetet. Adél előbb elutazott, mint ahogy a mi kiutalásunk letelt volna. Szó nélkül ment el. A következő szeptembert Hódmezővásárhelyen kezdte, Szabó Magda nyomdokaiba lépve elfogadva az ott felkínált magyar-latin szakos tanári állást.
Soha többé nem láttam. Nem hallottam felőle. De ma ő üzent a nyárfákkal.
Az ébresztőórája új. Formatervezett, ezüstkeretes, és jóval könyörületesebb, mint az előző darab. Ivett mégsem szereti, furcsán csipog, így ezt is igyekszik megelőzni minden reggel. Felkel, botorkál, vizet forral, kávét kortyol, és gondolatokat rendszerez.
2022. okt.6. Reni barátnője névnapja, ajándék még nincs, aradi 13, Árpád 5 éve halott.
(Fotó: National Cancer Institute, kép forrása: Unsplash)