Csupa élet a nyári rét. Szikrázó a fény, egyik domb követi a másikat. Mindenhol virágok, ahogy sétálok, a bársonyszirmok végigsimítják a tenyeremet, szelíd szellő cirógatja a bőrömet. Valahonnan gitárzene szól – de ez lehetetlen, egyedül vagyok egy végtelen mező közepén. Nem, ez nem is egy egyszerű rét, ez egy másik bolygó. Két nap ragyog az égen. Az egyiket, ha kinyújtanám a kezemet, elérném, a másik olyan apró, mint a szemem elé árnyékolásként tartott kezemen a gyűrű lila köve. Minden éjjel ezt álmodom. Mit hámozna ki ebből egy pszichológus? Biztos azt mondaná, hogy valami hiányzik az életemből, és hogy a céljaimat keresve bolyongok a mesebeli tájon. Tologatná a szemüveget az orrán, lefirkantana pár szót a jegyzetfüzetébe, aztán talán így szólna: rendben van, Tímea, jövő kedden ismét várom.
Ez a bolygó jár a fejemben, miközben hazafelé gyalogolok. Macskaköves utcákba kanyarodok be céltalanul, kijelzi a telefonom, hogy megtettem a napi tízezer lépést. Köszi a gratulációt, szép táv – csak éppen előre nem haladtam semennyit. Elidőzök egy utamba eső presszóban, lenyelem a békát, hogy a pultos nem mer letegezni. Nehéz volt hozzászokni. Én még mindig a hosszú hajú csajt látom a tükörben, akinek kifogástalan a sminkje, divatos a ruhája, hívogatóan koppan a tűsarka. Mikor kezdett fakulni mindez? Csak én nem vettem észre? Nem számít, a lényeg, hogy ne lássák mások: ez bánt. Nem mutathatom, hogy sebezhető vagyok. Mikor is fogadtam meg először ezt magamnak? Felrémlik egy másik élet – talán egy másik bolygó? – egy kislány, egy bekötőút. A helyközi járat, amivel az iskolából járok haza, a földút végénél áll meg, a tanyáig nyolcszáz métert kell megtenni. Télen teljes sötétben. Bátornak kell lenned, egyedül is el kell boldogulni az életben, mondja az anyám. Soha nem jön ki elém. A szél zörgeti a leveleket a nyárfákon, fehér törzsük villódzik, mintha kísértetek táncolnának. Lélekszakadva rohanok, a kis homokfelhők, amiket a lábam felver, rémítően csaholnak a bokám körül. Lecsúszik a vállamról a táska, nem merek megállni, hogy utána nyúljak, de vissza kell mennem megkeresni. Segíts, anya, nem értem ezt a feladatot, kérlelem máskor a konyhaasztalnál görnyedve. Nem segít, csak néz mélységes szomorúsággal, mi lesz így belőled, kérdezi, ha ezt sem vagy képes megcsinálni.
Az összes fotót elégette, amin rajta volt az apám. Az esküvői képek közül is csak egy maradt. Anya hálószobájában nagy, aranyozott keretben mosolyog a menyasszonyi portré, alatta egy vázában pergamenné száradt csokor, pókhálóval beszőve. Az ágyára szökök, anyaillatú a párna.
Szeretem nézni a szemközti falon a menyasszonyt. Én leszek a legügyesebb, fogadom meg a fotónak, hetekig magolom az anyák napi verset. Ő a leghátsó sorba ül le, a pillantásától elvesznek a verssorok a fejemben. Látod, mondja utána, ezt sem voltál képes megtanulni, megint szégyent hoztál rám. Szótlanul megyünk a buszmegállóba, hagyja, hogy fogjam a kezét, de csak én szorítom. Szeretnék az ölébe ülni, de azt mondja, van elég hely, kényelmesebb lesz a mellette lévő ülésen.
Levelet küld a kollégiumba, abban írja meg az új címünket. Nem győzte egyedül a gazdaságot, tudja, hogy én meg úgysem fogok semmiben segíteni, eladta a tanyát, sorolja. A faluban fogunk lakni, legközelebb, ha jövök, már oda kell mennem. Hol van a vesszőkosár a babáimmal, kérdezem. Az új ház sokkal kisebb, a kacatokat otthagyta, mondja. Jaj, kisszívem, tördeli a kezét az új tulajdonosné. Vigasztal, átölel, ettől még jobban sírok. Kicsit anyaillatú. Édesanyád azt mondta, neki semmi nem kell, dobjunk ki mindent, de tudod mit, nézz szét a padláson. Egy sötét sarokban kis faláda porosodik, benne a menyasszonyi ruha, amit addig csak a képen láttam, egy Biblia, tele préselt virággal, vászonkendőbe kötve kibontatlan levelek és egy lila köves gyűrű. Drága Szerelmem, minden levél így kezdődik, nincs feladó a borítékon, a bélyeg és a pecsét amerikai. Mindig ugyanazt írja, mindig ugyanazt kérdezi. Hogy anyám meséljen rólam. Meg, hogy visszajöhet-e hozzá. Vagy küldjön-e nekünk repülőjegyet.
Felesleges elmondani anyának, nem hinné el, hogy az állatorvos néha direkt akkor csönget be, amikor tudja, hogy egyedül vagyok. Jaj, Timike, hát nincs itthon Marcsika, na, nem gond, bejövök egy kicsit, ugye nem baj. Utálom, ahogy bámul, kávét főzet velem, azt mondja, majd segít, olyan közel áll hozzám, hogy érzem a lélegzetét a bőrömön. Elmélyül a hangja, milyen szép nagylány lettél, Timike. Undorodom a simogatásától, a derekamat fogja, benyúl a pólóm alá, a mellemet markolja. Na, indulok, de holnap is benézek, szuszogja. Szégyellem magam. Nem mondom el anyának, fogadkozok magamban, este mégis kibukik belőlem, olyan jó lenne odabújni hozzá. Az arca kőszobor, a hangja jeges, apád vére vagy, biztos riszáltad magad Ferenc előtt. Anya, hányingerem van az állatorvostól, dehogy riszáltam magam. A férfi nem jön többet, anyám nyolc napig egyetlen szót sem szól hozzám, utána is csak annyit, hogy reméli, most boldog vagyok, miattam maradt egyedül.
Mr. Barna úgy harmincöt éve érkezett, nyitott egy autószerelő műhelyt, egyedül élt, talán három éve hunyt el, ha meg akarom keresni, a temető a sugárút végén van, a pláza után kell balra kanyarodni, hadarja egy szuszra a kisváros hivatalában egy szőke, tupírozott hajú nő. Fél órát bolyongok az egyensírok között, mire végre leülhetek az apámhoz. Mesélek neki. Felolvasom mind a tizenhét levelet, megmutatom a lila köves gyűrűt. Rendbe teszem a műhely fölötti kis lakást, megfogadom, hogy többé nem megyek haza. Aztán egy nap mégis repülőre ülök. Az első utam anyához visz.
Állok a macskakövön, az utcai lámpába nézek, a szemem elé tartom a kezemet, rajta a gyűrűvel, olyan közel, hogy a kő egyetlen, hatalmas bolygónak látszik. Megfogadom, hogy többé nem veszem le. Nem számít, hogy mit szól hozzá anya.