Kora reggel már szikrázott a nap, mikor Linnea kitolta biciklijét a garázsból. Hátát hatalmas rózsaszínű hátizsák húzta le, mégis úgy pattant a nyeregbe, mintha semmi súlya nem lenne. Gondosan becsukta a kiskaput maga után és elkezdett gurulni a Bjurhovdagatan felé. Senki nem volt még ilyenkor az utcákon, egyedül suhant végig a zöldellő fák alatt, mire elérte a főutat. Linnea nagyon várta már ezt a napot, Midsommar napját. Minden ismerőse kerti partira, meg a felvonulásra volt hivatalos az ünnep miatt, de őt és Lottát áthívta magához Kristina egész hétvégére. A szüleik a közeli Eskilstunába mentek a barátaikkal horgászni, így a lányoké lett az egész Blomqvist birtok. Linnea már elmúlt tizenöt éves és ez volt az első alkalom, hogy végre igazán elszabadulhatott otthonról, apja eddig nem engedte meg neki, hogy kimaradjon. Miközben a városból kivezető bicikliúton tekert, csak arra tudott gondolni, hogy milyen jó lesz majdnem három napig együtt lenni a barátaival és élvezni a nyári szünetet. Arcára levakarhatatlan mosoly ült ki, ahogy a langyos nyári fuvallatok meglebbentették szőke tincseit.
Kristináék a várostól pár kilométerre laktak egy ízig-vérig klasszikus, svéd farmon. A családi házuk és a mellette álló gazdasági épületek is mind faluni vörösek voltak. A lankákkal övezett békés, zöld tájon már messziről észre lehetett venni az otthonukat. Mikor a lány megérkezett, letámasztotta hátul a verandánál a biciklit és bement a házba. Már az előtérben a frissen sült kelt tészta cukros fahéjas illata töltötte be a levegőt. A nappali irányából folyamatos kuncogás hallatszott. Barátnői a konyhában kotyvasztottak valamit.
– Tegyél még bele áfonyát és bodzát, így túl erős! – oktatta Lotta fontoskodva Kristinát.
– Én sok jéggel szeretem – lépett be kuncogva Linnea és ledobta a székre a táskáját.
– Végre itt vagy, kezdődhet a Midsommar – lelkesedett Lotta, amikor meglátta barátnőjét és magasra emelte a poharát. – Kérsz inni? Limonádé… de tettünk bele vodkát, Apu dugi üvegéből – folytatta.
– Csajszi, azt hittem, nem is jössz már… Megcsináljuk akkor azt a szerelmi jóslást, amit beszéltük a suliban? Tudom kell, ki lesz a férjem! – kacsintott kacéran Kristina, majd a gyűrűsujjára mutatott és csukott szemmel csókolózást imitálva kidugta a nyelvét.
– Felőlem – vonta meg a vállát Linnea –, de azt azért el kell mondanom, hogy a pontos rúna fordítás szerint nem feltétlenül a férjedet álmodhatod meg, hanem inkább a végzeted…
– Jajj, de fééélelmetes… – mondta elmélyített hangon Lotta. – Köszi, Linnexikon! Túl sokat jársz be az apád óráira, tisztára kocka lettél – cukkolta tovább barátnőjét.
– Nyugi már, lányok. Férj, végzet, szerelem… ahh, nekem tök mindegy, csak vigyen el innen unalomfalváról, mondjuuuk Amerikába – kacsintott Kristina, és nagyot kortyolt a gyöngyöző poharából.
A lányok eldöntötték, hogy megreggeliznek a teraszon a napsütésben, aztán elindulnak növényeket gyűjteni. Kristina javasolta, hogy sétáljanak el Anundshöghöz, ott rengeteg vadvirág van ilyenkor. Mindhárman jól ismerték a helyet, gyerekkorukban rengetegszer jártak ide kirándulni, Anund király sírdombjára. A hatalmas rúnákkal díszített kőtömbök köröket formázva álltak rendületlenül – évszázadok vagy évezredek óta – az erdő melletti rét közepén. A régészek se tudták megmondani, miért is épültek pontosan.
A farm tíz percre volt a magára hagyott, mágikus viking romoktól. Mikor a barátnők odaértek, csupán pár kiránduló piknikezett a fák árnyékában. Kristina a többiek kezébe nyomott egy-egy vászonzsákocskát.
– A feladat, az, hogy mindenki gyűjtsön magának hét különböző virágot – olvasta Linnea a kijegyzetelt papírjából.
– Ezt csak úgy betesszük este a párnánk alá, és ennyi? – kérdezte kétkedve Lotta.
– Ma van a nyári napforduló, a hagyomány szerint ezt kell csinálni, és álmodban látod majd, ki lesz a férjed. Remélem nekem Nils… – kezdett újra ábrándozni Kristina.
Linnea nagy levegőt vett, és szemével a kőtömbök melletti, különböző színű virágokat kezdte el keresni. Nem értette, miért ilyen fontos ez a barátnőjének. Bizonytalan volt, hogy tudni akarja-e a jövőt…
Miután kiválasztotta a virágait, gondosan elcsomagolta őket. A vodkától beszédülve dőlt hátra a frissen hajtott selymes fűben. Becsukta a szemét, csak élvezte a rét illatát és a végtelen napsugarakat a bőrén. Arra gondolt, hogy vajon kit lát majd meg az álmaiban…
Linnea az egyetemi könyvtárban próbált tanulni a közelgő, harmadéves vizsgáira, de nem bírt a vállalatgazdaságtanra koncentrálni, inkább csak bambult ki a hatalmas ablakon. Ekkor szúrta ki az egyetem legvonzóbbnak tartott pasiját, Marcust, ahogyan bőrdzsekijéből előveszi a cigijét. Mélyet slukkolt és lassan fújta ki a füstöt. A lány teljesen belefeledkezett a gomolygó szürke felhőbe, ami a hidegben jól látszott. Marcusról nem tudott sokat, a tavaszi szemeszter elején jött át Umeåból Västeråsba. Rengeteg pletyka keringett róla, azt mondják, hogy veszélyes alak. Állítólag elkapták Thaiföldön drogcsempészésért és a hátán óriási sárkányos börtöntetoválás van. Ezek a kétes információk csak még népszerűbbé tették őt. Olyan volt, mint egy mágnes, minden lány közel akart hozzá kerülni. Mire a lány feleszmélt gondolataiból, a fiú eltűnt. Eltűrte haját, és megpróbált minden idegszálával a tankönyv monoton hasábjaira koncentrálni.
– Linnea, igaz? Gondoltam, idejövök köszönni, ha már ennyire feltűnően bámultál – lépett oda flegmán az asztalhoz Marcus. A lány hirtelen levegőt se kapott, úgy érezte, zavarában lefolyik a székről.
– Együtt járunk Sundvik prof szemináriumára – folytatta Marcus. – Nyugi, a múlt órán én is ilyen tátott szájjal néztelek téged. Eléggé sokat magyaráztál, kissé elkalandozott a figyelmem… – kacsintott a lányra.
– Talán nem tetszett az érvelésem az ökológiai közgazdaságtan és a neoklasszicista jóléti közgazdaságtan közötti különbségek lényegtelenségéről? – kérdezte tűzvörös arccal Linnea.
– Nem igazán kötött le… csak a nevetségesen makacs stílusod és a kék szemeid érdekeltek – válaszolta pimaszul Marcus, és leült az egyik székre a lánnyal szemben.
Órákig beszélgettek a könyvtárban, míg a portás este tíz körül nem szólt, hogy zárnia kellene az olvasótermet. Linnea nem tudta, mi történik, semmilyen témában nem értettek egyet, mégis teljesen egy hullámhosszon voltak. Beszippantotta az ismeretlen magával ragadó személyisége. Búcsúzóul megadta a számát.
Másnap a Mälaren tó partján találkoztak és papírpoharakból boroztak, este a telihold ezüstös fényében. Hiába volt csípős az októberi éjszaka, a másik iránti meg nem szűnő kíváncsiság és a visszafojtott, vágyakozó vibrálás miatt megállás nélkül beszélgettek és iszogattak. Linneát teljesen megbabonázta Marcus kisugárzása. Sóvárgott, hogy megérintse őt a fiú, hogy végre megcsókolja… Néha pánikolva nézte az óráját és összeszorult a gyomra a gondolattól, hogy véget ér ez az egész, és nem lesz folytatás.
A mólón ültek összefagyva, mikor Marcus egyszer csak felállt és az egyik lehorgonyzott vitorlásra ugrott. A zsebéből elővett egy pici fémdarabot és pillanatok alatt kinyitotta a kabin ajtaját.
– Gyere, felmelegítelek… – szólt oda a parton csodálkozó Linneának.
A lány egy másodpercig habozott, elsőre nem tűnt okos dolognak hajót feltörni egy balhés idegennel, de bármit megtett volna, hogy még tovább nyújtsa az estét.
Bátortalanul a fedélzetre lépett és követte a fiút a kabin félhomályába. Marcus ledobta a bőrdzsekijét a padlóra, majd lehúzta a fehér pólóját. Linnea nem tudta levenni a szemét a szépen kidolgozott, szálkásan izmos mellkasról. A fiú közelebb lépett és a derekánál fogva magához húzta a lányt. A nyakához hajolt és lassan, gyengéden csókolgatni kezdte finom porcelánbőrét. A lány halkan felsóhajtott és becsukta a szemét. Érezte, ahogyan minden porcikája bizsereg a vágytól. Ez az este valami leírhatatlan, gondolta. A hajó bizonytalanul billegni kezdett, ahogyan a hullámok a falához csapódtak.
Marcus hátralépett, elengedte a folytatásért sóvárgó lány testét. Linnea nem értette miért maradt abba a kényeztetés. Kinyitotta a szemét. Egyre erősebb volt az imbolygás, és fullasztóbb a szűk tér a vitorlás gyomrában. A kintről beszűrődő fényben megcsillant valami a fiú kezében. A lány ijedten próbált hátrálni, de lábai nem mozdultak. Marcus arca eltorzult, mosolya vérszomjassá vált, üveges tekintettel meredt a lányra. Lassan arcához emelte a kést és megnyalta kéjesen a pengét. Linnea kiabálni próbált, de egy hang se jött ki a torkán. Mintha teste börtönében lenne. Félelmében becsukta a szemét, mintha ezzel megoldódna a helyzet, minden sejtjében eluralkodott a pánik. A szíve vadul kalapált, hallotta, ahogyan dobhártyáján szinte pattog a pulzusa.
– Nem baj ha félsz, így még jobban szeretem – suttogta Marcus vontatottan. A fapadlón elnyújtott, lassan közeledő lépések kopogtak. Itt van. Linnea érezte a férfi leheletét a bőrén, mikor közel hajolt hozzá. Megmarkolta a haját és hátrafeszítette a fejét. Továbbra se bírt megmoccani. Marcus lassan végighúzta a kés hegyét a lány nyakán. Fagyosan karcolta bőrét, amiből kiserkent a vér. Linnea arcán némán könnyek gördültek le. Innen már nincs menekvés. Egy iszonyú, éles fájdalom hasított a gyomrába, ahogyan belemélyedt a penge a hasfalába….
Linnea zihálva ült fel az ágyban, úszott az izzadságban a teste. Kapkodva próbálta arcából eltűrni nedves hajtincseit és riadtan nézett körbe, majd a hasához kapott. A halványsárga szobában derengett a rolón keresztül beszűrődő hajnali fény. A barátnői békésen aludtak a szemközti kanapén. Ez Kristina hálója, nincs mitől félnie, nyugtázta magában. Csak egy rossz álom volt, semmi más. Lassult a szívverése is, ahogyan egyre távolabbinak érezte a lidércnyomást és Marcust. Ránézett az órára. Fél hat. Lehet még egy kicsit pihenni, gondolta és megigazította kispárnáját, amely alól vadvirágok színes szirmai hullottak a földre.
(Kristina Paukshtite fotója a Pexels oldaláról)