2. rész
A repülőn hazafelé azzal töltöttem az időt, hogy töröltem minden olyan képet, aminek nem volt keresnivalója a telefonomban. Átfutott az agyamon, hogy talán el kellene tüntetnem az összeset, hogy ne töltsek még hosszú órákat heves pánikrohamokkal, amikor meglátok egy képet Robertóról, vagy bármiről, ami vele kapcsolatos. Azután meggyőztem magam. Nem adom az emlékeimet egy őrült kalandért.
A telefonszámát szintén töröltem.
Mégis mit válaszolhattam volna?
“Hey, Roberto. What’s up? Velem nem sok, talán annyi mégis, hogy semmire nem emlékszem abból az estéből, ami miatt te most írogatsz nekem. Amire mégis, attól meg remegni kezd a térdem, és az ájulás kerülget.
Ps.: Ja! Amúgy el vagyok jegyezve.”
Szóval, jobbnak láttam inkább csöndben maradni. Roberto delete. Ami meg Kubában történt, az Kubában is marad. Itt az idő a jövőmre koncentrálni.
Nos, a jövőm annyira kezdett valóságossá válni, hogy nem sokkal a hazaérkezésem után Bennel, a vőlegényemmel kitűztük az esküvő időpontját. Jövő nyár! És így kezdetét vette egy másik fajta őrület.
Először is, ki kellett választanunk a helyet, majd összeválogatni a zenéket, kitalálni a vendéglistát, összeállítani a menüt a fogadásra, közben pedig begyűjteni, hogy ki mire allergiás vagy milyen aktuális diétát követ éppen. Egyeztetni a fodrásszal és a sminkessel, koszorúslányt találni, kiválasztani az esküvő témáját és a hozzá illő díszletet, és hát jött a kedvencem is, a végtelen ruhapróbák. Annyi üzletben voltam, annyi ruhát felpróbáltam, hogy kezdtem feladni, hogy valaha is megtalálom az igazit. Aztán végül persze megtaláltam. Mondanom sem kell, mennyire gyönyörű! Nem az a klasszikus, hercegnős ruha, nagy alsószoknyával és kilométeres uszállyal. Bohó stílusú. A spagettipántos felsőrész követte az alakomat, az alsó része lazán hullott alá, épp csak annyi uszálya volt, hogy legyen mivel feltöröljem a földet. A nagymamám szerint ugyanis az arra való.
Nem maradt el róla a csipke sem, ami nekem a megtestesült romantikát jelenti, anyámnak meg a függönyt, ami nagyanyámnál lóg a nappaliban. Apám szokásához hűen csak annyit kérdezett, mielőtt a pénztárhoz sétált volna élete egyik legdrágább befektetésével:
– Ez most divat?
– Az, apu – válaszoltam. Apám bólintott, én pedig a világ legboldogabb és legszerencsésebb emberének éreztem magam.
Pillanatok alatt eltelt az ősz, és már csak azt vettem észre, hogy Mikulások másznak le a házak oldalán és karácsonyi fényben úszik az egész város. Régi szokás nálunk, hogy a hálaadást a barátainkkal is megünnepeljük, és együtt beülünk valamelyik étterembe vacsorázni. Eszünk, iszunk, sokat nevetünk és piszok hálásak vagyunk. Ebben az évben a sok elfoglaltság miatt ez decemberre csúszott, úgyhogy félig már karácsonyi hangulatúra sikeredett a hálaadás-vacsoránk. Nem baj, mondtuk, a lényeg, hogy együtt legyünk. Semmi más nem számít.
Kivéve a mojitó. A mojitó nagyon is számított, már megint. Ben is jött velem, nem is mentem volna nélküle, és a lányok is hozták a párjukat, még az is, akinek jelenleg amúgy nem volt. A holiday óta ez volt az első alkalom, hogy hiánytalanul összejöttünk, úgyhogy kitaláltuk a barátnőimmel, hogy megpróbáljuk megidézni Kuba szellemét és tartunk egy mojitós estét. Mindent összevetve, mégiscsak szép emlék az a nyaralás.
A fiúk whiskyt és sört rendeltek, mi pedig rögtön három kört is a kedvenc koktélunkból. Mondanom sem kell, meg sem közelítette az eredetit. A poharakat teledobálták jégkockával és lime karikával, éppen csak annyi rum került bele, hogy ne lehessen azzal vádaskodni, hogy kihagyták belőle. A menta nem volt más, csak dísz. Három fonnyadt levél úszkált a vízben, egyet pedig a kész ital tetejére dobtak.
Meglehetősen zokon vettem, hogy ezzel a löttyel akarják kiszúrni a szemünket.
– Sorry – szóltam a srácnak a pult mögött –, de ez úgy fake, ahogy van. Tizenöt dollár egy pohár szódáért?
– Pardon? – kérdezett vissza.
– Ez nem mojitó! Tudod, te mi az a mojitó? Megmutatom neked, hogyan készül az igazi, ha gondolod…
– Liza… – fogta meg a karom a barátnőm. – Hagyd!
Farkasszemet néztünk a bartenderrel. Azután, anélkül hogy egy pillanatra is levette volna rólam a tekintetét, az üvegért nyúlt és csak öntötte, öntötte a rumot a poharamba.
– Tessék – elém tolta a koktélt – a mojitód.
Grrr. De letöröltem volna azt a pimasz vigyort a képéről! Milyen régen nem gondoltam Robertóra, most meg, ahogyan egyre jobban melegítette a gyomromat a szétáradó rumos víz, újra eszembe jutottak azok a napok. A színes szabadság, az az utánozhatatlan, pezsgő hangulat, és az a bizonyos mojitó.
Víz meg rum, megáll az eszem! Még talán a cukrot is sajnálták belőle, pedig Roberto szerint a cukor az első, amit a pohárba teszünk. Két kanál cukor, majd a lime, viszont a lime közepét nem szabad felhasználni, mert túl keserű. A levágott részek levét a cukorra facsarta, és egyetlen darabot – nem többet – bele is dobott a pohárba. És a menta! Hm, az orromban érzem a friss menta illatát! Nem három árva levél került a pohárba, hanem egy nagy marék. Azt hiszem, a pohár tetejéig értek a mentalevelek, azután összetörte őket, amíg mind össze nem esett. Majd félig töltötte a poharat szénsavas vízzel és egy hosszú kanállal jól összekeverte. Aztán jég, és utoljára a rum, az a csodás fehér rum, amíg csak fért. Egy utolsó keverés, és voilá! Kész is a mojitó. Az igazi mojitó.
Úgy tűnik, ez is emlék marad. Kuba mintha megorrolna a távozókra és megtartaná magának, ami az övé. Örömmel, sőt izgatottan mutatja meg magát, engedi, hogy felfedezzük őt, nem rejtőzködik. Jó vendéglátó. Hívogat, csábít, vigyáz ránk, szórakoztat és velünk mulat. Leckéket tanít és a titkait se fél feltárni előttünk, ha elég jól figyelünk. Ha emberként kellene elképzeljem az országot, Kuba nő lenne. Játékos, de határozott, vonzó, de nem túlságosan hivalkodó, gazdag lenne, de nem pénzben mérné a vagyont, és mindig másként gyönyörű. Valamint, és talán ez lenne a legfontosabb, örökké várná a látogatókat, ám ő maga sosem jönne el. Mindennek, amit ad, csak az otthonában, a szigeten lenne értelme. A partjain kívül Kuba nem más, mint csalogató ábránd.
A harmadik pohár után kivonultunk a mosdóba sminket igazítani. Még a mojitó idézte révületben vergődtem, megfigyeltem a tükörben a merev arcvonásaimat. A szemtelen bartender lehet az oka és a túlcsordult rum, amit én a biztonság kedvéért egy kortyra lehúztam. Már csak vizet kérek, gondoltam magamban, a mértékletesség és én már egy ideje összetartozunk.
– Liza…
– Hm? – hümmögtem a barátnőimnek. A hátam mögött álltak.
– Szeretnénk mutatni neked valamit – mondta Lily.
Lily volt a legfiatalabb közöttünk. Néha irigyeltem is tőle a korát, nem értettem, miért, nem tudtam volna pontosan meghatározni, de igen, irigy voltam. Talán a felelősség zavart, ami röviden szólva, nekem volt, neki meg nem.
– Mutassátok! – feleltem.
Megigazítottam a rúzsomat, és mivel nem szóltak semmit, hátra fordultam.
– Mi az?
Lily a kezében tartotta a telefonját.
– Egy videó. Rólad.
– Rólam? – kezdtem kényelmetlenül érezni magma. – Ugye nem Kuba?
– De igen, és az az este, és…
– Ne! Mondtam már, Lily! Megkértelek, hogy töröljetek mindent arról az estéről, nem érdekel, nem akarom látni! Mi bajotok?
A lányok engem bámultak, én pedig őket.
– Néhány hete találtam – kezdte Lily. – Először nem akartuk megmutatni, de aztán… Mindegy. Liza, ezt látnod kell.
A kezembe nyomták a telefont és elindították a videót. Látványosan nyomatékosítani akartam a barátnőimnek, hogy most marhára elegem van belőlük, úgyhogy akkorát sóhajtottam, hogy majdnem kiszakadt a mellkasom.
A tető, a tánc, Roberto. Nem is táncolok olyan rosszul! Ettől picit megkönnyebbültem. Nem állítom, hogy meg tudnám ismételni, mindenesetre, valóban: elég jó vagyok.
– Oh, shit! – bukott ki a számon hirtelen.
Én tényleg nekiálltam kigombolni Roberto ingét. A tetőn. Havanna fölött.
Azt hiszem, sokkos állapotba kerültem. Csak arra emlékszem, hogy visszamentünk a fiúkhoz, leültünk és Ben megkérdezte, hogy jól vagyok–e. A mojitóra fogtam mindent, meg a pultos fiúra.
Olvastam valahol a traumáról és a poszttraumás stresszről, és biztos vagyok benne, hogy valami hasonlót éltem át, mert hát az a videó maga volt a világrengető katasztrófa. Először mindent elfelejtettem, az agyam tiltakozott a látottak ellen. Az éjjel aztán nem tudtam elaludni, mert jöttek a flashbackek, újra és újra átéltem az egészet. Egyre több mindenre kezdtem emlékezni. Például a barátnőm, Stephanie hangjára.
– Hát, kislány – mondta a csapot támasztva –, esküvő ide vagy oda, azt a csókot kár lenne feledned!