Ott ültünk fenn, a lépcső tetején. Szoknyáink ráncai egymásba gabalyodtak, a haját összefonta az enyémmel. Úgy vált eggyé a kétféle barna, mint két folyó, mikor közös medret talál. A mobiljával készítette a fotót. Kinyomtattam. Ez az egyetlen, amit megtartottam, miután elhagyott.
A fotelban ülök. Te fölém magasodsz. A hangod nem dühös, inkább kétségbeesett:
– Megmagyaráznád?
Lehajítod elém a piros borítékot. Nagyot puffan a dohányzóasztalon. A tetején megcsúszik a fénykép, kis híján beesik az asztal alá, de félúton meggondolja magát. Engem vádol. A szívem kifelejt egy ütemet. Tudod.
Négy éve vagy a férjem. A kép régebbi. Ha csak azt láttad volna, egy elfeledett legjobb barátnőnek gondolnád őt, de elolvastad a leveleket is. Az utolsón a dátum alig egy hónapos. Nem merek a szemedbe nézni. A körmömet piszkálom, mint mindig, mikor ideges vagyok. Most mi lesz? Nem tudok koncentrálni. A mondataid szétfoszlanak, mint a papírzsebkendő, amit a mosásban felejtettem. Csak néhány foszlány jut el a tudatomig. Leszbikusnak hiszel.
Sosem éreztem magam leszbikusnak, csak szerelmesnek. Ő volt a nagy szerelmem. Az egyetem után találkoztunk. Haladtam felfelé a lépcsőn. Diploma, nyelvvizsga, első munkahely, aztán jött egy éles balkanyar. „Magával rántott” – mondták a barátaim, de nem kellett rángatnia, mentem én magamtól. Szabadnak láttam őt. Az otthona egy sátor volt, a munkája, ami épp akadt, az étele meg nyers. Ma már tudom, hogy éretlen volt ő is, bár a sok vörös festékkel elfedte. Rákente a hajára, a szájára és a szemhéjára. Az enyémre meg rózsaszín púdert hintett. Otthagytam érte munkát, otthont, barátokat. Ő meg engem hagyott ott. Métereket gurultam lefelé a lépcsőn. Egy ideig csak ücsörögtem az alján, de aztán feltápászkodtam és elindultam egyenesen, felfelé. Félúton találkoztam veled.
Közelebb lépsz, véletlenül belerúgsz az asztalba, a fénykép leesik. Nem veszem fel. A szavaid, mint a kések, amiket a konyhapulton tartunk. Most élezted mindet. Könnyek szöknek a szemembe.
Hogy szeretlek-e? Te voltál az, aki magával rántott. Fel, egyenesen a lépcső tetejére. Pedig alaposan megnehezítettem a dolgodat. Vonakodva lépkedtem, tériszonyom volt. De nem adtad fel. Fogtad a kezemet és rábírtál, hogy élvezzem a kilátást. Biztosra vetted, hogy ott ülünk majd örökké egymás mellett, fenn, a lépcső tetején. De mire én is elhittem, neked ez már kevés volt. Bizonygattad, hogy mászhatunk még magasabbra is.
A hangod megremeg. Úgy ejted a szavakat, mint én, mikor az ordító gyerekünket rázogatva rovom a köröket a szobában. Róla beszélsz. Összeszorítom az ajkaimat.
A gyerekünk már a kezdetektől kitöltötte az egész életemet. Kifacsart, meggyötört, lelassított. Már nem melletted sétáltam, hanem mögötted. Lemaradtam, feladtam. Pedig te megtaláltad az utat, ami még feljebb visz, csak közben eltűntél a szemem elől. És én megint hátrálni kezdtem. Időnként visszanyúltál értem, de úgy éreztem csak a gyerek miatt. Virágnak láttad, de én tudtam, hogy igazából fagyöngy. Egy szépséges élősködő, ami belőlem szívja el a nedvet, és féltem, hogy mire mindezt te is észreveszed, ott állok majd szárazon és csupaszon, és többé már nem kellek neked. Ekkor kaptam e-mailt tőle.
A bariton, amit megszoktam, elvékonyodik. Úgy szólalsz meg, mint a sarokban porosodó hegedűm. Egyik lábadról a másikra nehezedsz. Már nem tudom visszatartani a könnyeket.
Bűntudat.
Ezt jelentetted te és a gyerek, már azelőtt is, hogy megcsaltalak. Az elvárások úgy imbolyogtak körülöttem, mint az egymásra halmozott kartondobozok a garázsban, amikbe az S-es ruháimat pakoltam. Aztán rám is zuhantak és megint legurultam azon a lépcsőn, megint nem voltam elég. Kellettem, mert belőlem táplálkozott a fagyöngy. Én viszont éheztem és te messze voltál. A lépcső alján, egy balkanyarban akadtam táplálékra. Édes volt és felszabadító. Hamar függővé tett. Úgy éreztem, fenn ülök újra a lépcső tetején és vonakodva sétáltam vissza hozzátok a mélybe.
Eltartott pár hónapig mire rájöttem, hogy a legutóbbi esés közben fejre állt velem a világ és a fent valójában lent van, a táplálék pedig méreg. Azt akarta, hogy hagyjalak el titeket. És én eljátszottam a gondolattal.
Aznap este a kis fagyöngy elengedte a kezemet. Életében először lépett előre párat nélkülem, aztán nevetve összecsuklott. Kacagása friss illattal töltötte be a szobát és akkor rájöttem, hogy neked van igazad. Nem is fagyöngy, hanem virág. Átöleltél. És én végre megláttalak. Nem is voltál messze, csak az elvárások eltakartak.
Szakítottam vele. Kinyomtattam az e-maileket és betettem mindet a piros borítékba, hogy figyelmeztessen a mérgekre, ha egyszer megint a lépcső aljára érek. Vagy talán, mert abban reménykedtem, hogy megtalálod és nem kell többé hazudnom neked.
Letörlöm a könnyeimet és rád nézek. Nem láttalak még sírni. Most is próbálod visszafojtani. A hangod egyre jobban remeg:
– Mondj már valamit!
Megkönnyebbültem. Már mindent bevallhatok neked. Lehajolok a képért. Ki akarom dobni a levelekkel meg a borítékkal együtt és el akarom mondani, hogy szeretlek, hogy te vagy a nagy szerelmem. Csak előtte még veszek egy mély levegőt, mert nem tudom, hogy ezek után ülhetünk-e még együtt ott fenn, a lépcső tetején?
(Kha Ruxury fotója a Pexels oldaláról)