Négy kobak hajol a nagy ebédlőasztalra kiterített csomagolópapír fölé, amire – az ő kérésükre– családfát rajzolunk. Petya és Rézi a vanília, Hanna és Barnus a csokoládé testvérpár. Unokatestvérek, örömömre gyakran vegyül össze nálunk édes illatjuk, eltérő tónusuk. Az ágakra felírjuk, akiket ebből a lombos, ágas-bogas fából legalább még én ismerek. Aztán a békés hangulat csúfos véget ér, amikor Petya, Barnus neve mellé egy orbitális méretű szőrös bunkót pingál. Akkor ennyi volt a közös múltkutatás, mert krokodil könnyei mögül a kis Barnus ki sem lát. Petya tudja, hogy mivel nyerheti el a sértett bocsánatát, vigasztalhatja meg a duzzogót.
Eksön! – kiabálja a csatába hívó szót, amit én üvöltésnek hallok. Ajaj, szorítja össze a torkomat az aggodalom! Akkor most kezdődik a kedvenc „sötét szoba” játék, ami vad és többnyire valamelyik gyerek vonyító sírásával végződik. Mégsem mondanának le róla semmi pénzért. Nem cserélik be az általam választékul kínált – de általuk rohadt unalmasnak ítélt – kártyára, dominóra, vagy bármire, csak ne ezt a tényleg sötét játékot válasszák. De ennél maradnak és mind a négyen bemasíroznak az apró gyerekszobába. Már húzzák is le a rolót, rántják rá a függönyt, mert hát, ha már sötét, legyen a legsötétebb. Pillanatokon belül zuhog az ajtóra a labda, verődik a fejekhez a műanyag henger. Visítás, röhögés feszíti a szoba falát és vele együtt az én idegeimet. Négy, harci kedvvel és az én pilates eszközeimmel felvértezett gyerek egymást üldözi egy erre alkalmatlan helyen. Bele sem gondolok abba a teljes káoszba, ami odabenn van. A szokásosnál kicsit előbb sikerül Barnusnak a polc alá bújva úgy bevernie a fejét, hogy elsősegélyre kell hozniuk a csata sebesültjét. A búbra jeget rakok, ami lehűti dévaj kedvüket. Megszeppennek. Csapzottan terülnek el a sötét szobában, ami most már büdös is. Szanitécként bemehetek, közéjük kucorodom. Dödörgünk. Próbálok választ kapni rá, hogy miért ez a kedvenc játékuk, hiszen félnek, sebesülnek és mellesleg meg is fulladnak ebben a zárt forróságban. Kórusban érkezik a válasz, hogy hát mert ez izgi. Nagyon. De nem annyira, hogy bármikor ne lehetne innen kiszabadulni. Csak ki kell nyitni az ajtót és kész. Rézi szólal meg, cicavékony hangja a sötétben is fénylik – Mi kijöhetünk, nem úgy, mint Irén dédmami a szénbányából. Hoppá! Szóval a minapi beszélgetés dolgozik lencsi hajú buksijában. Hát gondoltok rá? – kérdezem óvatosan, mert én ezt a pillanatot meg akarom ragadni. – Persze, beszéltünk róla, hogy az milyen szar lehetett – összegzi Petya némi blaszfémiával a dédanyjuk tragikus sorsát. Érzem, hogy jócskán maradtak kérdéseik, de meg kell várnom, hogy ők kezdeményezzenek. Megtanították velem, hogy milyen könnyen megtörik a varázs, ha úgy érzik, hogy oktatni, netán kioktatni akarom őket. – Hát én értettem, amiről meséltél, csak azt nem tudom, mi az, hogy sváb? – hangzik el a kérdés. Barnus kicsit bizonytalan, mert ő a legkisebb és most azt kockáztatja, hogy a nagyobbak kiröhögik. De nem. Így hozzákezdhetek. Elmondhatom, hogy abban a baranyai kis faluban, ahol Irén dédmami nevelkedett, sok olyan ember élt, akik valaha Németországból telepedtek oda. Családot alapítottak és évszázadokon át békében éltek, megőrizve német nyelvüket és vallásukat is. Őket nevezték sváboknak. Az ő lelkészük volt Rézi és Petya németül beszélő szépapja. – Miért szépapánk? Mert olyan szép volt? – csicsereg Rézi, de kuncog is. Érzi, hogy a kérdés csak félig vicces, mert itt tényleg magyarázatra szorul, hogy a terebélyes családfán merre is van ez az ág. Rajzolni nem lehet, az orrunkig se látunk, szóban próbálkozom. Eddig értitek? – teszem fel a kérdést, mert a sötét szobában én sem látom elég világosnak a válaszomat. – Naggyából, de érjünk már el az Irén dédmamához meg a szénbányához! – sürget harsogva Petya és én tudom, hogy nincs túl sok időm. Félő, hogy megunnak engem a svábokkal, a bányával, a malenkij robottal együtt. Nekem most gyorsan és érthetően kell a huszadik század karnyújtásnyira lévő és az őseiket is megtaposó rémtettekről beszélni. Folytatom hát Irén dédinél azzal, hogy ő meg ennek a papnak a lánya volt. Amikor vége lett a világháborúnak, akkor a győztes oroszok sok sváb férfit és nőt elhurcoltak abba a bizonyos távoli szénbányába és ott dolgoztatták őket. Csak azért, mert svábok voltak. Dédmamit aztán el sem engedték öt évig. – De mért a lányát vitték? – kérdezi Rézi és körbe hordozza a sötétben is kéklő tekintetét. – Azért, mert az édesapját már öregnek találták.
Fejteném tovább ezt a történelmi szálat. El kellene még időzni annál, hogy miért éppen a svábok, de Petya most egy másik szálat húz elő ebből a gombolyagból. – Nyanyus! Mi zsidók vagyunk? Megint egy hoppá! Mert hát Rézinek és Petyának nem zsidó, hanem sváb felmenői vannak. A mellettük kucorgó Hanna és Barnus igenlő választ kaphat tőlem. Próbálom könnyedre venni. – Igen, van itt, ebben a sötét szobában ebből is, abból is. Svábból is, zsidóból is. Most Hanna szólal meg és ezzel elvezet minket a tiszta válaszhoz. – Ági dédmamám már mesélt nekem erről. Mondta, hogy a vasútra terelték és az utolsó vonattal vitték volna el őket, de az a vonat már nem indult el. Így még kicsit visszamehettek a gettóba. Azt is mondta, így lehetett, hogy később mi is megszülethettünk. – Az mi az a gettó? – kérdezi Barnus.
Sváb és zsidó ősök kései utódai válaszra várnak. A mindenre példát kínáló családi történelem megkönnyíti nehéz helyzetemet. Párhuzamosan idézem meg nekik a sváb Irén és a zsidó Ágnes megpróbáltatásait. A szobában csend van, figyelnek.
Belemelegszem annyira, hogy már nem is érzem, milyen kevés a levegő. Csak akkor jövök rá, amikor a férjem ajtót nyit ránk és az orrát befogva az ablakhoz csörtet. – Hogy bírjátok ezt? Itt büdös is van, sötét is van.
Nehezen – gondolom. Nehezen bírjuk. De az a jó, hogy ablakot lehet nyitni.
Beáramlik a friss levegő és bár este lett, de azért dereng valami fény is.
(Kép forrása: Pixabay)